Arra ébredek fel, hogy borzalmasan fázok. Olyan erővel koccannak össze a fogaim didergés közben, hogy belefájdul az egész koponyám, mégsem bírok uralkodni testem megállíthatatlan remegésén. A pánik torokszorítón kapaszkodik fel a légcsövemen, de a józan eszem sikeresen visszasüllyeszti a gyomromig. Még nincs veszve semmi, de nem veszthetem el a fejem, csak gondolkodnom kell!

Felülök, és a lábaimat kezdem dörgölni, hogy egy kis hőt csiholva legalább azokba visszatérjen az élet, mert most merevek és zsibbadtak, így még csak el sem tudok menekülni ebből a fagyos Pokolból.

Mi történt egyáltalán, hogy idáig jutottam?

Arra tisztán emlékszem, hogy szenvedélyesen fonódtunk össze Airam királynéval a tetőn, együtt sodortak el minket a gyönyör vad hullámai, majd kimerülten a mellkasára hajtottam a fejem. Amíg ő a hajammal játszott, én a szíve dobogását hallgattam, és minden egyes dobbanás után abban reménykedtem, hogy nem lesz következő.

Valószínűleg így nyomott el az álom, hogy aztán arra ébredjek, az őszi szél megpróbálja az utolsó csepp meleget is kilopni belőlem. A ruháimat körülnézve nem látom sehol, eltűnt az ingem, amit emlékszem, hogy magamtól vettem le, a nadrágomat és a cipőmet viszont valakinek álmomban kellett lehúznia rólam, mert azok még határozottan rajtam voltak az éjszakáról való utolsó emlékemben. Még a Hold egyre dagadó sarlója is rajtam kacag az égen, pedig én nem fogom csak úgy egyszerűen ezüst fényű nevetésénél kilehelni a lelkem!

A lábam fájdalmasan bizseregni kezd, mintha ezer csontig hatoló tűvel szúrnának egyszerre, mégis megkönnyebbülten sóhajtok fel tőle, hiszen ezek szerint még nem vesztettem el minden érzést belőle örökre. Először óvatosan négykézlábra tornászom magam, majd addig erőlködök, míg talpra nem vergődök. A vádlimban erősödik a fájdalom, minden apró lépés egy kisebb kínlódás, miközben a karjaimmal magam ölelem, hogy legalább egy kevés meleget megőrizhessek.

Sikeresen elbotorkálok a tető szélére, a csigalépcsőig, és a maradék önbecsülésemet is sutba vágva lekuporodok, és meztelen ülepemen csúszok le egyik fokról a másikra, ahogyan a gyerekek szoktak játszani. Nekem egy cseppet sem érződik mókásnak. A fém lépcsőfokok hidege szinte éget, de a lábaim remegnek és fájnak nem csak a fagyos széltől, de ennyi megerőltetéstől is, így nem vagyok biztos benne, hogy képesek lennék két emeltnyi ereszkedésre. Nem merem kockáztatni, hogy az előtt essek össze, hogy bejutnék a palota melegébe.

Belököm a rejtekajtót, és szinte bezuhanok a folyosóra, a lábammal vágom be a tapétával fedett kijáratot. A hideg viszont csak nem eltűnik el. Mintha beette volna magát a csontjaimba, nem akar magamra hagyni, mint egy túl makacs szerető, úgy kapaszkodik belém.

Amikor az ember zaklatott, olyankor nehezebb megbecsülni, mennyi idő telik el. Általában egy szívdobbanás durván egy másodperc, de ha az ember szíve úgy kalapál, ahogy egy veszett madár koppan hol kalitkája egyik, hol másik feléhez, az keményebb dió. Ráadásul folyton elterelődik a fegyelmem, mire egyáltalán eljuthatnék tízig a dobbanások számlálásában

Nyolc, kilenc... nem dögölhetek meg egy olyan folyosón, ahol még szőnyeg sincs! A Pokolba is, nem történhet meg, hogy egy pletykás cseléd találjon rám hajnalban, hogy reggelre mindenki tudja, egy kis meghűlésbe is belehaltam!

Négy, öt... még nem végeztem itt! Egyszerűen nem halhatok meg úgy, hogy a bosszúm még csak a fejemben él!

Hiszen Airamnak járna ki ez a sors... neki kéne harmatgyengén feküdnie valahol, dideregve a csontjaiba hatoló hidegtől és a halál fagyasztó gondolatától!

A királyné haldoklásának gondolata elég erőt ad, hogy megint két lábra tornásszam magam, aztán a falba kapaszkodva lassan elinduljak a szobánk felé. Most nem úgy megyek, mint általában, hogy ujjbegyeimmel épp csak leheletnyire érintem a tapétát, hanem minden súlyomat, amit csak tudok, megpróbálok átadni, hogy az épület tartsa meg helyettem. Közben számolom az ajtókat, amik mellett lassan elbotorkálok, számukból pedig tudom, mikor érek a mi szobánkhoz.

A kilincs után tapogatózok, és ahogy megvan, a súlyomat kihasználva lököm be az ajtót, ami olyan erősre sikerül, hogy hatalmas csattanással a falhoz csapódik, és visszapattanva kis híján még pofán is talál. Az orrom alatt káromkodva esek be a szobába, már csak épp ez hiányozna, hogy egy ajtó kiüssön...

A hálóban mocorgás támad a zajra, és hamarosan egy mécses gyenge fénye kezd vibrálni, megmutatva, ahogy a többiek a szemüket törölgetve, zavart kifejezéssel ülnek fel az ágyukban. Engem ez cseppet sem érdekel, csak az, hogy a szobán végignézve mindenki ott van, így nincs egy üres ágy sem. Amíg ide jutottam is úgy éreztem, minden lépésem az utolsó is lehet, és a kimerültség egyre biztosabban készül ledönteni a lábamról.

Végül az ajtófélfának dőlve Seneden állapodik meg a tekintetem. Nála van a mécses, így jól ki tudom venni, hogy ő nem az arcomat fürkészi, hanem ajkán gúnyos mosollyal az ágyékomat fixálja. Épp csak meg nem kérdezi, hogy nem fázok-e.

– Szörnyen festesz – jegyzi meg Abash. A hangja viszont cseppnyi aggodalomról sem árulkodik, és Leinad gyorsabban ki is pattan az ágyból, hogy idejöjjön hozzám. Ujjai a karomra fonódnak, a testem gyengesége pedig meggyőz arról, hogy felesleges olyan illúziókba ringatnom magam, mint hogy jelen helyzetben még képes lehetek megőrizni az önbecsülésem. Inkább ezen a pár lépésnyi távolságon is Leinadra támaszkodom, hogy biztosan el is jussunk az ágyig.

Ledőlök a puha, tollal bélelt matracra, és csak tűröm, hogy Leinad rám borítsa a vastag dunnát. A betegségem erejét az is jelzi, hogy ennyi időre van szükségem egy elmés visszavágás kitalálásához.

– Neked is előnyödre válik a félhomály – vetek egy pillantást Abash felé, aztán inkább a párnára ejtem a fejem, és lehunyom a szemem. A takaró alatt egy fokkal jobb, de még mindig nem mondanám, hogy tökéletesen érzem magam. Az oldalamra fordulok, és felhúzom a lábaim a mellkasomhoz, attól, hogy így összegömbölyödök, mintha sikerülne kicsit több meleget megőriznem. Most pedig minden cseppjéért ölni tudnék.

– Hozzak egy ágymelegítőt? – ásítja Abash, és hallom, hogy léptei közelebb koppannak hozzám, majd egy hűvös kéz a homlokomra simul. Észre sem vettem, mennyire megizzadtam, míg sikerült eljutnom a szobánkig, de érzem, hogy az érintés ragacsos a bőrömön.

– Lázas. Inkább hozz valamit, amivel lehűthetjük – válaszolja Leinad, és ha több erő lenne bennem, mint egy halom kőben, akkor ezért megütném. Még több hideget? Meg akarnak ölni? Lehetne bennük legalább annyi jóérzés, hogy valami gyorsabb és kegyesebb módot választanak hozzá.

Valaki elmegy, Clobas meg rögtön nyafogni kezd.

– Nem lehetne ezt másutt csinálni? Fáradt vagyok – nyávog, mint valami különösen idegesítő macska, amibe legszívesebben jól belerúgna az ember.

– És mégis, miben fáradtál el? Mert az biztos, hogy a királyné nem sok elfoglaltságot adott neked az utóbbi napokban – vigyorgok rá, mire megvetően fúj egyet.

– A démonfajzat még a halálos ágyáról is csak a nyelvét köszörüli. Hagynod kéne, Leinad... – mered az ágyam mellett térdelő alakra, de az úgy tesz, minta meg sem hallotta volna.

– Leinadot úgysem győzöd meg – kel fel Sened, és a szoba közepére állítja a mécsest, hogy mindenki jól láthasson. – De ettől még fogadhatunk – vet egy érdeklődő pillantást Clobasra, aki már nyújtja is a jobbját.

– Egy ezüstben, hogy meghal – rázza meg a másik kezét a táncoló tűz fényében még a szokásosnál is kísértetiesebb Clobas.

– Egy héten belül meggyógyul – vet ellen Sened.

– Három nap is elég lesz – szólok közbe, de velem egyikük sem foglalkozik.

Abash tér vissza egy vödörrel, és egy rongyot nyom Leinad kezébe, majd tüntetően visszafekszik az ablak alatti ágyba, hogy jelezze, ő véletlenül sem fog segíteni az ápolásomban. Leinad felsóhajt, de nem kommentálja sem ezt, sem azt, hogy láthatóan Sened és Clobas is tétlenül ücsörögve tervezik élvezni a műsort.

Leinad megmártja a vízben a rongyot, de ahogy az arcomhoz érinti a jeges anyagot, sziszegve elrántom a fejem. Végre kezdene mérséklődni a remegésem, de az ügyködésétől újult erővel fut végig a testemen a hideg borzongás.

Szitoközön tör elő belőlem, amire meglepetésemre egy az enyémet is felülmúló káromkodásáradat válaszol a szomszédos ágyról. Próbálom arra fordítani a fejem, de nincs is rá szükség, mert Gryor máris döngő léptekkel mellém lép. Ha egymás mellett állunk, akkor is szembe tűnő hatalmas termete, legalább két fejjel fölém magasodik, így pedig, hogy én fekszem, kész szörnyetegnek tűnik. A látványt csak tetézi sötét bőre, amin mintha nem fogna a mécses gyenge fénye, haja felfelé göndörödve olvad bele az éjszaka azon mély feketeségébe, aminek eltüntetéséhez egyetlen kis lángocska nem elég.

Egy pillanatig farkasszemet nézünk, aztán lerántja rólam a takarót, és lefogja a karom az oldalam mellett, hogy nyugton maradjak, amíg Leinad megint megkísérel megmosdatni a hideg vizes ronggyal.

Vergődök, de mintha egy hegy alól akarnék szabadulni, ha káromkodni kezdek, Gryor is abban a pillanatban rákezd, és mind hangerőben, mind a szavai ocsmányságában messze felülmúl, így inkább próbálom befogni a szám.

Pár perc múlva már teljesen kimerülten lihegek, Gryor nagy tömege alatt megnyikordulnak a szomszédos ágy lábai. Leinad visszateríti rám a takarót, halványan érzékelem, hogy lefekszik mellém a földre.

– Kezdem érteni, miért van oda érte Airam. Aki ilyen kis virgonc az ágyban... – kuncog Clobas, de senki nem csatlakozik a gúnyolódásához.

– Viszont akiben még ennyi erő van, az nem hal meg csak úgy – jegyzi meg Sened, mire Clobas még horkant egyet, majd Sened elfújja a mécsest, és a szobába visszatér az éjszaka csendje és nyugalma.

– Szerintem hívnunk kéne egy papot.

Furcsa érzés, amikor az ember tudja, hogy nincs teljesen magánál, mégsem tud tenni ellene semmit. Szemeim előtt összemosódnak a formák és színek, mintha víz mélyéről szemlélődnék, a fények és a hangok tompák.

Clobas idegesítő hangja viszont még félig öntudatlanul is tökéletesen felismerhető. Felé fordítom a fejem, és próbálok a színtelen fehér foltra fókuszálni, de nem sikerül.

– Ostobaság. Inkább doktort kéne hívnunk – válaszol rá Sened unott hangja.

– Egy lúdi kuruzslót? Annál még a pap is jobb.

Alig ismerek rá saját rekedt hangomra, ami anélkül gurgulázik elő a torkomból, hogy egyáltalán ki akartam volna nyitni a számat. De úgy tűnik, nem egyedül engem lepett meg, mert a beszélgetés megszakad, léptek koppannak egyre hangosabban, összemosódott formák úsznak közelebb.

– Ha beszél, akkor még nem főzte meg az agyát a láz – érinti meg valaki a homlokom.

– Amilyen ostobaságokat beszél, ez nem jelent semmit – ellenkezik Clobas, mire rekedten kuncogok.

–Ennyi alapján neked soha nem is volt agyad, mert értelmes megszólalásod még nem volt – hadarom el gyorsan, egy szuszra, de még így is kaparja a köhögés a végére a torkom. Mintha súly nehézkedne a mellkasomra, nehezen kapok levegőt. Valaki sziszeg, valószínűleg Clobas, majd az egyik homályos paca sértetten elviharzik. Zúg a fejem.

– Ügyes volt, nagy és bölcs domin. Csak ne ezek legyenek az utolsó szavaid. Nincs egy ezüstöm – sóhajt fel Sened, és visszaroskad a szemben levő ágyra.

– Ha ragaszkodsz hozzá, majd téged átkozlak el utolsó szavaimmal Clobas helyett – köhögök gyengén, mert a súly a mellkasomon nem enged többet, és a lélegzet úgy szalad végig a torkomon, mint ezer penge.

– Egy ilyen megtisztelő ajánlatot nem lehet visszautasítani.

A köhécselésem elűzi a csendet, de ahhoz nem elég, hogy megtartsam Sened figyelmét. Halványan érzékelem, hogy még mindig ott van a másik ágyon, de olyan mozdulatlan, mint egy szobor.

A közeledő léptek hangját nem sokkal később leves ínycsiklandozó illata követi. Az ajtó felé fordítom a fejem, de nem ismerem meg a nagydarab zöld pacát.

– Fent van? – kérdezi egy ismeretlen hang. Vagy csak túlságosan zúg a fejem, a gondolataim olyan lassan folynak, mint a méz. Az illat ráébreszt, hogy éhes vagyok. Megpróbálok felülni, hogy egyek, de a karom megremeg, nem bírja el a súlyom, és visszazuhanok a párnára.

– Fent. De mit számít? – válaszol Sened.

– Azt hittem, ha már egy ezüstöt ér neked az élete, akkor teszel érte, hogy éljen – kapja el egy erős kéz a karom, és felhúz, majd a hátam mögé pockol, hogy ne boruljak el. A szükségesnél jóval erősebben markolja a karom, mire kiszalad a torkomon az a rengeteg káromkodás, ami csak átfut az agyamon, és a készletem amúgy is bővült pár Gryortól tanult gyöngyszemmel.

– Úgy hallom, téged még annyira sem kedvel, mint Clobast – kuncog Sened, de érzem, hogy bemélyed mellettem a matrac, egy kar az enyémhez simul, és valaki megveregeti a vállam, amiért legszívesebben egyesével törném el az ujjait.

Valami közelít az arcomhoz, de kába vagyok, hogy felismerjem, míg az ismeretlen hang rám nem szól.

– Nagyra nyit...

Kitárom a szám, és lenyelem a forró levest, ami megint emlékeztet, mennyire fáj a torkom még lélegzetvételnél is, hát, még ha valami meleg folyik végig rajta... Köhögve görnyedek össze, pánikba esve nyeldeklem a levegőt, már amennyire a testem rázó roham enged hozzájutnom.

– El fogod veszteni a fogadást – állapítja meg a másik, mire Sened elkeseredetten sóhajt. Valaki úgy hátba vág, hogy még az az egy kis kanál leves is kis híján az ölemben landol. – Kivéve, ha történetesen van egy csodaszerem, ami kigyógyítja...

– És mit kérsz érte? – kérdezi Sened gyanakodva.

– Hat bronz.

– Jó tudni, hogy egy fél ezüstöt ér az életem – szúrom közbe epésen.

– A gyógyszer ér annyit. Az életed annyit se – kuncog az ismeretlen basszus, és megveregeti az arcom, de amennyire kimerít a betegség, csak morogva tűröm.

– Rendben – megy bele Sened, az összeolvadó majd szétváló homályos formákból arra gondolok, az alku megpecsételésére még meg is rázzák egymás kezét. – Szükséged van még valamire?

– Egy pohár friss tejre – válaszol az ismeretlen, mire Sened felpattan, és már el is siet. Mintha éppen ezen a fél perc késlekedésen múlna az életem. – Akkor, lássuk... – matat a folt. Még a ködös, ragacsos gondolatokkal teli agyammal is felfogom, hogy most veszi elő a csodaszert. Már nála volt, mikor ide jött, vagyis valószínűleg akkor is ideadta volna, ha Sened nem megy bele az ajánlatába.

A felismeréstől valami kuncogás, köhögés és fuldoklás közötti hang hagyja el a számat.

– Na, fiam... ezt most a szádban kell tartanod. Nem nyelheted le, és nem köpheted ki – dug valamit az orrom alá, aminek már a szaga is csíp, és egyáltalán nem lennék kíváncsi az ízére, bármilyen csodaszer hírében álljon is.

Nyitnám a szám, hogy ezt meg is mondjam neki, de már bele is dugja. És akármi is az, éget, mint a Pokol tüze. Fulladozni és prüszkölni kezdek, ahogy a csípős íz széterjed a nyelvemen, de nem tudom kiköpni, mert a keze máris a számra tapad. Lenyelni pedig eszemben sincs, hogy aztán végigégesse a torkom és a gyomrom is, ennél több eszem van.

Egy darabig így küzdünk egymással, míg Sened be nem fut a tejjel. Már ölni tudnék valamiért, ami lehűti az égő érzést, így belemarok a számra tapadó kézbe, és ahogy elereszt, kiköpöm a csodaszert. Hátha így végre megkapom a tejet. A basszus hang nem káromkodik, nem kiált fel a harapástól, de a keze rezdüléséből egy pillanatra úgy sejtem, meg fog ütni, mire lehunyom a szemem... de nem történik semmi.

Ahogy kilesek, épp látom, ahogy a nekem szánt tejet dönti magába.

A Pokolba vele! Ha meggyógyulok, fél ezüstnél nagyobb árat fog fizetni ezért.