Amint meghallja a nevét, még a sápadt holdfényben is még jobban elfehéredik, és a lábam ellökve, a hasára fordulva négykézláb kezd kúszni a kövön. Bezzeg a palotában még mekkora szája volt és mennyi önbizalma, most legalább tényleg úgy is fest, mint ami: egy mocsokban kúszó bogár. Akit pusztán azért nem taposok el gondolkodás nélkül, mert egy új terv kezd formát ölteni a fejemben, amiben még hasznomra válhat.

Egyszerűen megkerülöm, és előtte állok meg, amitől megtorpan. Van bennem egy jó adag természetes viszolygás, hiszen még amikor szép ruhában, gondozottan állt előttem, akkor is taszító volt az ostobasága, hát még így, hogy ráadásként bűzölög, szánalmas és gyomorforgatóan gyenge látványt nyújt. Lassan mégis ráveszem magam, hogy leguggoljak vele szemben, és kivárom, amíg végre felemeli a fejét.

Első látásra valahogy ösztönösen felismertem, de közelebbről megnézve már alig hasonlít a régi önmagára. Nem csak a sápadtság, de fakó bőre egészen rásimul a koponyájára, annyira lefogyott, arccsontja élesen kiáll, a szemgödreinél kísérteties árnyékok vetülnek az arcára. A lágy holdfényben egészen természetellenes színűnek tűnik a jobb szeme körül éktelenkedő monokli. Ebből is látszik, hogy az ostobaság nem gyógyítható, hiszen most is óvatlan volt, pedig van egy olyan sejtésem, hogy egy ehhez hasonló szituáció miatt kapta a nyomot a szeme köré.

A vonásaira kiülő értetlenségen csak forgatom a szemem, aztán lehúzom a fejemről a csuklyát.

– Iraf? – kérdezi még így is bizonytalanul meresztve a szemét.

Visszafogom a kikívánkozni készülő sóhajom, és helyette talpra vergődök, majd a kezem nyújtom, hogy őt is felsegítsem. Egy pillanatig még hezitál, mielőtt elfogadná a segítségem, de utána sem könnyíti meg a dolgom. Komolyan azt várja, hogy a teljes súlyát én cibáljam fel? Ő mintha meg sem moccanna, így erős a kísértés, hogy otthagyjam a mocsokban, akkor csináljon, amit akar...

De kihozhatok még valami jót is ebből a találkozásból.

– Na, odaadjam azt a pár garast, amivel még tartozom, vagy az én zsebemből is te magad szeretnéd elvenni? – körözök fájdalmas grimasszal a vállammal, ami eléggé megsínylette, hogy két lábon tudhassam Natozt. Ő viszont csak úgy bámul rám, mintha nem is egy nyelvet beszélnénk. Már éppen aggódni kezdenék a szellemi épsége miatt, már amennyire nála szóba jöhet egyáltalán ilyesmi, mikor végre rájön, hogyan is kell használnia a nyelvét.

– Tényleg... segítesz?

– Segíthetünk egymásnak – húzom mosolyra a szám. Viszont ahogy a földön fekvő férfi mocorogni kezd, belátom, hogy nem feltétlen ez a legalkalmasabb hely egy ilyen kaliberű téma megtárgyalásához. Ha túl korán megtudják, mire készülök, a végén még előbb akasztófán végzem, mint a király a föld alatt.

A gondolatba beleborzongok, de ahogy a libabőr a kép elhessegetésével sem akar elmúlni, inkább visszahúzom a fejemre a csuklyát. Pokoli hideg van. Intek a fejemmel Natoznak, hogy kövessen, és hátra sem kell néznem, ügyetlenül hangos lépteiből biztos lehetek benne, hogy nem marad el mögülem. Ami azt illeti, ez az arca, a gazdája után loholó pincsi sokkal jobban tetszik, mint az az ugatós korcs, aki a palotában volt. Nem mintha ez elég lenne, hogy megsajnáljam, és kihagyjam a terveimből.

Amikor a királynéval a tetőn voltunk, akkor Pedub városa egy darabka földre hullott égboltnak tűnt az ablakokban pislogó lángokkal. Még a papok sem tudják az összes olyan babonát kiírtani az emberekből, hogy egy kis tűzzel űzzék el az éjszaka rémeit, az ilyen hiedelmek mélyebben bújnak meg az emberi természetben, mint ameddig az ő kezük elér.

A félelem viszont képes felülírni bármilyen babonát.

Airam magával vitte az őrség egy részét, a maradék pedig nagyon úgy tűnik, hogy inkább a palotát védi, mint a város lakóit. Ilyenkor egy ablakba kitett gyertya lehet, hogy megvéd a szörnyektől, viszont egy felhívás a rablók számára, hogy ide érdemes betörni, mert annyi pénz van a háznál, hogy még a mécsest is egész éjjel égethetik.

Az utcák egyformának tetszenek a sötétben, egyik sem tűnik biztonságosabbnak a másiknál, akármelyikben lehet egy utcagyerek egy kapualjban vagy egy cserfes vénasszony, aki épp az ablakban dohányzik, és olyat hall, amit nem kéne. A sötétség mindig becsapós, mert azt a képzetet kelti, hogy elrejt minket, pedig azt is egyformán elrejti, aki a közelünkben van.

A megoldás pedig szembejön: a természetellenesen az éjszaka csendjébe hasító énekszó. Leinad mondott valamit egy fogadóról... és a borzalmas hangot követve könnyen meg is találom a vigaszság forrását. Hátranézek a vállam felett, hogy Natoz nem maradt-e le túlságosan, majd türelmetlenül intek neki, míg a fogadó melletti sikátorban nem kötünk ki. Itt világos van, Pedub sötét utcáihoz képest mindenképp szemkápráztatónak tűnik már annyi is, hogy egy magas ablakon lámpások fénye vetül a hányástól mocskos macskakövekre. A dalolás olyan hangos ilyen csekély távolságban az ünneplőktől, hogy még aki a közelben is van, az se hallhat meg minket mellette.

Natoz az épület falának dönti a hátát, így mellette én is megtelepszem, türelmetlenül várva, hogy kilihegje magát, és végre szóhoz jusson.

– Hogy értetted... hogy se... segíthetünk egymásnak? – néz rám azokkal a véreres, szánalomra méltó szemeivel. Nem tud meghatni, inkább bosszantó a közelsége, gyomorforgatóan szagos a szája, és ezáltal minden amúgy is ostoba szava csak még szörnyűbb.

– Vissza akarlak juttatni – mondom az út közben kitalált hazugságot. Ettől még a nagy lihegésben is elakad a lélegzete, pontosan tudom a párafelhő hiányából. Mintha még az arcába is visszatérne egy kis szín, vagy csak jó hatással van rá is a meleg mécsesfény.

Mégsem hibáztatom érte. Aki olyan kilátástalan helyzetben van, mint most ő, az bármilyen reménysugárba képes belekapaszkodni, még akkor is, ha az nyilvánvalóan hamis. Elég azt mondanom, amit hallani akar, és pontosan azt fogja tenni, amit kérek tőle.

– Tényleg? – ragadja meg a karom, és úgy szorít, mintha vissza akarnám szívni az ajánlatom, és elrohanni. Pedig nekem nincsenek akár napjaim Retsen után szaladgálni. Neki viszont más dolga sincs...

Biztató mosolyt vetek rá, de lefejtem magamról az ujjait, amik így is sáros foltot hagytak a kabáton. Ha visszafordítom, lehet, hogy fel sem fog tűnni Rodnasnak, de azért jobb lenne, ha Natoz nem ismételné meg többször is ezt. Inkább kiengedem végre eddig görcsben álló markom, és hagyom, hogy a kincsem Natoz koszos tenyerére hulljon, aki úgy bámulja, mintha nem is akarna hinni a szemének. Aztán hirtelen zsebre vágja, mintha attól tartana, hogy csak úgy eltűnhet, ha gondatlanul a tenyerén tartja, ami aggodalomnak két arany elvesztése után igazat is tudok adni bizonyos mértékig. Elkapja a kezem, és megszorítja, hálásan csókolja, míg undorodva el nem lököm.

Már nem a háremben vagyunk. Senkinek nem lehet egy szava sem, ha egy kicsit megrugdosom, csak hogy tudja, hol a helye.

– Megpróbálom. De ehhez el kell tüntetnem az útból azt, aki a helyedre érkezett. – Úgy bólogat, hogy majd leesik a feje a nyakáról. Ettől még cseppet sem lesz hihetőbb, hogy ilyen összetett gondolat képes volt megfogalmazódni az ő fejében is. – Az a legegyszerűbb, ha megmérgezem. Ehhez viszont neked kell mérget szerezned, szóval most nagyon figyelj – nézek egyenesen a monoklitól csak félig látszó barna szempárba, ami egészen elködösült a meghatottságtól.

Amíg összeszedi magát, előhúzom a zsebemből Retsen levelét, amit azóta is mindig magamnál hordok. Így biztonságosabbnak érzem, mintha elrejtem valahol, akkor megvan annak az esélye, hogy egy túl alapos cseléd vagy kíváncsi vetélytárs megtalálja, pedig eszemben sincs hagyni, hogy más fedezze fel elsőként a titkait. Lehúzom a tekercsről a kék szalagot, és a papírt újból eltéve meglengetem a szalagot Natoz orra előtt.

– Mit csináljak?

– Hallottál róla, hogy az erdőben van egy nekrosob? – Reszketeg bólintás a válasz, de nem törődök azzal, hogy máris kevésbé tűnik lelkesnek. Előbb a feladat, utána majd emlékeztetem még rá, miért is éri meg ez neki. – Ha lefelé indulsz a folyó mentén, megtalálod. Tőle kell mérget kérned. Ha megmutatod neki ezt, biztosan segíteni fog.

Inkább elkapom a kezét, és a csuklójára kötöm a szalagot, mielőtt alkalma lehetne elhagyni. Amint eleresztem, zavartan vakarni kezdi a bőrét, ahol a szál hozzáér, mintha égetné a selymes anyag.

– De Iraf... Egy nekrosob? – kérdezi lesütött tekintettel olyan halkan, mintha még ő is pontosan érezné, hogy miután ilyen nagylelkű voltam vele, nem illik ellenkeznie a kérésem ellen.

– Egy nekrosob tud olyan mérget adni, amitől senki nem fogja tudni, hogy nem természetes halállal halt meg az utódod. Ráadásul ha megmutatod, amit adtam, valószínűleg ingyen odaadja neked, amit kérsz. De ha tudsz ilyen szert szerezni máshonnan, nekem az is jó. De akkor az aranyból kell kifizetned.

Natoz megadóan sóhajt, a cserepes ajkait elhagyó pára mégis reményekkel teli. A méreg drága. Ha a kapott alamizsnát ételre is költheti, nem fogja ostobaságokra elszórni.

– Mikorra lesz meg?

– Azt hallottam, a nekrosobot nehéz megtalálni... – kezd még az előtt mentegetőzni, hogy bármit is mondana. Nem kezdődik jól.

– Három nap elég lesz?

– Egy hét – csóválja a fejét. A Pokolba. De így sem nekem kell egy hétig az erdőben kóborolni Retsen nyomait kutatva. Amúgy sincs nagyon más választásom, mint rábólintani. Ha kell, majd itt tartom a királyt addig, ameddig szükséges, hogy megölhessem. Kész vagyok leölni a lovait, kitörni a kocsija kerekeit, hogy képtelen legyen az előtt útra kelni, hogy véghezvittem volna a tervem.

– Egy hét múlva, pontosan itt – bökök a mocskos kövezetre. Natoz bólint, és szipogni kezd, ahogy megdörgöli a szemét, még mocskosabb lesz az arca.

– Meg... lesz – bizonygatja csukladozó hangon. Nagyot nyelek, de ez az egyetlen esélyem, hogy biztosan meggyőzzem, így túllépve a viszolygásomon most én kapom el a kezét, és erősen megszorítom.

– Minden rendben lesz. Majd én gondoskodok mindenről.

Mellette maradok, és hasonló ostobaságokat duruzsolok neki, míg el nem apadnak a könnyei. Nem lenne jó, ha a gyengeség jeleit mutatná egy ilyen kegyetlen városban, a végén még valaki nemcsak elveszi a neki adott aranyat, de még a torkát is elmetszi, hogy ne maradjon tanúja az esetnek.

Még egy reszelős köszönömöt kinyög, ahogy megtörli az arcát az inge ujjában, amitől újabb koszcsík szántja végig az arcát. Addig nem nyugszom, míg nem látom, hogy bemegy a fogadó ajtaján, csak utána indulok vissza a palotába. Nem a legrövidebb utat választom, hanem csak céltalanul bóklászok egy darabig. Fűt az izgalom, pedig már megtettem, amit lehetett, innentől kezdve csak a várakozás van hátra, hogy utána megint a tettek mezejére léphessek.

Magamba szívom az érzést, az éjszaka otthonos, barátságos simogatását, ami annyira magával ragad, hogy a palota elé érve el is bizonytalanodok egy pillanatra. Talán épp itt lenne az ideje, hogy visszatérjek az én világomba.

De a gondolatra fájdalmas sajgás veszi be magát a mellkasomba. Emlékek. Rosszul vagyok tőlük, felfordul a gyomrom, de a borzalmas érzés legalább visszaránt a helyes útra. Nem léphetek túl a történteken ilyen egyszerűen. Muszáj megmutatnom a királynénak is ezt a szenvedést, vagy sosem fogja megérteni, mit tett velem.

Teszek egy bizonytalan lépést a kapu felé, aztán megint megtorpanok. Ahogy égni kezd a szemem, felpofozom magam. Nem lehetek olyan szánalmas, olyan gyenge, mint Natoz. Még dolgom van, még erősnek kell lennem. Nem törhetek össze, mielőtt el nem érem a célom.