A tűz martalékaként maradt hamu elégedett macskaként gömbölyödik a kandalló közepén. Ha nagyon koncentrálok, még szénként csillogó szemét és lompos pernyefarkát is el tudom különíteni. Minél tovább nézem, annál valóságosabbnak tűnik, már csak azért is, mert nem mozdul, ami ebben a korai órában egészen normálisnak mondható.

Ellentétben Rodnassal, aki máris az utolsó simításokat végzi az öltözetén. Csak heverek a földön, egyedül a tekintetemmel követem mindent mozdulatát. Közben azon jár a fejem, hány embert is láttam már életem során ruhák nélkül, és mennyire nem különbözik tőlük, annak ellenére, hogy ő nemes. Ha nem lenne az aranyszállal szegett ingujj, a legfinomabb anyagból készült ing, a meleg prémgallér a kabátján, akkor akár ő is feküdhetne valaki más szobájának a padlóján. És megtiszteltetésnek érezné, amiért itt legalább van szőnyeg.

Megfordul a fejemben, hogy megszólalok, vagy legalább látványosan nyújtózkodok, hogy rám figyeljen, aztán mégis lebeszélem magam róla, mert nem tudom eldönteni, hogy szándékosan hagy figyelmen kívül, vagy komolyan ennyire nem érdekli a szobája padlóján heverő fiú. Talán egészen mindennapos látvány ez itt.

A hajnali derengést lassacskán a napkelte világossága váltja fel, és ahogy a kakas is megszólal valahol a távolban, Rodnas már az ajtóban áll teljesen felöltözve, indulásra készen, mégis idétlenül toporog egy helyben. Csak akkor értem meg a miértjét, ahogy észreveszem, hogy a szobája kulcsát forgatja megfontoltan az ujjai közt.

Mindig bezárta az ajtaját. Ha nem volt itt, még egyszer sem sikerült bejutnom ide. De ha képes rám zárni a szobáját, azt nagyon meg fogja keserülni...

Annyira viszont nem lehet ostoba, hogy ezzel ne legyen tisztában. Egy zárt szobában hagyni engem a titkaival... ennyire még egy lúdi sem lehet gyengeelméjű.

Már várom, hogy végre felém nézzen, és azt találgatom, hogyan fog üdvözölni. Talán ahogy észreveszi, hogy ébren vagyok, a bajsza alatt azzal a taszító, felsőbbséges mosollyal fog jó reggelt kívánni. Talán csak kifejezéstelen arccal rám dörren, hogy menjek innen, és addig kell szájalnom vele, míg szemtelenségemmel ki nem érdemlem azt a mosolyt. Miután tegnap tisztáztuk az erőviszonyokat, valahogy kételkedek benne, hogy lenne olyan végkifejlet, amiben én távozok vigyorogva, és ő morog istenkáromlásokat az orra alatt.

Rodnas hátrál egy lépést, én pedig várakozón feszülök meg, de csak az íróasztalra dobja a kulcsot, aztán további hezitálás nélkül lenyomja a kilincset.

Nem érdekel, hogy csak tesztel-e vagy sem, amint halkan a helyére kattan az ajtó nyelve, már talpon is vagyok, és mielőtt visszajöhetne, hogy meggondolta magát, és visszakérje a kulcsot, már a markomban is szorongatom. Még érezni rajta a keze melegét. Ettől eszembe jutnak az előző esti forró érintései, és inkább gyorsan zsebre vágom a kulcsot, mielőtt még jobban összezavarodnék.

Meg kell szabadulnom ettől az ostoba függőségtől!

Nyújtózkodok, míg a tagjaimba nyomuló friss vértől nem sikerül elhessegetni azt az érzést, hogy még túl korán van megmozdulni, és akár Rodnas ágyában is folytathatnám a pihenést. Viszont az még nem kifogás az időm elvesztegetésére, hogy Airam nincs a kúriában. Ha mást nem, hát megtehetem az előkészületeket az utazásra. Hiszen a király nem fogja csak úgy megmerélnyelni magát a fővárosban.

Előbb viszont kihasználom, hogy itt lehetek.

Levetem magam az íróasztal előtti kecskelábú székre, és kisimítom az azóta is ott heverő üzenetet Retsentől. Végigfuttatom az ujjaim a betűk kacskaringós rajzán, mintha legalább a kezemnek esélye volna megérteni a benne álló szavak titkát. Egészen biztos több van ott, mint amit Rodnas elárult nekem. Az alján királykék pecsét díszeleg, belőle két keskeny arany fonál fut ki a viaszba dermedve, pedig nem is láttam, hogy Retsennek lenne pecsétgyűrűje, amivel a kissé elkent, dülledt szemű bagoly formáját adhatta a pecsétnek.

A földön megtalálom a pecséttel egyszínű, kék szalagot, amivel az üzenet át volt kötve, így ismét köré tekerem, és ezt is zsebre vágom.

Ezzel gyakorlatilag nem nagyon marad hely a nadrágomban további zsákmányoknak, de ez még nem elég indok, hogy felhagyjak a kutakodással. A tükörfényű íróasztal lapja alatt két keskeny fiók húzódik, az apró kulcslyukakon át szinte üvöltenek az elzárt titkok. Viszont ha a szobáját mindig zárja, akkor nincs oka rá, hogy még az íróasztalában is ismét elzárja a dolgokat, nem igaz? Mégis kicsit reménytelenül próbálom kihúzni a sokszor túlságosan is óvatos Rodnas fiókját, de az enged az akaratomnak. Nem is kell több, hogy az utolsó rejtett sarkáig teljesen feltúrjam.

Az elsőben nincs semmi, vagyis semmi említésre méltó, mintha csak belesöpörtek volna mindent, ami az asztalon kint hagyva a rendetlenség látszatát kelthetné: üres és még teli tintásüvegek, tollak minden méretben és vegyes, de inkább rosszabb állapotban, üres levélpapírok és borítékok halmaza, vagy olyanok, amiken egy tintapaca újrakezdésre ítélte a feladót.

A másik fiók már inkább olyan, amit Rodnas használ. Már csak azért is, mert az első dolog, amit előhúzok belőle, egy markomba simuló, telin csörgő erszény. Ekkora vagyonnal gyerekjáték lenne eljutni a fővárosba. Kis híján kísértésbe is visz a hatalmas zsákmány, de a zsebemet megnyugtatóan lehúzó kulcs emlékeztet, hogy nincs okom elsietni a dolgokat. Miért szállnék szembe Rodnas haragjával, ha bármikor visszajöhetek, és elemelhetem akkor, mikor már indulásra kész vagyok? Azért mégis széthúzom az erszény száját, és elveszek belőle egy ezüstöt.

Fél ezüstöt ér az életem? Nevetséges! Egy ezüstbe fáj csak egy éjszaka velem. Így elteszem a jussom, és csak utána dobom félre az erszényt érdekesebb dolgok után kutatva.

Főként értéktárgyak kerülnek még elő, ékszerek, olyanok, amikről el sem tudom dönteni, hogy lehet őket hordani, olyan nagyok és nehezek, hogy csoda, ha ilyenekben meg tud mozdulni az ember. Azért arra mégsem elég, hogy elkezdjem sajnálni a nemeseket.

Viszont végre megtalálom azt is, amire annyira vágytam: a teletömött bőrzacskó zizeg az érintésemtől, és már attól, hogy megmozdítom, újult erővel lepi el a szobát a dohány illata. Rodnas minden vonzereje elfér egy akkora erszényben, amit egy tenyeremben megtartok, és amitől most meg fogom fosztani. Akkor nem lesz többé fikarcnyi hatalma sem felettem. Pipát is találok mellette a fiókban, de azzal nem törődve az aranynál is többet érő zsákmányomat a kandallóhoz viszem.

Megpiszkálom a hamut, mire alulról előkerül néhány fadarab, amiket kitartóan fújva még képesek egy gyenge kis izzással válaszolni a hívásomra. Viszont ahogy a zacskó teljes tartalmát rászórom, rögtön új életre kelnek néhány pillanatra a lángok.

Valamiért elhomályosodik a látásom, ahogy a pillanatok alatt semmivé foszló kiszárított dohányleveleket figyelem, pedig a füst nagy részét a kémény kivezeti a szobából.

Az egyetlen, ami nélkül nem tudnék boldogulni a jövőben, az maga.

Olyan sok minden történt, mióta naivan ezt mondtam, hogy nehéz elhinni, nincs egészen egy éve. A mellkasomban feléledő üres fájdalom viszont arról árulkodik, még túlságosan is friss az élmény. Épp itt az ideje, hogy az is füstté váljon, és elfújja a szél. És ne legyen, aki folyamatosan emlékeztet rá.

Visszadobom a kiürült erszényt az asztalra, és mivel már úgyis visszavonhatatlan nyoma maradt a kutakodásomnak, a megmaradt óvatosságom is sutba vágva a fiók maradék tartalmát felnyalábolom, és szétszórom a földön, hogy könnyebben átnézhessem. Egyetlen, a többinél hangosabb puffanás vonja magára a figyelmem a sok kacat közt, így a földre telepedve felveszem a selyemszalaggal átkötött leveleket. A betűk ismerete nélkül viszont csak annyit tudok megállapítani, hogy mindegyik borítékon ugyanaz a címzés, de hogy ki lehet az...

Az legalább egyértelmű, hogy fontosak az üzenetek, ha még ide is magával hozta őket. Tizenhét borítékot számlálok össze, és a közepéből kihúzva egyet a tekercs mellé zsebre vágom. Talán fel sem tűnik neki egynek a hiánya, főleg, ha hamarosan visszajuttatom. Amint kiderítettem, mi áll benne.

Felállok, és leporolom magam. Már szinte csak azért nézek be a szekrényekbe és az ágy alá, hogy elmondhassam, teljes munkát végeztem az átvizsgálásnál, pedig az eddigi zsákmányommal is teljesen elégedett lehetek, így dolgom végeztével a kilincsre markolok.

Először csak résnyire nyitom az ajtót, és amennyire tudok, a kis nyíláson végigkémlelek a folyosón. Nem lenne szerencsés, ha szárnyra kelne egy olyan pletyka, hogy Rodnas szobájából láttak reggel előkerülni. A vendégek folyosója viszont csendesnek és néptelennek tűnik, így kiosonok, halkan behúzom az ajtót, és az egyensúlyt keresve a fürge, mégis hangtalan léptek közt, a lépcsőházba sietek.

A szivárvány minden színében pompázó ólomüveg ablak a megszokott mintákat vetíti a lépcsőfokokra, a foltok mégis kissé szétfolytak. Egy vörösen világító rész alá veszem a tenyerem, és ahogy egy pillanatra még a lélegzetem is visszafolytom, már hallom is az eső halk surrogását, szinte érzem a bőrömön a megtisztító simogatást.

Éppen erre van most szükségem.

Lerobogok a lépcsőn, megkergetek néhány porcicát, amiket a királyné távollétében nem elég szorgalmas cselédek ott hagytak, majd a földszinti aulából apró cselédfolyosókon át a konyhába megyek.

Itt sincs a szokásos tömeg, alig két cseléd lézeng a szakácsné körül, pedig ilyenkor már sokszor a fényűző ebédet készítik elő, ehelyett egyedül a sülő kenyér illata tölti meg a konyhát. Legalább nem lesz sok tanúja az ostobaságnak, amire készülök.

Elosonok a szakácsné mellett, rámosolygok a fehér szalagos cselédlányra, és feltépem a külső komposztálóhoz vezető ajtót. Odakint a napkorong már teljesen előbukkant a horizont mögül, viszont még nem tűnt el a felettünk tábort vert vastag fellegek mögött, amikből lágyan permetez az eső. Kinyújtom a kezem, és hagyom, hogy a hűvös cseppek végigsimogassák a kézfejem. Éppen ez kell, hogy lehűtse a gondolataimat is.

– Megint meg akarod ölni magad?

A cipőmön koppannak már a cseppek, amikor mégis megállok a mozdulat közben, és hátranézek a vállam felett. Még a majdnem teljesen üres konyhában sem vettem észre az egyik asztal mellett kuporgó fiúkat, olyan mozdulatlanul ültek. Megrovom magam gondolatban, amiért ennyire másutt jártak a gondolataim, de feléjük fordulok, és érdeklődve veszem szemügyre a párosukat.

Leinad fekszik az asztallapra borulva, és furcsán, szaggatottan emelkedik a háta légzés közben. Mellette Abash, aki már gépies mozdulatokkal veregeti csak a másik vállát, de közben engem figyel.

– Ez csak víz. Nem vagyok cukorból – mosolyodok el. Vajon Leinad tényleg haldoklik, vagy csak én képzelek a kelleténél többet egy kis rosszullétbe?

Bár a szenvedés látványa okozta jókedvet valamelyest beárnyékolja, hogy a Natozzal történtek után biztos lehetek benne, hogy ha meg is hal, érkezik valaki a helyére. És bármerről is nézem, a naiv és segítőkész Leinad sokkal inkább hasznos lehet, ha szükségem van valakire a céljaim eléréséhez, mintha még egy Rodnas kaliberű ember érkezik ide.

– Miután láttalak lázasan döglődni, én nem tennék ilyen merész kijelentéseket – sóhajt fel Abash, de csak megrántom a vállam. Azt is túléltem. Ráadásul ez csak egy kis zuhany, alig szemerkél.

– Szavad ne feledd – lépek ki az ajtón.

Szélcsendes reggel van, így beletelik egy kis időbe, ami izgatott várakozás közben még soknak is tűnik, mire megérzem egyáltalán az eső simogatását. Már remegek az izgalomtól, mire a cseppeknek sikerül áttörniük az ingem anyagán, és vizesen a bőrömhöz tapasztani azt, mire a permet lecsurog a hajamon. Elégedetten sóhajtok fel, a tüdőmet megtölti a távolodó zápor friss illata.

Elmossa a dohányfüstöt, a kusza múltat, mindent.

Nem tűnik hosszú időnek, amit kint töltök, mégis csurom vizes vagyok, amikor visszamegyek, és levetem magam Abash másik oldalára a padra. Nem a társaság tart itt, inkább az, hogy az illatok alapján hamarosan kikerül az első vekni a kemencéből.

– Vele meg mi van? – kérdezem inkább csak azért, hogy ne unalommal teljen az idő a kenyér elkészüléséig. Lassan tudatosul bennem, hogy valószínűleg tényleg nem volt jó ötlet a kora reggeli zuhany. Ahogy remegni kezdenek a tagjaim, inkább elmarok egy konyharuhát a cseléd elől, és megkísérlem szárazra dörgölni vele a hajam.

– Talán vak vagy? – forgatja a szemét Abash, és távolabb húzódik, hogy a padon terjedő tócsa ne érje el. Leinad rosszallón morog valamit, amit nem értek ilyen helyzetben, Abash viszont sejtheti, miről van szó, mert kelletlenül magyarázni kezd. – Az a banya adott neki valamit. Azóta ez van – int a lassan megtelő edény felé, amibe Leinad eddig a gyomra tartalmát ürítette. – Egész éjjel ez volt. Apropó, te hol is voltál az éjjel?

– Nem bírtam aludni.

– Mi sem sokat aludtunk – válaszolja összehúzott szemekkel, de erre már nem reagálok semmit. Inkább csak figyelem, ahogy Leinad megremeg, majd ahogy rájön, hogy nem tud uralkodni a rajta lassan eluralkodó hányingeren, magához húzza az edényt, és ismét belé üríti a gyomra tartalmát.

Abash összefogja Leinad gubancos haját, és igyekszik megakadályozni, hogy akár csak egy szál is a mocsokba hulljon.

Elképzelem, hogy én fogom a haját, és annál fogva belenyomom a fejét a tálba, míg bele nem fullad a saját hányásába. Megköszörülöm a torkom, és kicsit félrefordulok, mert a mosoly máris csiklandozni kezdi az arcom, de az elővigyázatosságom felesleges, Abash nem szakítja el a pillantását a még szokásosnál is sápadtabb Leinadról.

Az egyik cselédlány egy kis pohár vizet tesz az asztalra, amivel Leinad kiöblíti a szájából a hányás ízét, majd ismét lefejeli az asztallapot. Abash aggodalmasan figyeli, én viszont elkapom a tekintetem, ahogy észreveszem, hogy az edényben annak ellenére hullámokat csal valami a folyadék tetejére, hogy bárki is hozzáért volna.

– Épp elég volt az is, hogy Sened néha napokig nem mutatkozott, erre jött még egy ilyen bosszantó kis ficsúr...

Felsóhajtok, és egy pillanat alatt összerakok valami elfogadható magyarázatot fejben, mielőtt még a kíváncsiság arra sarkallná, hogy alaposabban is utánajárjon az éjszaka történteknek.

– Rendben, tudni akarod az igazat? – kérdezem, mire még Leinad is kíváncsian felém fordítja a fejét. – Azt tanácsoltad, hogy derítsem ki, mennyire boldog a házassága. Hát megpróbáltam kinyomozni, mit csináltak az éjjel – hazudom könnyedén. Végül is, félig még igaz is. Rodnasnál voltam, csak épp a felesége szóba sem került.

– Az, hogy mit vagy mit nem csinálnak az éjjel, nem jelent semmit. A vágy és a szerelem két külön dolog – okoskodik Abash, mire a cseléd hátrafordul, és mosolyt vet ránk. Abash arcán is bárgyú vigyor terül szét. Remélem, én nem így festek, amikor Rodnason jár az eszem...

– Amúgy sem jutottam semmire, szóval teljesen mindegy – rántom meg a vállam.

A beszélgetésben beálló csendben viszont nem tudok szabadulni a hányásban úszkáló valami gondolatától. Abash dühönghet, ahogy akar, de Retsen nem ostoba, és ha van valami Leinadban, ami belülről rágja, akkor mindenkinek jobb, ha kijut belőle.

Mégsem tudom kiverni a fejemből a képet, mi lehet az, amitől nekem is viszketni kezd a bőröm, mintha máris mászna valami alatta. Próbálom azzal elrejteni a mozdulatot, hogy kifacsarom az ingemből is a vizet, mire megcsörren a papír a zsebemben.

A Pokolba! Ha elázik a levél, és lefolyik róla a tinta, minden, amit reggel találtam, teljesen haszontalanná válik. Arról nem is beszélve, hogy sosem tudom meg, valójában mit üzent nekem Retsen, vagy mi lehet Rodnas nagy titka, amit selyemszalagos levelekben őriz.

Gyorsan kidobok mindent a zsebemből az asztalra, és nekiállok a ronggyal leitatni a papirosról a nedvességet. A tekercsnek látszólag nem esett baja, viszont csak kívülről becsülöm meg az állapotát, nem akarom széthajtani. Főleg, hogy nem kerüli el a figyelmem, Abash milyen árgus szemekkel követi minden mozdulatom, még csak az hiányozna, hogy előbb tudja meg Retsen titkát, mint én.

Az viszont látszólag nem köti le annyira a figyelmét, mint a boríték. Kissé maga elé húzza, és az inge ujjával itatja le a vizet a feliratról, aminek kissé még így is elmosódtak a betűi, de azért még kivehetőnek tűnnek a kacskaringók és vonalak.

– Honnan szerezted ezt? Ez a királynénak szól... el kell juttatni hozzá.

– Az alapján, ahol találtam, kétlem, hogy az illető komolyan el akarná juttatni hozzá – köszörülöm meg a torkom, és próbálom elrejteni a meglepetésem. A királynénak szól? De Rodnas Airam közeli barátja. Mégis mi olyat akarhat elmondani neki, amit nemhogy személyesen nem mer, de még levélben sem adja fel?

Bár lehet, hogy nem is ő írta, csak feltartóztatja valaki más leveleit, és azért őrzi ennyire, nehogy eljuthassanak Airamhoz. Lenne valami, amiről ennyire nem akarja, hogy a királyné tudomást szerezzen?

Bármelyik helyzet is áll fenn, Rodnas titkait nem féltem annyira, mint a sajátjaimat. Így a tekercset Abash-tól biztos távolságban hagyom az asztalon száradni, a levelet viszont elé tolom.

– Mi áll benne?

– Iraf, ez valaki más levele...

– Te is tudod, hogy állhat benne olyan, amit jobb rögtön Airam után küldeni – dobom be a legnyilvánvalóbb érvet. És abból, ahogy Abash tanácstalanul rágcsálja az ajkát, ez épp elég lehet, hogy átbillentse nála a mérleget. Még Leinad is kíváncsian figyel, egészen megfeledkezik a rosszullétéről is, amit a cseléd kihasználva elviszi előle az edényt, hogy kiborítsa az udvaron a tartalmát, és ne a konyhában bűzölögjön.

– Fontos is lehet... – nyekereg Leinad.

Abash-nál pedig ezzel el is szakad a cérna, hatalmas sóhajjal nyitja ki a le nem pecsételt borítékot, és kicsit nehézkesen hajtogatja szét az oldalakat összetapasztó víztől. Én is belelesek, de jól látható a nedvesség ellenére is, hogyan kanyarodott a lúdtoll, még ha az esőtől kicsit vastagabbak is lettek a vonalak, mint eredetileg.

Türelmetlenül dobolok a lábammal az asztal alatt, Abash viszont túl gyorsan visszadobja a levelet az asztalra. Nem létezik, hogy ennyi idő alatt végigolvasta. Kipirult arccal néz körbe, és ahogy a fehér szalagos cseléd visszaér az üres edénnyel, Abash elkapja keskeny csuklóját, és megcirógatja a napbarnított bőrt.

– Ez egy szerelmes levél. Semmi közünk hozzá, mi áll benne.

A lány helyeslőn bólogat, én pedig azt fontolgatom, hogy magam elé húzom Leinad tálját, mert én is mindjárt hányok egyet. Aztán kölcsönkérem a szakácsné kését, és megszabadítom Abasht a nyelvétől, ha már úgysem használja semmi hasznosra.

– De mégis, mi áll benne? – próbálok elkeseredetten valami lényegeset kihúzni belőle. Abash megcsóválja a fejét, mire a zsebembe nyúlok, hogy feláldozzam a reggeli zsákmányomat. Az éjszakámért vettem el, és eldobom valakinek egyetlen szaváért. Ez mégis olyan befektetésnek tűnik, ami aranyat fog még fialni.

– Nekem tudnom kell, mi áll abban a levélben – csúsztatom Abash elé az érmét. Érte nyúl, és ráharap, csak utána süllyeszti a mellénye zsebébe. Úgy látszik, ennyire mégsem szent mások magánélete.

– Nem is Airamnak szól. Akkor meg miért érdekel? – vonja fel a szemöldökét.

– De azt mondtad, a királynénak van címezve – próbálom az eredeti gondolatmeneten tartani a beszélgetést. Ennyi pénz után amúgy sem szép dolog kérdezősködni.

– Hajad holdfény ezüstje... szerintem ez nem Airamnak szól – néz rám jelentőségteljesen, mire elvigyorodok.

– Nyugodj meg, nem is nekem. Nem vagyok senki királylánya – hárítom a feltételezést, amitől még Leinad is gyengén kuncogni kezd. Abash viszont csak a szemét forgatja, tovább olvasás helyett mégis összehajtogatja a levelet, és visszateszi a borítékba.

– Bárhol is találtad, legalább tizenöt éve ott lehet. Annyi ideje nem volt ezüst hajú királynéja ennek az országnak.