A tűző napsugarak elől menekült minden és mindenki, aki mozdulni képes volt. Az utcák elnéptelenedtek, ahogy az emberek az otthonuk nyújtotta kevéske hűvöset hajszolták, az állatok pedig kénytelenek voltak beérni a növények szerény lombja nyújtotta árnyékkal. A fákon szárazon, megfakulva lógtak a levelek, az őszt idéző levélcsörgés is csak azért maradt el, mert még csak a levegő sem moccant. A nyár kilopta mindenből az élénkséget.

– Ma máshol jár az eszed – szólalt meg a Madame. Hogy biztos legyen benne, rá figyelek, az állam alá illesztette a botja alját, és maga felé fordította a fejem. A szégyentől még a hőségben is felforrósodott az arcom. Reménykedtem benne, hogy ha már ennyire csapongott a figyelmem, és képtelen voltam úrrá lenni rajta, akkor legalább eltitkolhatom a Madame elől.

– Bocsásson meg nekem!

A Madame fáradtan felsóhajtott, és ahogy leeresztette a botot, rögtön lesunytam a fejem. Nem tetszett, hogy a mellkasomban enyhült a nyomás, amit anyám emlékei hoztak vissza. A Madame sosem ártott nekem komolyan, egy pillanatig mégis attól féltem, hogy meglegyinti a botját...

Nem mertem feljebb emelni a tekintetem, csak az idős hölgy a lábait figyeltem, ahogy hátat fordított, fekete bőrcipője a sarkát mutatta felém, majd lassan csoszogva távolodni kezdett.

– Esema hallott titeket.

Igen, ezzel tisztában voltam. Az mégis fájt, hogy nem volt elég neki, hogy mindent tudott, még el is járt a szája. És nem akárkinek, hanem egyenesen a Madame-nak.

– Magam is elmondtam volna. Pusztán egy kis időre volt szükségem... – suttogtam magam elé. A Madame lerogyott az ágyára, és mivel nem reagált semmit, óvatosan fellestem. Mosolyogva magához intett, ezzel végleg lesöpörve a vállamról minden ostoba, képzelt súlyt, amit az anyám rakott rám. Mindez nem számított. Találtam valakit, aki jobb volt az anyámnál, egyedül annak szabadott számítania, hogy ő mit gondol, mit ítél felettem.

Odavonszoltam magam az ágyához, és lerogytam elé, a földre.

– Sejtettem, fiú. De spóroljuk meg azokat a hosszú napokat, amik alatt csak bámulnál ki az ablakon, ezen töprengve tanulás helyett.

– Igenis – adtam meg magam rögtön a győzködésére. – Az anyám járt a fejemben. Várandós. És akarja a gyermeket... a testvérem.

A Madame hegyes körmeivel megsimogatta a fejem, és ahogy felnéztem rá, mosolyogva a bárszekrény felé intett. Én pedig túlságosan boldog voltam attól, hogy nem haragudott rám, rögtön ugrottam teljesíteni a kérését.

– Fiú... – kezdett bele, én pedig kíváncsian vártam, hadd ihassam magamba minden bölcs szavát. – Az a te bajod, hogy eddig mindig egy határozott ember voltál. Mindig, mindenről volt véleményed. És nem tudod, hogyan kezeld a bizonytalanságot.

– Erre mi a gyógyír?

A szekrény felé intett, én pedig kitártam az ajtaját előtte, hogy rábökhessen a neki tetsző üvegre.

– Először is válassz valamit magadnak, és ülj vissza!

A meglepetéstől mozdulni sem mertem, csak hitetlenül pislogtam az idős asszonyra. A Madame italaira gondolni, az ízüket, aromájukat találgatni is tabunak számított a Vörös Rózsa dolgozóinak. Egyedül maga a bordély vezetője előtt állt nyitva a bárszekrény, meg még néhány kivételes vendége előtt.

Ahogy a Madame türelmetlenül intett, nagy nehezen mégis legyőztem magamban a szabályok áthágása miatti viszolygásom. Mégis két poharat vettem elő, majd kihúztam a dugót a zöld, karcsú, magas nyakú üvegből. Bele sem kellett szimatolnom, innen is tisztán éreztem a tömény alkohol csípős szagát, de tisztelegni akartam az idős hölgy előtt azzal, hogy ha már ilyen lehetőséget kaptam, akkor a gyűjteménye legjavát ízlelem meg. Egy ujjnyit töltöttem belőle mindkét pohár aljára, majd a zsákmányom felét odakínáltam a Madame-nak.

A koccintás után még sokáig ott lebegett kettőnk közt a poharak vibrálása, már a szesz illata is bódító volt, de egyben figyelmeztető is, így csak aprót mertem kortyolni belőle.

Az az egyetlen kis korty is végigkarcolta a torkom, még a kintinél is nagyobb forróságot gyújtott a gyomromban és a fejemben. Egy kis köhécselést nem tudtam visszanyelni, de az idős hölgy csak kurtán felnevetett válaszul. Visszatelepedtem a lábaihoz, a földre, és várakozón pislogtam fel rá, hogy ez az első lépés után mi a következő. Ő viszont csak megforgatta a poharában a saját italát, jelezve, hogy nem elégedett a teljesítményemmel.

Túlságosan vágytam a válaszaimra, hogy tovább húzzam az időt, egy hajtásra magamba döntöttem a pohár maradék tartalmát, majd köhögve görnyedtem össze. Még a szemem is könnybe lábadt. Alábecsültem a Madame kedvencét. Még össze sem szedtem magam a megrázó élmény után, mikor a Madame máris kikapta a kezemből a poharam, és a sajátját nyomta az ujjaim közé, aminek az alján még vidám arany színben csillogott a neki szánt adag.

– Akkor kezdjük az elején, fiú. Mi a kérdésed egyáltalán?

Ezen meglepődtem. Valahogy nyilvánvalónak hittem, de ahogy szavakba kellett öntenem, elbizonytalanodtam.

– Az, hogy... támogatnom kéne-e egy újabb gyermek vállalásában. Szeretném azt hinni, hogy számít, hogy mellette állok vagy sem.

– Miért kéne támogatnod? – Az idős hölgy homlokán olyan mély barázdákat vetettek a ráncok, mint a lányok lepedői egy átdolgozott, mozgalmas éjszakát követően.

– Mert képtelen vagyok szabadulni a gondolattól, hogy talán az én hibám – néztem inkább a pohár aljára, mint a velőmig látó barna szemekbe. – Én sem voltam a legjobb gyerek. Ha kapna egy új esélyt, lehet, hogy minden másképp alakulna. Mindenki boldog lehetne.

– Túl sok a „talán" és a „lehet" a mondandódban.

– Már említette, hogy a bizonytalanság mérgezett meg. De mégis, mit tegyek ellene?

– Hozz döntést most is. Gondold végig, válaszd ki az utad, és utána már csak ragaszkodj hozzá.

A csend nem tűnt hosszúnak, tele volt zavaros gondolataimmal, amik gyorsabban cikáztak a villámoknál, hol erre, hol arra törtek meg, és látszólag nem vezettek sehova, csak körbe-körbe keringtek a megoldás körül. Az lökött mégis közelebb hozzá, hogy az utcáról vidám gyerekkacagás szűrődött be, abban a szörnyű hőségben, amikor senkinek nem volt kedve nehogy nevetni, de megmozdulni sem.

– Mögé kell állnom. Nem a vakarcs miatt vagy magamért... hanem mert aggódok anyámért. Ha a grófné a kegyeibe fogad, ő egyedül marad.

– Akkor már meg is van az első, legnehezebb lépés – mosolygott rám a Madame. Nem ítélkezett a választásom felett, én pedig nem tudtam eldönteni, hogy csalódott voltam miatta, vagy végtelenül hálás.

– És mi a következő lépés? Hogy tegyek is az eléréséért, nem? De maga nem fog segíteni ebben.

Kizárt dolog volt, hogy a Madame engedje ezt anyámnak. Ha volt is olyan bolond lány a Rózsában, aki ragaszkodott a gyermekéhez, annak az idős hölgy egyszerűen ajtót mutatott. De anyám esete más volt, ő nem az utcáról esett be, hogy legyen fedél a feje felett. A Rózsa tulajdona volt, a Madame pedig okosabb volt annál, mint hogy egyszerűen hagyja a pénzét elsétálni.

– Nem fogok segíteni, de talán lehet egy ajánlatom, ami megkönnyíti a dolgod.

Meglepetten kutattam az arcán annak nyoma után, hogy mi lehet szokatlan nagylelkűsége miértje, de a ráncok csak rajtam mulattak, tökéletesen elfedték az idős hölgy minden titkát a szemem elől.

– Ne nézz így rám, fiú!

– Bocsásson meg. Természetesen mérhetetlenül hálás vagyok...

– Ne igyál előre a medve bőrére! – koccintotta a fejemhez a poharat. Alig éreztem meg, a megrovástól mégis rögtön lesütöttem a tekintetem. – Az ajánlatom az, hogy kiválthatod anyádat. A gyerek születéséig kapsz időt, hogy összegyűjtsd, amennyiért én vettem őt annak idején. Ha sikerül, elbocsájtom őt. Azt kezd az életével, a gyerekével, amit akar. És ha sikerül elbűvölnöd a grófnét, akkor ennek gyerekjátéknak kell lennie.