Az a gyanúm, hogy nem éppen bizalomgerjesztő fiatalember képét keltettem eddigi megmutatkozásaim során a szakácsnéban, mivel abban a pillanatban, hogy meglát, magasba lendül a kést tartó keze. Ennyit arról, hogy nem fogok feltűnősködni.

Biztos vagyok benne, hogy nem fog kárt tenni bennem, hiszen tudja, ki vagyok, így csak szenvtelenül figyelem az orrom előtt táncoló késhegyet, amivel az az egyetlen probléma, hogy lassan a konyhában mindenki tekintetét magára vonzza. Pedig még a szokásosnál is nagyobb a tömeg a tűzhely körül, minden tele van a király címerét viselő őrökkel és szolgákkal, hogy ennyi ember mellett lassan egy gazszálat arrébb tenni is lehetetlenné válik, nemhogy királyi vacsorát kotyvasztani.

– Épp elég a naplopó már itt – morogja a szakácsné. Alázatosan meghajtom előtte a fejem, ügyelve arra, hogy azért a kését mégse fejeljem le a mozdulat közben.

– Beismerem, hogy pletykákra szomjazva jöttem ide, de nem vagyok rest munkával megfizetni a hallottak árát – vetek rá elbűvölő mosolyt. El sem tudja képzelni, mekkora hiba a részéről, hogy ilyen közel tart hozzám egy pengét. Olyan könnyedén elvehetném tőle, hogy aztán a saját céljaimra használjam...

– Tűnés! – ismétli meg mennydörgésként robajló hangján, amitől végképp mindenki minket kezd figyelni. Érzem, hogy a mosolyom kezd leolvadni. Nem fogok a farkam behúzva visszavonulni, csak mert ez a vénasszony olyan patáliát csap, hogy még a szomszéd városban is hallani. A ránk irányuló figyelemnek viszont kivételesen megvan a maga előnye is.

– Te az az okos fajta vagy, igaz? – szólal meg az egyik hátul álló. Alacsony kis ember, meggyűrt arccal, mégsem tűnik idősnek, inkább mint akiből a munka még a lelket is kilopta. Vagy inkább eladta az Ördögnek, hogy megkaphassa a nyakában virító arany szalagot. Az arca komoly, nem gúnyból kérdez, vagy csak jól titkolja, így jobbnak látom, ha a kijavítása helyett csak helyeslek. Ha a király egy embere mellém áll, onnantól még a vénasszony szakácsnő is kénytelen lesz befogni a száját.

– Állok szolgálatára – hajtom meg magam felé, és mire felnézek, a kisember már halványan mosolyog. A talpnyalás minden szolga kedvére van, hiszen nem sok a jussuk belőle.

– Én tudok neked munkát adni – int magához. Vetek még egy elégedett vigyort a pórul járt banyára, majd a jelenet után lassacskán ismét munkához látó szolgákat és cselédeket kerülgetve a fal mellett ácsorgó alakhoz lépek. Mintha csak a Madame-tól tanulta volna ő maga is, hogyan találjon olyan félreeső helyet, ahonnan szemmel tarthatja a dolgokat. Mellé állok, és hegyeznem kell a füleim a feltámadó zsivajban, mert olyan halkan, óvatosan beszél, hogy még az előttünk csirkét pucoló szolga is kizárt, hogy akár egyetlen szavát meghallja, pedig alig fél lépésnyire van tőlünk. – Az lesz a dolgod, hogy számolj. A király minden tulajdona kisebb vagyont ér, és nem bízom ezekben a vidéki bugrisokban. Nincs más dolgod, mint számon tartani a kimenő tányérok, evőeszközök, poharak és minden egyéb számát, és rögtön jelezni nekem, ha valamelyik hibádzik.

– Világos – biccentek, és rögtön nekiállok már a konyhában feltérképezni, miből mennyit látok.

– Ha még közben is képes vagy a pletykákra is figyelni, úgy áldásom rá. De ha hanyagolod a munkát miatta, téged teszlek felelőssé minden eltűnt holmiért.

Azt hiszi, most olyan okos volt? Majd meglátjuk, ki nevet a végén...

Az aranyszalagos szolga nagylelkűségén lovagolva percenként próbál csevegést kezdeményezni velem, hol azt kérdezi, szemet szúrt-e már egy enyves kezű, hol azt, fülembe jutott-e már a hír, amire annyit vártam. Mintha szándékosan az lenne a célja, hogy elterelje a figyelmem, hogy hibát vétsek. Mindig csak egy szóval válaszolok neki, és természetesen tagadólag, így szerencsére megunja a kérdezősködést.

Vacsoraidőben pedig még bosszantó jelenlététől is megszabadulhatok, ahogy tálcát vesz magához, és végre ő maga is munkához lát.

Viszont a távolléte elhúzódásával kezdem nagyon is megbánni, hogy kezdetben annyira örültem neki. Hogy a Pokolba merészeli keresztülhúzni a számításaimat?

Mégsem mozdulok a fal mellől, egyedül a fogam csikorgatom ingerülten. Ha rájövök, hogy az elejétől fogva ezt tervezte... akkor olyan borzalmakra számíthat, hogy utána úgy megőszül, akár dominnak is hazudhatja magát.

Az összes felszolgáló már egy órája eltűnt, a szakácsné pedig alig néhány percre rá követte is őket, miután kiosztotta a takarítási feladatokat. Azt, hogy már mennyire benne járunk az éjszakában, tökéletesen jelzi, hogy még Zile is végzett mostanra a számára kiosztott munkával, és alig fél tucat kis híján katasztrófába torkolló megmozdulása sem volt képes jobb kedvre deríteni. Csak farkasszemet nézek a konyha ajtajában posztoló őrrel, aki még az éjszakai félhomályban is egyértelműen úgy méreget, mintha valami rusnya patkány volnék, de én sem vagyok rest viszonozni a gesztust. Ha nálam lenne a tőröm, hajszálnyi esélye sem lenne ellenem.

Egyikünk se pisszen, így rögtön mindketten a bejárat felé kapjuk a fejünket a közeledő léptek hallatán.

– Ó, még itt vagy? Bocsáss meg, Őfelsége személyesen velem óhajtott beszélni a meghívók kiküldésével kapcsolatban – tekeri az ujja köré elégedett vigyorral az arany szalagot. Ha már se méltósága, se gerince, vajon hogy reagálna, ha a szalagot ledugnám a torkán, és szépen felfűzném rá? Nem lehet olyan bonyolult, ami elöl bemegy, annak előbb utóbb hátul ki kell jönnie. – És a füledbe jutott valami érdekes számolás közben?

– Lássuk... – merengek el, és megsimítom az állam. Egyedül az ilyen mozdulatok hatásosságánál lehet Rodnas hasznára a szakálla, de a szolga így is csendben várja a folytatást, így valamennyire elértem, amit akartam. – A király azóta nem volt itt, hogy pár éve megépíttette a kúriát. Mi több, az utóbbi évben a királyné leveleire sem válaszolt. Persze ezt az egy alkalmat leszámítva. Ami szintén nem véletlen volt, hiszen szüksége volt a felesége segítségére, másként még mindig játszaná a fővárosban az agglegényt. Legalább annyira úriember volt, hogy hálából meglátogassa a feleségét, és még egy összejövetelt is szervezzen a születésnapján. Csoda, hogy Airam egyáltalán beengedte azt a hálátlan kutyát...

– Neked Őfelsége! – vicsorog a szolga. Nocsak, az időrabláshoz való különös tehetség mellett talán még egy kis hűségből is jutott neki. – És ha még egyszer ilyen tiszteletlenül beszélsz róla...

– Akkor?

Ellököm magam a faltól, és olyan közel állok meg hozzá, hogy riadt hátrálásba kezdjen. Mindegy, melyikünk milyen ruhát visel, ha a sok fényes anyag és jelvény alatt csak egy senki van, aki már ennyitől riadtan pislog rám, pedig még csak bele sem kezdtem igazán.

A zsebébe nyúlok, és előhúzom belőle az aranyozott kést. Kiélvezem, hogy kifut minden szín az arcából, a remegése végigfut a fémen, és szinte én is a karomban érzem, miközben a pengét az arcára szorítom, persze csak a lapjával, de így is elérem a kívánt hatást. Aztán hirtelen az asztallapba állítom, amivel még egy rémült kiáltást is sikerül kiérdemelnem. Legalább legyen valami jó is ebben az estében.

– Nem szeretem, ha tesztelnek – mondom neki olyan halkan, hogy az ajtóban posztoló őr fülébe már biztosan ne juthasson el a megjegyzésem, majd a halálra vált szolgát kikerülve végre a saját dolgomra sietek.

Olyan gyorsan kapkodom az egész napos ácsorgásban teljesen elgémberedett lábaimat, ahogy csak tőlem telik, de fejben már messze járok a különös zsibbadtságuktól, a sötétbe burkolózó folyosóktól, az éjszaka máskor barátságosan marasztaló, most viszont sürgető árnyaitól. Ha Natoznak szerencséje van, akkor kész hajnalig is várni rám, különben megtapasztalja azt, hogyan jár, aki keresztbe tesz a terveimnek, éppen a cél előtt... ahogyan az arany szalagos sem fog kimaradni a jóból. De előbb mindenképp meg kell szereznem a mérget.

Az aulába érve már azon töröm a fejem, ez alkalommal mégis hogyan fogok egy kis pénzt szerezni a megvesztegetésére, ha megmakacsolná magát, de visszaránt a sejtelmes félhomályba burkolózó palotába a beszélgetés hangja. Egy pillanat alatt felmérem, hogy a színes üvegablakon beszivárgó fény hol hagyja meg a legsötétebb árnyakat, és oda beállva ereszkedek fél térdre, és hajtom le a fejem, hátha ennyi már elég lesz, hogy egyszerűen átsuhanjon a tekintetük egy jelentéktelen figura felett.

– A fácán nyers volt – jegyzi meg a férfihang. Nem kell felnéznem, hogy ismeretlenül is tudjam, kihez tartozik, ilyen mérhetetlen felsőbbrendűségtől csöpögő hangnemet egyedül a király engedhet meg magának büntetlenül. Különben a szakácsné tűzre vetné a kötényét, és megmondaná, hogy ha ennyi baja van, csinálja ő jobban.

– Bizonyára az embereid hibája, akik mindenütt ott legyeskednek, és zavarják a munkát. Korábban sosem volt még példa rá.

A királyné hangja metszőbb, mint a tél hidege, amitől nehezebbé válik a levegő. Aki képes így beszélni valakivel, az kizárt dolog, hogy szerelmes legyen, vagy egyáltalán bármilyen gyengéd érzelmet tápláljon a másik irányába. Félrevezettek? Szinte magam előbb látom, ahogy elégedett macska vigyorával áll a király holtteste felett, miközben nekem már a nyakam dörzsöli a kötél.

Még a gondolattól is megborzongok. Lehetetlen, nem fogok egy ilyen boszorkány kezére játszani, éppen hogy a legmélyebb, metsző kínok nyomát akarom hagyni a lelkén, nem dédelgetni azt...

Talán újból át kéne gondolnom a tervem.

– De ha ragaszkodsz hozzá, megyek, és beszélek a szakácsnővel. Te addig menj csak előre, uram, hamarosan követlek.

Türelmetlen sóhaj, mintha Őfelsége nem éppen erre az eredményre várt volna, majd a távolodó, a lépcsőt csoszogva mászó lépések elkülönülnek az egyre közeledőtől.

Már azon kezdenék gondolkodni, hogy mégis hogyan fogok innen felkelni egyáltalán. Elvették tőlem a tökéletes alkalmat, összetörték az ölembe pottyant lehetőséget... Kijátszottak. Hogy lehettem egyáltalán ennyire ostoba?

Az egyetlen előnye ennek a csúfos kudarcnak, hogy legalább idejében megtudtam. Ha a merénylet után derül ki mindez, onnan már nem lett volna visszaút, így viszont még büntetlenül maradhatok a királyné közelében, míg ki nem találok valami mást.

Attól még fájdalmas a zuhanás. Már csak egy fokra voltam a sikertől, már az ujjaim közt éreztem, most mégis elölről kell kezdenem, hogy semmim sincs. Visszaestem oda, ahol csak kételyek és kérdések vannak, megfoghatatlan tervek és semmi alappal nem bíró vágyak. Az ajkamba kell harapnom, hogy képes legyek némán viselni a súlyukat, így viszont csak későn tűnik fel a nyomasztó némaság.

Airam ilyen gyorsan elment volna?

– Tudod, Iraf... a pimaszság olyan, mint a jó bor.

Végleg összeroppan minden, és a szilánkok holtomig fognak vagdosni.

– Felség... – emelem fel a fejem. Airam még egyszer körbekémlel a félhomályos folyosón, majd elém lép, és a kezét nyújtja. Szó nélkül lágy csókot lehelek rá, de semmilyen hatással nincs szigorúságba dermedt vonásaira. Remegő lábakkal állok fel, nem is merek igazán a kezébe kapaszkodni közben, és aprónak érzem magam mellette.

– Ez alkalommal legalább tökéletes az időzítésed.

Nagy levegőt veszek, mintha egyetlen mondattól könnyebbé vált volna a légzés. Igen, a nulláról kell kezdenem, mégsincs minden végleg veszve.

– Ennek igazán örülök – biccentek felé, és a karom nyújtom, amit el is fogad. Ha már nem kell azonnal távoznom, ilyen kényes témát jobb biztos helyen megvitatni. A szobájába viszont nem vihetem, hiszen a király valószínűleg ott vár rá, így jobb híján az étkezőbe kísérem, aminek üresnek kell lennie, hiszen a szolgák már visszavonultak, más vendégek pedig még nem követték a király érkezését a kúriába.

Lépteinket csak egy kevés lámpás világítja meg, épp csak annyira elég sejtelmesen táncoló fényük, hogy Airam magabiztosan mozogjon, mintha nem is én vezetném őt a karomon. Sietősen kapkodja a lábait, a cipője koppanásai még a szívverésem ritmusát is felülmúlják, pedig az sem lassú ennyi izgalom után. Igazodok a tempójához, és meg sem nyikkanok attól, amilyen erősen szorítja a karom, csak csendesen felsóhajtok, ahogy végre megérkezünk.

A nagy rohanásban még arra sem hagy időt, hogy kitárjam előtte az ajtót, és megbizonyosodjak, tényleg néptelen-e az étkező; ő maga löki be az ajtaját, és a karom eleresztve dühös tornádóként süvít be. Sóhajtva csukom be mögötte az ajtót, próbálom a saját nyugalmam a mozdulataim lassúságában megtalálni. Végtére is, ha a királyné ennyire zaklatott, még az is lehet, hogy ez alkalommal őszintén megosztja velem, mi nyomja a szívét, és így elindulhatok az újabb lépcsőmászásra, még ha a földről is, de nem kilátástalanul.

Odabent kihúzom Airamnak az asztalfőn álló széket, de látszólag eszébe se jut leülni, a hosszú asztal két vége között járkál, akár az inga mutatója, örökké csak oda, de amint megérkezik, már fordul is vissza. Ha pedig ő nem ül le, nekem sem illendő, bármennyire is remeg a térdem. Csak figyelem a vihar tombolását, és a következő lépésemen töröm a fejem, de amint a sötét felleg egyszer csak megtorpan mellettem, az összes gondolatom elszökik.

– Tudják, hogy ki vagy? – szegezi nekem a kérdést, és pótcselekvésként az asztalon dobol az ujjaival, ha már kénytelen egy helyben maradni. Elkapom a csuklóját, és mielőtt válaszolnék, a tenyereim közé fogom jeges kezét, hogy átmelegedjen. Vagy talán csak a képzeletem játszik velem, hogy olyan fagyos az érintése, mint egy kihűlt holttesté?

A kezdeményezésem mégsem lehet ellenére, mert egy nagy sóhajjal kezd ellazulni. Már csak azt a választ kell adnom neki, amit hallani akar.

– A király emberei semmit nem tudnak.

– Akkor ezen változtatunk – néz rám eltökélten, de nem vagyok vak. Előlem nem tudja egyetlen határozott pillantással elrejteni, hogy közben könnyektől csillog a szeme.

– Biztos benne? – csúsztatom a másik kezem a derekára, és magamhoz vonom. Teljesen rám támaszkodik, és a vállamra hajtja a fejét. – Azt teszem, amit kíván. De nem szeretném, hogy később megbánja.

Reszketeg hangon felsóhajt, egészen könnyű elképzelni, hogy gyenge utolsó lélegzetének vagyok tanúja.

– Volt képe azzal a hírrel megérkezni, hogy a szeretője terhes – suttog, de még így is sírósan megremeg a hangja. Megnyugtatóan simogatom a hátát, és örülök, hogy így hozzám bújik, mert szabadon vigyoroghatok közben. Ó, igen, ez még a test gyönyörét is felülmúlja...

– Igazán sajnálom. És azt kellő visszavágásnak véli, hogy ha leleplezi a háremet? – érdeklődök. Nem gondoltam volna, hogy ennyire kicsinyes, de csak még egy indok, hogy bosszút álljak.

– Nem az egész háremet. Pusztán téged – roskad le a székbe. Nem is kell erőlködnöm, ettől azonnal leolvad a számról a mosoly. Így már cseppet sem tetszik a terv, hogy egyedül én kerülhetek veszélybe miatta.

– Biztos benne, hogy ez jó ötlet? – kérdezem óvatosan. Airam visszasimít egy tincset rendezett kontyába, ami a dühöngés közben szabadulhatott ki, de az ismét az arcába hull.

– Igen. Tartsd meg a ruhát. Te leszel a felszolgálom a holnapi naptól – néz fel rám reménykedve. A nyelvembe harapok, így képes vagyok csak egy bólintással válaszolni.

A veszekedés oka a király megcsalása volt, vagyis nem tévedtem, tényleg fontos Airamnak. És ha a királyné közelében vagyok, a király mellett is sok időt kell töltenem. Ha megszerzem a mérget, tömérdek lehetőségem lesz a felhasználására.

– De nem csak felszolgálsz. Éreztetned kell előtte, hogy több van köztünk.

– Az nem fog problémát jelenteni – húzom mosolyra a szám. A Madame tanításával gyerekjátéknak kell lennie. Ha első pillantásra ki tudom szúrni az erőltetett módon titkolt viszont, úgy le is kell tudnom utánozni a jeleit.

– Napfelkeltekor a reggelinél kezdesz – kel fel, és immár nyugodtabban, csak halványan emlékeztetve viharfellegre robog ki az étkezőből, lehetőséget sem hagyva távozásával az ellenkezésre.

A falon ingázó órára esik a pillantásom. Hajnalig már alig három óra van hátra, és a munkához aludnom is kell. Natoznak várnia kell holnapig.