Mielőtt belépnék a szobánkba, az orrom alatt elmormogok egy fohászt, magam sem tudom, kihez. Az ajtót kitárva viszont biztossá válik, hogy nem hallotta meg senki, így végtére is teljesen mindegy, melyik Isten okoz már megint csalódást.

A korai időpont ellenére máris mind az öt ágy foglalt, pedig azt volt szerencsém megtapasztalni, hogy akinek már csak a földön marad hely, annak kevés alvás, és annál több szálka a jussa.

Próbálom azzal nyugtatni magam, hogy még alakulhat a helyzet estig, mégis csalódottan húzom be magam után az ajtót. Még a Vörös Rózsában is akadt saját szobám gyerekkoromban, nemhogy saját ágyam. Mostanra viszont odáig jutottam, hogy semmim sincs azt a szerencsét leszámítva, hogy a királyné a kegyeibe fogadott, és sajnos tökéletesen tisztában van vele, hogy még így is jószándékúnak érezheti magát, hiszen egyébként az utca várna rám. Az utca és a lassan, de biztosan közelgő ősz és tél, ami hidegével megtisztítja a városokat a szabad ég alatt alvó csavargóktól. Néhány szálka pedig még mindig jobb, mint a kétség, hogy reggel ismét felébred-e egyáltalán az ember.

A többieket soha nem is hallottam panaszkodni, nekem viszont olyan szükségleteim vannak, amik a saját ágynál kezdődnek. És a bosszúm beteljesítésével érnek véget.

Becsukom magam mögött az ajtót, és kihasználva, hogy fikarcnyit sem törődnek az érkezésemmel, annyira elmerülnek a kártyában, fontolóra veszem, hogyan kapcsolódjak be a társaságba.

Végül Leinad mellé vetem le magam, mert ő tűnik a legkevésbé hajlamosnak arra, hogy elküldjön, és nem is kell csalódnom: megrezzen a közelségemtől, de meg sem mukkan. Hosszú, barna haja most, hogy nem a királyné előtt mutatkozik, nincs lófarokba kötve a tarkóján, hanem kócosan mered össze-vissza. Ha közel hajolok, csiklandozza az orrom, úgyhogy távolabb is húzódok tőle, és inkább csak innen lesek bele a kezében tartott lapokba. Póker szempontból egyik sem túl jó, de valószínűleg nem erről lehet szó, mert mindegyikük kezében különböző számú kártya van.

A kör éppen áll valakinél, ezért unaloműzőként elkapom Leinad egyik különösen rakoncátlan fürtjét, és szórakozottan csavargatom. Leinad ebben hasonlít Natozra, őt sem a különleges külseje miatt választották közénk. Pontosan olyan unalmas barna haja van, mint a lúdiak többségének, szemei is ehhez hasonló, sötét színűek. Ha az ő megöléséről fantáziálok, abban az a jó, hogy olyankor is megtehetem, mikor nincs a kezem ügyében semmi segédeszköz: egyszerűen elég lenne a hosszú haját a nyaka köré tekernem, és addig szorítani, amíg még mozog.

Azért jöttem ide, hogy valami szórakoztató időtöltést keressek, de ez egyelőre cseppet sem izgalmasabb annál, mintha egy mozdulatlan festmény bámulásában próbálnék elmélyedni. Már éppen ismét felállnék, amikor Sened keservesen felsóhajt.

– Visszatért a tékozló báránykánk? – kérdezi érdeklődést mímelve, valójában viszont látszik, hogy teljesen a játékra koncentrál. Hüvelykujja körmét a szájába véve úgy méregeti a lapjait, mintha azok a ráncolódó homlokát látva megváltozhatnának.

– Vissza – mondom ki a nyilvánvalót unottan. A megszokott, értelmetlen társalgásba belekezdve el kell ismernem, hogy ennél még a csend is jobb. – Ha nem látnád...

– Hagyd, Sened, vele úgysem fogsz tudni értelmesen beszélni. Túl magasan hordja az orrát ahhoz – morog Clobas. Odatartja a lapjait a mellette ülő Gryor elé, aki húz belőlük egyet, majd fintorog, és átrendezi a kártyáit.

Ők ketten egymás mellett olyanok, mint tűz és víz. Míg Clobasból hiányozik az összes szín, addig Gryorban túl sok is van belőle. Vele kapcsolatban az szokott elgondolkodtatni, hogy vajon a húsa olyan vörös-e, mint egy normális embernek. Módszeresen megnyúznám, hogy megnézzem, mi van a sötét bőr alatt.

– Miért, te eddigi életed során hány értelmes beszélgetésben vettél részt? – faggatom Clobast, de közben halad tovább a kör. – Van egy olyan sejtelmem, hogy egy kezeden össze tudnád számolni...

Clobas viszont választ helyett csak felhorkant, és elfordul, jelezve, hogy a továbbiakban nem kíván foglalkozni velem. Ő legalább tudja, mikor kell visszavonulót fújni egy erősebb ellenféllel szemben...

– Natoz nem jön vissza? – kérdezi Leinad, ezzel magára vonva a figyelmem. Hangjából nem csendül ki valódi kíváncsiság, amiből úgy sejtem, csak annyi volt a célja a megszólalásának, hogy békésebb mederbe terelje a beszélgetést. Közben hozzá ér a kör, ő is húz egy kártyát a mellette ülőtől. Ahogy összejön neki egy pár, elégedetten vigyorogva bedobja a két lapot középre, a padlóra.

Pedig a kérdésével jobban zavarba hoz, mint képzelné.

– Honnan kéne tudnom?

– Elvileg utánad ment. Tudni akarta, mit csinálsz. Mit csináltál? – A többiek is rám merednek, pedig Leinadnál akadt el a játékban a kör a faggatózása miatt.

– Spóroljam meg nektek a kémkedést, és csak mondjam el? Nem lenne igazságos Natozzal szemben – vigyorodok el. Clobas úgy ráncolja a homlokát, amint akinek egy ilyen hosszú és összetett mondat értelmezése problémát jelent, így teszek neki egy szívességet, és visszaterelem a figyelmet a játékra. Véletlenszerűen kihúzok egy lapot Leinad ujjai közül, és továbbadom Abash-nak.

Ahogy a játék visszatér az érdeklődés középpontjába, mégis ingerülten tördelni kezdem az ujjaim. Nem is tűnt fel, hogy bárki utánam jött volna. Vajon mennyit derített ki Natoz? Látta, hogy bekopogtam Airamhoz? Ha ő tudja, úgyis mindenki tudni fogja... Akkor meg már jobb, ha hasznot húzok belőle.

Sened felsóhajt, és mikor hozzá ér a kör, megadón bedobja az összes kártyáját, majd inkább engem kezd méregetni. Gyűlölöm, ha rám emeli a tekintetét, mert sosem tudom, melyik szemébe nézzek: a tiszta, nyári égbolt színét idéző balba, vagy a frissen szántott, termékeny föld árnyalatára emlékeztető jobba. Mégis állom a pillantását, még csak nem is pislogok, amíg ő le nem hunyja hosszú, szőke pillákkal keretezett szemeit.

– Kiszállok. Iraf, beszélgessünk! – áll fel vigyorogva, ami valamiért nagyon nem tetszik. Gryor csak érdektelenül megrántja a vállát, a többiektől is visszaszedi a lapokat, és nekiáll megkeverni a paklit. Az ujjai boszorkányos ügyességgel és gyorsasággal mozognak, hogy egy pillanatra rajta felejtem a pillantásom, de Sened látványos mozdulatokkal leporolja magát, mintha legalábbis eddig a földön ült volna, amivel újra magára vonja a figyelmem. Türelmetlenül az ajtó felé int, nekem pedig győz a kíváncsiságom. Egyszerűen... tudnom kell, miről akar beszélni. Hátha még mond is valami használhatót.

Felállok, amitől még szélesebb mosolyra húzódik a szája, pedig kételkedtem benne, hogy ez lehetséges, szinte már körbeéri az egész fejét. Ügyesen átugrik Abash kinyújtott lábain, majd ahogy elhalad előttem, végigsimít a hajamon, amitől undok borzongás cikázik végig a gerincem mentén. Amint túlteszem magam a sokkon, utána megyek, a fiúk pillantásai mintha égetnék a hátam, viszont mikor feléjük fordulok, akkor épp egyikük sem néz rám. Követem Senedet a folyosóra, aki rögtön azután, hogy átlépem a küszöböt, vissza is csukja a többiekre az ajtót.

– Miről van szó? – szegezem neki rögtön a kérdést, amint a többi fiú nem hallhatja. De csak megcsóválja a fejét, és elkapva a kezem húzni kezd maga után. Forró az érintése, mintha lázas lenne, vagy csak az én tagjaim fagyosak a hideg verítéktől, ami kiver még Sened közelségétől is, nemhogy attól, ahogy az ujjai a csuklómra fonódnak... pedig nem tudnám megmondani, pontosan mi bajom van vele. Egyszerűen rossz előérzetem van a közelében.

Nem a Világos terem felé indulunk, hanem épp az ellenkező irányba, a cselédek szobái felé. Sened már ismerheti a járást, mert nem megyünk túl messzire, mikor már belöki látszólag véletlenszerűen az egyik ajtót. Összerezzenek, arra számítok, hogy majd valaki felkiált a váratlan tolakodók okozta meglepetéstől, viszont Sened tényleg otthonosan mozog az egész palotában, mert odabent nincs senki. A cselédek valószínűleg dolgoznak ilyenkor, de a holmijuk rendetlenül hever a földön, az ágyak bevetetlenül sorakoznak a fal mellett, éppen abban az elrendezésben, mint a mi szobánkban is.

Sened lehajol, és két ujja közé csippentve felemel egy fehérneműt, mire undorodó grimaszba torzul az arcom. Ő csak kuncog, az orrához emeli az anyagot, megszagolja, majd visszaejti a földre, oda, ahonnan nemrég felvette. Komolyan, nem hiszem, hogy tudna olyat tenni, amitől még ellenszenvesebb lenne a szememben.

– Szóval? – türelmetlenkedek, ahogy leveti magát az egyik ágyra. Becsukom mögöttünk az ajtót, mielőtt valaki kiszúrhatna minket. Alig egy lépéssel megyek beljebb, ilyen társaságban úgy érzem, jobb a menekülőúthoz közel maradni. Meg amúgy se lesz hosszú beszélgetés. Megtudom, amit akarok, és már itt sem vagyok.

– Elmondom, amit tudok, ha te is – vázolja röviden az alkut az ágyon heverészve, a plafont bámulva, mintha nem is hozzám beszélne.

Az egyesség egyszerű, mégis elgondolkodtat. Ha felfedem a lapjaimat, akkor ő is megteszi, de kétesélyes a dolog. Egyfelől lehet hasznos az információja, közelebb vihet a bosszúmhoz anélkül, hogy egyáltalán fogalma lenne róla. Végre tehetném, amiért a palotában vagyok, közelebb kerülhetnék a célomhoz... Másrészről viszont nincs egy hete, hogy itt vagyok. Sokkal régebb óta tagja a háremnek, mint én, sokkal többet tud, vagyis megteheti, hogy amíg én számára hasznos információt osztok meg vele, ő valami féligazsággal kiszúrja a szemem, nekem pedig még csak fel sem fog tűnni.

Viszont néha kockáztatni kell, hogy előrébb jussunk...

– Rendben. A királynénál voltam... – kezdek bele, hogy aztán elmondja, amit tud a levélről, de gunyorosan kuncogva máris közbevág.

– Ostoba! – Rázkódik a nevetéstől. – Ennyit a hírneves domin bölcsességről...

Ezzel rögtön belém is fojtja a szót. Nem hosszú a csend, de még Sened is megérzi, hogy annál jelentőségteljesebb, mert a hasára hengeredik, és felkönyökölve végre egyenesen rám figyel. Olyan komoly és fürkésző az arca, hogy remélem, az én vonásaim nem árulnak el semmit, akkor sem, ha ilyen élesen méreget.

– Nehéz bölcsnek lenni, ha egy népnek felégetik az összes könyvét.

Csak legyint, de látom, hogy már ismét mosoly bujkál a szája sarkában. Nem tetszik a magabiztossága, meg az sem, amennyit tud. Alig egy-két évvel lehet idősebb nálam, vagyis élete nagyját már ő is a Néma háború után élte le. Nem sok legendát volna szabad ismernie, az arckifejezése mégis másról árulkodik.

– Aki tényleg elég bölcs, az elrejti az igazán fontos dolgokat. Nem olyan helyen tárolja a tudást, ahova elég bedobni egy gyufát, és máris évszázadok történelme válik hamuvá. Csakis magatokra vethettek.

Ökölbe szorul a kezem, és a penge égeti az oldalam, mintha csak vérért sikítana.

– Aki tényleg elég bölcs, sokszor elfeledkezik mások ostobaságáról, és még csak nem is feltételezi, hogy akadnak olyan barbárok, akik a kontinens összes tudását képesek tönkretenni egyetlen szikrával.

Sened elégedetten kuncog, lehengeredik az ágyról, és nekem hátat fordítva kitárja az ablakot. Eddig észre sem vettem, milyen nehézzé vált a levegő a vitától, de az őszi szél egy pillanat alatt kisodorja a szobából, mintha tiszta vizet öntene a pohárba. Azért ahhoz ennyi sem elég, hogy a fejemet megtisztítsa a gondolatoktól.

Főleg attól, hogy egyáltalán nem okozna gondot, hogy Sened háta mögé csavarjam a karját, és még csak szabadulni sem tudna, ahogy nekiállnék lassan, egyesével eltörni az ujjait. Nem úgy néz ki, mint aki hozzászokott volna élete során a fájdalomhoz, vagyis már az elején is üvöltene, ahogy a torkán kifér, de nem hagynám abba, míg a keze egy formátlan csontőrlemény nem lenne...

– Azért látom, akad még itt valami abból az örökségből – fordul vissza felém, és a párkányra ülve lóbálja a lábait, mint egy kölyök.

Még csak meg sem kéne erőltetnem magam különösebben, hogy kilökjem.

Barátságos mosolyra húzom a szám.

– A vérét mégsem változtathatja meg az ember...

Erre már csak legyint, és köröz egyet a fejével.

– Ott tartottál, hogy meglátogattad Airamot – emlékeztet unottan.

– Aggódtam érte. Hogy talán beteg, és ezért nem mutatkozik.

Sened a szemét forgatja, és megint nem néz felém, kék és barna tekintete kutatón jár körbe a szobában, mintha keresne valamit, és csak félig figyelne rám.

– Mind így kezdtük. És mindegyikünk a saját bőrén tanulta meg, hogy Airam gyűlöli, ha aggódnak érte. Gyengének érzi tőle magát. Azért reméljük, ez a hibád nem lesz végzetes... – sóhajt fel szomorúan, pedig biztos vagyok benne, hogy nagyon is örülne neki, ha máris megbocsájthatatlan baklövést követnék el. És nem pusztán azért, mert a hárem tagjaként a riválisom, hanem mert a szemeibe nézve egy fikarcnyi kétségem sincs afelől, hogy csak a szórakozásért is bármikor szívesen végignézné valaki bukását. A hideg kék szín valahogy kegyetlenséget sugall, teljesen mindegy, miről árulkodik a másik.

Úgy folytatom, mintha meg sem hallottam volna, amit mondott.

– Nem beteg, de nyomasztja valami. Azt hiszem, egy levél. Csak a lap sarkát láttam, de azon kacskaringós vörös minta volt...

– A király – csóválja Sened a fejét, amitől arany fürtjei vidám táncba kezdenek. – Ennyit sem tudsz? A vörös levélpapír a királyé. De amúgy is meg lehet mondani már Airam viselkedéséből is, ha arról van szó, hogy levelet kapott tőle – köpi úgy a szót, hogy az felér egy hasba rúgással. Úgy látszik, mégis van bennünk valami közös. – Ha nem hívat egyikünket sem huzamosabb ideig, annak vagy ez az oka, vagy az, hogy változó korába még néha visszaköszönnek a régi idők, és azokat a nehéz napokat szívesebben tölti egyedül, a szobájába zárkózva.

Szóval a király. Ki kell derítenem valahogy, mi állhatott abban a levélben.

– Viszont így az adósom vagy – vet rám Sened olyan vigyort, hogy csodálkozok, a pofájából normális ember fogak bukkannak elő, és nem egy ragadozó agyarai. – Már amúgy is tudtam, hogy ez Airam eltűnésének oka, vagyis te nem mondtál nekem semmi újat...

– És mit akarsz tudni? Nem vagyok itt olyan régóta, hogy bármi érdekeset képes legyek mondani. Vagy talán osszak meg veled egy keveset domin bölcsességemből?

– Egy kevés bölcsesség. Pontosan az mindened, amid van – ugrik le a párkányról. – Nem is az érdekel, amit itt tudtál meg. Hanem hogy ki is vagy, Iraf... – áll fel, és olyan közel sétál, hogy teljesen behatol a személyes terembe. De nem adom meg neki azt az örömöt, hogy elhátráljak előle, inkább elviselem a közelségét. Nem futamodok meg. – Azt akarom tudni, kivel csókolóztál először.

– Tessék? – meredek rá értetlenül. Ez az egy pillanat alatt millió forgatókönyv végigpörög a fejemben, egyik rosszabb, mint a másik, de mindnek ugyanaz a lényege, hogy kideríti, miért is vagyok itt valójában. Ilyen kérdésre egyáltalán nem számítottam. Csak megvonja a vállát, ahogy az arcomat fürkészi, valószínűleg látszik rajtam a zavarom.

– Sok mindent elárul az emberről, kivel csókolózott először.

– Az anyámmal.

– Nem szülői csók, hanem igazi...

Egy pillanatig hezitálok, elmondjam-e az igazat, és valamiért végül mégis úgy döntök, tartozok ennyivel neki. Hiszen ő is hasznos információval látott el.

– A Madame-al – vallom be, amitől megint elégedett farkasvigyor terül szét az arcán.

– Nem nézem ki belőled, hogy itt lennél, ha a családodnak annyi pénze lenne, hogy bordélyba járasson. Vagyis fattyú vagy. Nemigaz? – találgat, és a csudába, nagyon is helyesen.

Innen olyan könnyű lenne tényleg elkapni a kezét, amilyen közel van... addig törném a csontjait, amíg meg nem esküszik az életére, hogy ezt nem mondja el senkinek.

– Egy kérdésről volt szó – válaszolom kitérőn, de látom az arcán, hogy már ennyiből is tudja az igazságot.

– Hát persze, mindössze találgatok.

Egészen biztos vagyok benne, hogy szándékosan kerül meg úgy, hogy a válla súrolja az enyémet, miközben kimegy a szobából.