Vannak olyan napok, amikor olyan érzésem van, mintha Airam királyné pusztán játszadozna velünk. És ettől még a szokásosnál is jobban gyűlölöm.

Már két nap eltelt, mióta megpróbáltam helyrehozni a felsülésem, és azóta nem történt semmi. A hanyagolás bizonytalan hangulata úgy telepszik a szobára, mint a köd a tájra, ami alattomosan elfedi a vándor elől a járandó utat. Nemcsak engem zavar, hanem mindenki mást is. Heten ülünk az ágyakon, én magamban, a többiek inkább párosával. Megérkezésem óta még egyikükkel sem alakítottam ki olyan kapcsolatot, hogy hozzá akarjak csapódni, de nincs is szükségem rá, én egyedül is elviselem a csapást. Amúgy sem barátkozni jöttem ide.

A feszültség oka pedig nem pusztán a királyné hiánya, sokkal inkább az, hogy hat figyelő szempár felügyeli a szabályainak a betartását. Amikhez még hat lepcses száj is tartozik.

Sok szabálynak kell megfelelnünk, ha továbbra is élvezni akarjuk a kegyeit, és ebből a verekedés tiltása a könnyebbek közé tartozik, bár néha még mindig megütném valamelyik vetélytársam. De az, hogy ő lehet nekünk az egyetlen, rosszabb, főleg, mikor így mellőz minket. Nem könnyíthetünk magunkon, és nem kereshetünk senki más sem, ami kész kín azok után, hogy ahhoz vagyok hozzászokva, hogy napi szinten élvezhetem a társaságát.

– Én ezt nem bírom tovább! – fakad ki Clobas, és felpattan. Mint egy sírból előmászó szellem, fehér haja csak úgy röpköd az arca körül a hirtelen mozdulattól. Mindenki rá emeli a tekintetét, mintha titkon azért fohászkodnának, hogy a színtelen hullajelölt majd valami világmegváltó ötlettel fog előállni az unalom elűzésére, de a következő szavai gyökerestül tépik ki a reményt. – Csinálnunk kell valamit, mielőtt megőrülünk.

Clobas csapdába zárt vadállatként köröz az ágyak között, kettő-kettő két szemben levő falnál, egy pedig az ablak alatt. Mellettük a szobában nincs is igazán hely másnak a szekrényen kívül, amiben mind a hetünk összes földi ingósága kényelmesen elfér. Főleg úgy, hogy az enyémeket a minap összetörtem.

Clobas megpördül a tengelye körül, és a másik irányba is tesz egy kört, én pedig végleg feladom, hogy valami értelmes javaslatra várjak tőle.

– Kösz, most kihagyom – állok fel, és az ajtóhoz indulok.

– Ó, az új üdvöske nem ereszkedik le a pórnép köreibe – jajdul fel Clobas cseppet sem csalódottan. Közben még az ajkait is úgy biggyeszti le, mint egy csalódott gyerek, de a halvány szemekben maró gúny csillog.

– Nem új, hanem örök – javítom ki magabiztosan mosolyogva. Nem fogom hagyni, hogy még egyszer kibillentsék az önbizalmam.

– Ugyan! – legyint Natoz, a vigyorából ítélve újra nyeregben érzi magát. Csak várja ki a végét... – Lehet, hogy én vagyok a legöregebb, de én vagyok itt legrégebb óta. Rengeteg magabiztos suhancot láttam már, akik eleinte érdekes játékszerek, majd elég egy-két hét, és Airam máris megunja őket. De majd odavetek neked egy-két garast az utcán.

– Ne félj, erre nem lesz szükség – hervad le a mosoly az arcomról. Most még az sem segít, ahogy elképzelem, hogy kilököm az ablakon, vagy az oldalamhoz szíjazott késsel felnyitom a torkát. Bármiről is fantáziálok, az valahogy mindig ugyanoda lyukad ki, és az nem az erőszak. – Csináljatok, amit akartok, csak engem hagyjatok ki! – lépem át a küszöböt. Hallom, hogy megindul mögöttem a sutyorgás, de nem foglalkozok vele.

A két nappal ezelőtti útvonalam teszem meg megint, a királyné lakrészéig. Út közben most belefutok pár emberbe: hagyományos, fekete-fehér ruhát és főkötőt viselő cselédek porolják a festmények arany kereteit vagy pucolják az ablakokat a Világos teremben, a tisztítószer és a felszálló por piszkálja az orromat, ahogy elhaladok mellettük. Mindenki sürgölődik, teszi a dolgát, egyedül mi vagyunk azok, akik értelmetlenül múlatjuk az időt, mint a sarokba dobott, elfeledett játékszerek.

A Világos teremben mindent megteszek, hogy még csak tudomást sem vegyek a cselédlányok létezéséről, úgy haladok el, hogy feléjük sem nézek. Az egyik szabályosan nekem jön a nagy rohanásban, majdnem leönt a kezében tartott koszos vízzel teli vödör teljes tartalmával, végül mégis csak pár csepp jut belőle az ingemre. Sűrű bocsánatkérései közepette azon igyekszem, hogy lesöpörjem makulátlan, fehér ruhadarabról a szürke foltokat és a velük járó undok tisztítószerszagot, de reménytelen, mindkettő rögtön az anyagba ivódott.

Ingerülten nézek fel, hogy majd rajta vezetem le a felgyülemlett feszültséget, hogy ezért majd lekiabálom a fejét, világgá kürtölöm a kétbalkezességét, hogy kitegyék a szűrét, de bennem szakad a szó, ahogy a csinos pofira nézek.

A Pokolba is, kell nekem!

Szép metszésű az arca, amit a szégyentől édes pír fut el, a vödröt már úgy szorítja magához, hogy biztos ne történjen újabb baleset, a mellei szinte körülölelik a mocsokkal teli bádogvödröt. Egy hosszú pillanatig rajta is felejtem a pillantásom, amitől zavartan elhallgat, én pedig nagyot nyelek.

– Semmi gond, nem történt semmi – vetek rá egy elbűvölő mosolyt, amitől a pír még jobban szétfut a fiatal arcocskán. A kínzó vágytól azt sem tudom, hol áll a fejem. A királynéval töltött idő, de főleg a hanyagolása után pusztán az is mérhetetlenül vonz a cselédhez, hogy nő, és Airam királynéval ellentétben édesen tapasztalatlannak és ártatlannak tűnik, mint az érintetlen alma: az első harapás a legízletesebb... főleg annak, aki napok óta éhezik.

– Bocsánat – habogja még egyszer, majd elsiet. Egy pillanatig az is megfordul a fejemben, hogy utána menjek, berántsam az egyik használaton kívüli vendégszobába, lesimogassam róla a ruháját, végigcsókoljam a testét... Ó, azokat a csodás, fiatalosan feszes idomokat...

De megállom, hogy meg is tegyem. Ha kiderülne, biztos az lenne az utolsó cselekedetem a palotában, pedig ha belegondolok, több, mint egy hetes itt tartózkodásom alatt még mindig nem csináltam semmi érdemlegeset. Egy hajszálnyival sem kerültem közelebb a bosszúm beteljesítéséhez, időre van szükségem. Nem lehetek meggondolatlan, csak a célomat szabad a szemem előtt tartanom.

Azért annyiból még nem lesz bajom, ha odapislantok, ahogy a cseléd szoknyája a nagy sietségben fellibben, megmutatja a karcsú bokáit, a harisnyába bújtatott lábszárat, csak egy kicsi hiányozna, és a térdeit is megnézhetném. Amint elvesztem szem elől, megint végigsimítok most már foltos ingemen, aztán mégsem foglalkozom vele. Nem akarom átöltözésre pazarolni az időm, akkor sem, ha így esetleg rossz benyomást teszek Airam királynéra. A cselédlánnyal való találkozás után ismét lángol a testem, fájdalmasan emlékeztet a hanyagolásra, és ha már a szabályok szerint mástól nem kaphatom meg a vágyott érintéseket... akkor megkeresem a királynét.

Kimegyek a Világos teremből, áthaladok a méregzöld szőnyeges folyosón, ahonnan a királyi családfáról készült festmények ismét lenézőn mérnek végig, le a csúszósra kopott lépcsőfokokon az első emeletre. A serénykedő cselédek mindenütt ott vannak, de amint észreveszem magamon, hogy valamelyikükön rajta felejtem a pillantásom, megszaporázom a lépteim, és valahova máshova nézek.

A királyné lakosztályának folyosója legalább már teljesen üres, és semmi nem tereli el a figyelmem. Az itteni személyzet sokkal tapasztaltabb és diszkrétebb, mint az ügyetlen, ám szemrevaló cseléd. Még sosem láttam senkit erre, mégis mindig ragyogó tisztaság és rend uralkodik. Néha az az érzésem, hogy az éjszaka közepén tehetik a dolgukat, hiszen az a napnak az egyetlen szakasza, amikor senki nem jár erre.

Sétálok egy kicsit a folyosón, mint a ketrecbe zárt vadállat, egyik végétől a másikig, majd megint vissza, és közben azon töröm a fejem, mekkora ostobaságra készülök. Kicsit reménykedek benne, hogy a királyné előjön a szobájából, mint tegnap, mint egy megérzésre, hogy itt vagyok, de persze eseménytelenül telnek el a percek. Csak csend van, mozdulatlanság, és torokszorongató döntésekre váró jövő.

Megint megfordulok a folyosó végén, és lesütött tekintettel baktatok, a lábaim alatt a drága szőnyeg a király hőstetteit meséli kézzel szőtt mintáival, én pedig nem mulasztom el, hogy minden alkalommal rá ne tapossak a talpig aranyba öltözött nőre, aki mindig a koronás figura mellett áll. Elfogy a szőnyeg, megint fordulok, és kényszerítem magam, hogy felszegjem a fejem, ez alkalommal nem haladok túl a királyné szobájának ajtajánál.

Nem tartom bölcs dolognak, amit tervezek. Egyáltalán nem. Sőt, szerintem nincs ember, aki annak tartaná. Viszont Natoznak kivételesen jó volt a meglátása, hogy talán mindössze azért voltam eddig érdekes, mert én voltam a legfrissebb játék, és csak az újdonság varázsa tett kívánatossá. Meg kell mutatnom, hogy nem ennyi van bennem, sokkal többet rejtek. És mikor lenne erre jobb alkalom, mint amikor mindenki más farkát behúzva teret hagy a királynénak? Tökéletes lehetőség, hogy megcsillogtassam magam. Fő a magabiztosság. Tudom, mivel dolgozom, nem vallhatok kudarcot.

Beletúrok a hajamba, végigfésülök rajta az ujjaimmal. Tekintetem az ajtó melletti festményre téved, ami nagyobb és pompásabb az összes többinél, és a király mered róla szigorúan arra, aki meg merészeli közelíteni Airam szobáját. Elégedett vigyort vetek rá, egy pillanatra elhitetem magammal, hogy a festett szemeken át a valódi uralkodó is pontosan tudja, mire készülök. Aztán nagy levegőt veszek, és bekopogok.

Úgy érzem, rengeteget kell várnom, mire megérkezik a válasz. A szívem egyre gyorsabban ver a csendben, el se tudok számolni már addig, amennyit dobban a fagyos némaságban. Mintha ezer évet öregednék egy pillanat alatt, már kezdeném azt hinni, nincs is itt, mikor kiszól:

– Szabad!

Veszek egy mély levegőt, mosolyt varázsolok az arcomra, és benyitok. A küszöbön meghajtom magam, épp csak annyira, hogy érezni lehessen a tiszteletadást, de nem a megalázkodást. Csak utána nézek fel.

A szobában rend uralkodik, mint mindig: az ágy arany bársonytakaróval letakarva, a vörös díszpárnák és a vérszín baldachin tökéletesen illik hozzá, mint az apró vércseppek a királyné aranyló ruháján. A falak tele fényűző festményekkel Airam családjáról, amin még ő és a gyermekei is egészen fiatalok, de akad olyan is, amiről velem egyidős fiú pózol kihúzva magát, pontosan azzal a lenéző tekintettel, amit Airamtól megszokhattam. Letagadhatatlan a rokonság. Egy részen viszont a belépő úgy érezheti, hogy neki is fényűző emléket állít a szoba, a falon magas tükör nyújtózik, igazi míves, arany keretben. Nem olyan, amilyen a Vörös rózsában volt, hogy csak lehelet vastagon fedte aranyréteg, és az is leginkább lekopott már róla, itt biztos voltam benne, hogy az egész tömör aranyból van. Az előtte elhaladónak könnyű azt képzelni, hogy a királyné szobája őt is festményben örökítette meg, de a pillanat mindig tovaszáll, amint az érkező elfordítja a fejét.

Az ablakpárkány hosszan, párnázottan nyúlik be a szobába, mint egy szófa, Airam ezen ül most is, keskeny könyvvel a kezében. A kecses bútoron már csak akkor nézhetne ki jobban, ha hullasápadtan, mozdulatlanul terülne el rajta, de olyan pózban, mintha csak aludna.

Viszont nem kerüli el a figyelmem, hogy nem a könyvet olvassa. Amint felnéz rám, diszkréten egy papírt csúsztat a lapok közé, mielőtt összecsukná a kötetet.

– Felség, remélem, nem zavarom – teszek előre egy lépést, és kérdőn nézek rá. Még a kilincsen a kezem, hogy behúzzam magam után az ajtót, vagy távozzak. Megint lassan reagál, végtelenül lassan, amitől pattanásig feszülnek az idegeim. Végül csak int, hogy menjek beljebb.

Halkan csukom be az ajtót, és próbálom visszafogni magam, hogy ne rohanjak oda rögtön, csak komótosan lépkedek, egy pillanatra ellenőrzöm együttérző álarcom a tükörben, majd leroskadok mellé a szófára. Miközben leereszkedek, a karom éppen csak leheletnyire súrolja az övét, de ezt leszámítva nem érek hozzá. Nem megyek túl közel, nem török be a személyes terébe az engedélye nélkül.

– Aggódtam – hazudok könnyedén az érkezésem okáról, amikor már biztos vagyok benne, hogy ő nem fog megszólalni, hogy üdvözöljön. Szavaimtól úgy szorítja a könyvet az ölében, hogy elfehérednek az ujjai, szinte világítanak rajta a máskor halvány erek. Így sokkal idősebbnek néz ki, mint amilyen valójában. Ha csak csuklótól lefelé nézem, olyan, mint a Madame annak idején, pedig ő mindig is egy igazi Matuzsálem volt a szememben, igaz, sosem vallotta be, hány éves is valójában. Voltak olyan pletykák, hogy már száz is elmúlt, de anyám szerint csak alig lehetett túl a nyolcvanon.

Airam királyné ellenben egészen biztosan nincs még ötven éves sem, és még ahhoz képest is meglepően jó formában tartja magát – bár gondolom, királynéként más feladata sincs. Ami az én szemszögemből hatalmas megkönnyebbülés, hiszen épp elég csak a korával és magával a gyűlöletes személyével megbirkóznom, nem hiányzik, hogy még a személyes higiénia hiányát is tolerálnom kelljen nála.

Felemeli a pillantását a könyvről, aminek sem a borítóján, sem a gerincén nincs cím, csak a tökéletes bőrborítás feszül a lapokon. Ujjai elkalandoznak, és a kötet lapjai közül kilógó levélpapír sarkával babrálnak.

– Nem szükséges ennyi miatt zavarnod – dönt végül mégis a hűvös távolságtartás mellett. Pedig a mozdulatain látszik a tétovaság, hogy szívesen beszélne valakivel, csak egy kicsit meg kell győznöm róla, hogy jó, megértő hallgatóság vagyok. És talán végre kideríthetnék valamit, amivel közelebb kerülhetek a bosszúm beteljesítéséhez. – Amikor nem kereslek, annak pusztán az az oka, hogy nem kívánom az időm a társaságodban tölteni. És ha ilyesmi felmerül benned, kérdezd előbb a többieket. Unom, hogy mindenkinek egyesével el kell ismételnem mindent – feszül meg arra készen, hogy felálljon. Valószínűleg el is küldene, de a kezére fektetem a tenyerem, mire megtorpan a mozdulat közepén. Egy pillanatig még gondolkodik ebben a félig álló helyzetben, majd visszaroskad mellém, és valamennyire ellazul. Nem engedem el a kezét, a hüvelykemmel a kézfejét simogatom, végigrajzolom ujjaimmal a halványlila erek kusza térképét. A bőre selymes, de hűvös, viszont mintha az érintésemtől lassacskán kezdene átmelegedni.

– Mindent elmondtak, amit Felséged szabályairól tudnom kell – jegyzem meg csendesen. – Ez még nem jelenti, hogy nem aggódom. Millió oka lehet annak, hogy nem mutatkozik, az mellett, hogy nem kívánja megmutatni magát. Attól tartottam, talán beteg. – Reméltem, hogy az. Hogy valami halálos nyavalya gyötri, és nekem már nincs is dolgom többé, hisz magától is belerokkan, majd bele is hal a betegségébe. Élvezettel nézném végig a gyötrődését. – De örömmel látom, hogy nincs nagy baj. Bár a szívet gyötrő kín sokszor még fájdalmasabb...

Airam királyné gúnyosan nevet fel, az egész teste rázkódik tőle. Könnyű azt képzelni, hogy már a betegsége előjeleként szörnyű köhögőroham rázza ennyire, és erre a képzetre koncentrálva meg tudok őrizni egy halvány mosolyt a szám szegletében.

– Ne beszélj úgy, mintha tudnád, miről van szó – emeli a másik kezét a szája elé nevetés közben.

– Nem tudhatom, míg meg nem osztja velem.

– Ha meg is osztanám, akkor sem érthetnéd.

Megdermed a bőrét simogató kezem a nem is burkolt sértéstől. Az ő múltjával nem csodálkozom azon, hogy nem hisz a domin bölcsességben, pedig nagyon rosszul teszi. De az önbizalmam már nem olyan törékeny, mint annak idején, és ezt jól ki is játszhatom. Visszahúzom a kezem, és sértetten felállok.

– Felség... bocsásson meg az újabb arcátlanságomért. Nem tudom, a koromon vagy a tanultságomon élcelődött, de elhiheti, hogy mindkettő megtévesztő lehet. Többet tapasztaltam és tanultam az életről, mint amennyit egyáltalán el tudna képzelni valaki olyan, aki már selyempólyában jött a világra.

Elkerekedett szemekkel néz rám, mintha a meglepetéstől még reagálni is elfelejtene. Ő is sok mindent megélhetett már, de ilyen reakciót a hárem tagjaitól valószínűleg még nem, különben nem méregetne úgy, mint valami újonnan felfedezett csodát.

Elmosolyodok, és félrebillentem kissé a fejem.

– Elnézést a kifakadásomért – mondom higgadtabban. – Ha mégis meg kívánna osztani velem valamit, úgyis tudja, hol talál. Távozhatok?

Alig észrevehetően biccent, úgyhogy meghajtom magam előtte, és visszavonulásom közben még egy utolsó vigyort vetek magamra a pompás tükörben.