2017.11.04

Fázósan húzom összébb magamon a kabátomat, miközben félig lehunyt szemmel utat török az emberek sokaságán, akik pont az ellentétes irányba mennek, mint én.
Még korán van, de az utcán gyalogosként alig lehet úgy megtenni két utcasarkot, hogy legalább egy tucat ember ne kérne elnézést a másiktól, mert a nagy sietségben egymásnak koccannak. Próbálok a járda szélén menni, ami kevésbé népszerű a helyenként megjelenő állati ürülékek miatt. De nem csak a véletlenszerűen elhelyezett bombákat kell figyelemmel kisérni, de az éppen melléd parkoló autókra is vigyázni kell, mert hiába minden modern kütyü, a sietősen lépkedő embereket bizony nem jelzi. Egy pillanatban még a jobb oldalon sétálsz, a következőben pedig már a kocsi bal oldalán.
A novemberi szél, újra a kabátomba kap, kifordítja, ami arra ösztönöz, hogy ideje lenne a cipzárt felhúzni, mert bizony hűvösebbre fordult az idő. Amikor elmentem, még kellemes őszi időtől búcsúztam, de mára már fagyos szél fogadott, pedig alig egy hétre mentem el.
Hajnalban szállt le a gépem, és mivel kevés csomaggal utaztam, egy sporttáskába mindenem elfért. Kivéve a téli kabát.
Már csak pár méter választ le, kicsiny bérelt lakásomtól, amikor figyelmetlenségből egy szembejövőnek neki megyek. Hangosan nyekkenve érek talajt, és dobom el táskámat. Ahogy fenekemet simogatva állnék fel, meglepődve tapasztalom, hogy a szemem elé kúszik egy tenyér. Csodálkozva kapom fel a fejemet a kéz tulajdonosa felé, hogy hálát rebegjek neki azért, hogy bár közösen hoztuk össze a koccanást, ő mégis ebbe a kora reggeli rohanásban vette a fáradságot, hogy megálljon és felsegítsen a földről.
Fekete szövetkabátja, vastag szintén fekete kötött sálja védőn öleli át, és rejti el előlem támadóm és egyben megmentőm arcát. Csak a szemeit hagyta szabadon ebben a fázós időben, ami mosolyogva csillannak felém, miközben kezemet a felém nyújtott kezébe helyezem. Egy gyors mozdulattal felsegít a hideg betonról, és míg én a nem létező porszemeket seprem le a ruhámról, türelmesen áll előttem oldalra döntött fejjel és még mindig mosolygó szemekkel.
-Köszönöm! – rebegem felé, az egyetlen szót, amit ki tudok nyögni a tökéletesen ívelt, hosszú pillákkal rendelkező idegennek. Sötét szemei erre a szóra értetlenül húzódnak össze, mire ész bekapok, hogy az anyanyelvemen szólaltam meg.
-Köszönöm! – mondom az ő nyelvén.
-Az előbb is ezt mondat? – érkezik egy mély hang a sál alól.
-Igen, csak az anyanyelvemen. Esküszöm, nem káromkodás volt, még ha annak is tűnt. – emelem fel védekezőn a kezem. A rejtélyes idegen hirtelen a kezem után kap és tenyérrel felfelé fordítja. Ahogy meglátom a beton okozta horzsolásokat felszisszenek, és rántanám ki az övéből, de szorosan tartja.
-Megsérültél. Le kell fertőtleníteni! – forgatja a még mindig kezében levő mancsomat, ami számomra kezd kissé kellemetlenné válni.
-Itt lakok a következő kapuban, majd megmosom, ha hazaértem. – próbálom újra kihúzni a kezemet, de szorosan tartja. Már nem a sebeimet nézi, hanem az arcomat -Megint nem értetted, amit mondtam? Ne haragudj, most értem vissza, és még furcsa újra ezt a nyelvet használni.
-Értettem. De ne csak lemosd, hanem fertőtleníts le. – hangja most parancsolón dörmög a sálja mögül, míg szemeit szigorúan összehúzza.
-O…oké. De most már elengednéd? – pillantok a rabságban lévő kezemre. Rám, majd kezemre néz, majd újra az arcomra. Lassan, mint akinek nem tetszik az ötlet elenged, és én gyorsan zsebre vágom, nehogy  kényszert érezzen arra, hogy újra fogdosni kezdje.
-Még egyszer köszönöm, hogy felsegítettél. – hajolok meg előtte illedelmesen, és a földről felemelem a sporttáskámat. Már ép tenném fel a vállamra, amikor hirtelen kikapja a kezemből és a sajátjára teszi.
-Még is…mi a fenét csinálsz? – lépek közelebb hozzá, hogy el vegyem tőle, de egy mozdulattal megállásra késztet.
-Miattam, mert figyelmetlen voltam megsérültél. Segítek haza vinni. – újra görbül a szeme mosolyra, de engem nem tud meggyőzni.
-Te valami perverz vagy? Így akarsz felszedni nőket az utcán? – kapok ismét felé, de könnyedén félre lép -Jah! Ad vissza! – kiáltok rá, de mellettünk hömpölygő tömegből senki nem veszi észre, hogy éppen kirabolnak.
-Nem vagyok perverz. Csak segíteni akarok. – engedi le a válláról a táskát, de maga mellett tartja, nem teszi le a földre, és nem is adja vissza.
-De nem akarom, hogy tud hol lakok. Szóval ad vissza, vagy rendőrért kiáltok. – fenyegetem meg. Ki használva a pillanatnyi döbbenetét, kikapom a kezéből és átvetve a fejem felett, keresztben felveszem a táskát. Haragos szemekkel intek neki búcsút, és indulok meg a kapualjam felé.
Bosszankodva dobom le magamat a kanapéra. Nem foglalkozok azzal, hogy a kis kabátkám a meleg lakásban pillanatok alatt rám melegszik, elnyom az álom, amit az elmúlt 20 órában visszatartottam, hiszen, ennyi volt a repülőút Magyarországról Koreába.

2018.04.16.

Egy a lakásomhoz közeli kávézóban tengetem szabad perceimet, mielőtt  munkába indulnék. Minden nap, ha csak tehetem beülök, mert az otthonomra emlékeztet, családias és csendes. Amikor egy évvel ezelőtt kiköltöztem, már másnap felfedeztem, és azóta, szinte minden reggel itt iszom meg a feketémet. Ablakon kibámulva figyelem, ahogy az emberek munkába vagy iskolába sietnek, egy pillantásra sem méltatva a körülöttük szárnyaló cseresznyefa virágszirmait. Sóhajtva teszem tenyerembe arcomat, és csodálom a természet szépségét, magamba szívva minden romantikát, ami a tavasz megújulása ajándékoz az embereknek.
-Emma, ma nagyon csendes vagy. – lép mellém a kávézó tulajdonosa, és tölt még pár kortyot a félig kiürült bögrémbe. Hálás mosollyal fogadom az extra éltető erőt.
-Tudja Kim bácsi, olyan sokan elmennek mellette, nem veszik észre, hogy milyen csodálatos reggelünk van. A tavasz illata ebbe a túlzsúfolt városba is bekúszik, és csiklandozza az emberek orrát, de ők ezt figyelmen kívül hagyják. – fordítom újra a fejemet a fák irányába. Az egyik fa tövében megáll egy magas fekete hajú férfi, és felnéz az ágakra. Tenyerét kinyújtva hagyja, hogy a lehulló rózsaszínes szirmok egy pillanatra megpihenjenek, majd egy gyenge szellő segítségével tovaszálljanak az ismeretlen felé. Ahogy nézem a férfit tenyérrel felfelé, újra elönt a magány érzése, ami az ittlétem alatt sokszor megtapasztaltam már. Európaiként, egzotikusnak számítok, még sincsenek igazán jó barátaim, sem pedig egy társam, akivel akár a természet ébredését tudnánk mosollyal az arcukon követni.
Szememet a férfi arcára vezetem, de nem sokat látok belőle, mert fekete maszkot visel. Észre veszi, hogy őt bámulom, és szemeivel mosolyogva biccent egyet felém. Egy elhaladó iskolás csapat egy pillanatra eltakarja előlem, és mire újra látom a fát, már csak a törzsével szemezek, a férfi eltűnt.
-Mennem kell dolgozni Kim bácsi. – csúsztatok egy kis pénzt a tenyerébe, és a táskámat a vállamra véve elindulok a kijárt felé. Ahogy nyitom az ajtót még hátra nézek a bácsira, és mosolyogva intek neki. Mire újra előre fele nézek, már egy mellkassal találom szembe magam, és hiába is próbálom kikerülni, meg is fejelem. A mellkas tulajdonosa a karom után kap, hogy ne esek hanyatt, de ezzel csak azt éri el, hogy a kelleténél is közelebb húz magához.
Fel se nézve meghajolok előtte illedelmesen.
-Elnézést kérek a figyelmetlenségemért. – amikor kiegyenesedem az alig egy perccel ezelőtt a fa tövében álló férfival nézek farkasszemet.
-Újra összefutottunk. – dönti oldalra a fejét.
Értetlenül nézek rá, hisz nem emlékszem, hogy láttam volna már, így minden további értelmetlen beszéld nélkül kikerülöm és elhagyom a kávézót. Ahogy az utcán sétálok, még érzem az illatát, ami az összeütközésünkkor az orromba kúszott, és amit azóta már többszőr is kifújtam, még mindig érzem.


2018.08.10

A nyár lassan a végéhez ér, ami azt jelenti, hogy végre, egy pár napra haza mehetek szüleimhez és testvéreimhez. Közel egy éve nem voltam otthon, és akkor is csak egy hétre tudtam  haza menni. De most úgy intéztem a munkámat, hogy hosszabb szabadságra tudjak menni, így két teljesen hétre hazamehetek, és a család körében ünnepelhetem a születésnapomat. Kicsiny lakásomban már mindent összekészítettem, és egy hatalmas bőröndbe pakoltam be mindent. Pár percem van az indulásig, így gyorsan még átnézem a hűtőt, hogy semmi romlandó ne maradjon benne, és szemetet is összekészítem, hogy ha indulok, akkor azt már csak fel kelljen kapni és levinni. Egy utolsó pillantást vettek a bejárati ajtó melletti egész alakos tükörbe, és megigazítom a kissé kócos vállig érő szőke hajamat. Közelebb hajolva, megszámolom a szeplőimet és egy grimasz küldve magamnak a bőröndöm felé nyúlok.
-Akkor indulás haza! – adom ki magamnak a parancsot, majd elhagyom a lakást. A szomszéd néninek leadom a kulcsot, hogy ha bármi gond lenne a távollétem alatt, akkor be tudjanak jutni, illetve, hogy naponta egyszer az aranyhalamnak adjon enni.
A házból kilépve felemelem a bőröndöt, amíg azt a pár lépcsőfokot megteszem, de amint leteszem a földre, hangos fémes hangot ad ki magából. Ijedten guggolok le mellé és megrökönyödve látom, hogy az egyik kereke kitört. Ahogy elfektettem, hogy közelebbről is megvizsgáljam a kárt, ijedten nézek az órámra, hogy sietnem kell, mert lekésem a gépemet.
Kezembe veszem a kitört kereket és megpróbálom visszahelyezni, de sajnos túl gyengének bizonyulok. Szerencsére nem tört ki teljesen, egy erősebb mozdulattal vissza lehetne nyomni a helyére, csak az én irodista karomba nincs annyi erő.
Ahogy a bőrönd mellett guggolva magyarul káromkodok, egy fekete torna cipő áll meg közvetlenül mellettem. Felnézve az idegenre, nem tudom kivenni az arcát, mert pont a háta mögül süt a nap, csak a körvonalai emlékeztetnek valakire.
-Segíthetek? – nyújtja felém a tenyerét. Ösztönösen csúsztatom bele a kezemet, minden félelem érzet nélkül, hisz elkap egy érzés, hogy ez már megtörtént egyszer. Ahogy felsegít, megcsapja az orromat az illata, és ahogy a szemébe nézek, egy pillanatra felcsillan egy emlék.
-Te? – kérdem bizonytalanul, mire félszeg mosoly a válasza.
-Én. Úgy látom el kellene egy kis segítség. – kiveszi a kezemből a kereket, majd egy gyors és határozott mozdulattal a helyére nyomja, és felállítja a bőröndömet. Fogantyújánál fogva kicsit megmozgatja, és miután látja, hogy biztosan mozog átnyújtja nekem.
-Tessék, egy ideig nem lesz vele gondod. – mosolyog újra rám.
-Te…vagy az…
-Igen, már egy párszor összefutottunk. De úgy látom, hogy most elutazol, szóval legközelebb mutatkozzunk be egymásnak. – küld felém egy szívdöglesztő mosolyt, majd hátat fordítva beleveszik a tömegbe.
Tátott szájjal bámulok utána, és próbálom összeszedni a gondolataimat. Ez a pasi dögös!


2018.12.25

Otthon az ünnepeket az ember családjával ünnepli, házról házra járnak, mindenkit meglátogatnak, és mindenhol degeszre eszik magukat. Legalábbis mi régen így csináltuk. Végig jártuk a családot, mindenhol ettünk ittunk. De persze sose mentünk üres kézzel. A csomagjaink összetételét tekintve kisebb részben ajándékokat tartalmazott, nagyobb részben kaját. És bármennyire is szerettünk volna csomag nélkül haza menni, mindig ugyan akkora, ha nem nagyobb táskákkal távoztunk.
De most nincs velem a családom. Egyedül ünneplem a szeretett ünnepét. Lakásomat hagyományoknak megfelelően feldíszítettem, és pár nappal ezelőtt egy fenyőfát is beszereztem, ami most villódzó fényárban áll a nappalim közepén.
Mivel unatkozni és sajnáltatni magamat utálom a legjobban, ezért felveszem a téli kabátomat, magamra csavarom a legmelegebb sálamat és a fejembe nyomom az anyum által kötött sapkát. Tükör előtt megállva, kuncognom kell a látványomra, mert úgy nézek ki mint egy óriás baba, akit a szülei becsomagoltak téli ruhákba, és csak az orra meg a szemei látszódnak ki. Még magamra húzom a vastag hótaposómat, és Gulyás-tól az aranyhalamtól elköszönők.
Ahogy szökdelek lefele a lépcsőházban, mint egy tízéves karácsonyi dalokat dúdolok, ami kitart egészen addig, míg ki nem lépek a hóesésbe. Vigyorogva a sálam alatt a közeli parkot veszem célba, hogy ott sétálgatva élvezzem a havazást.
Pár perc alatt oda is érek, és meglepődve tapasztalom, hogy szinte alig vannak a parkban. Hát az embereknek semmi se jó? Ha meleg van, ha hideg van, ha esik, ha fúj? Mérgemben toppantok párat a már bokáig érő hóba, de ahogy jött a rossz érzés, úgy is száll el.
Csendben zsebre tett kézzel indulok meg a jól ismert útvonalon, amikor egy hóval takart jégrétegre lépek. Már amikor elindultam a föld felé kacagtam, de ahogy belepottyantam a hóba, hangosan hahotázni kezdek. Most kellene jönnie a hős lovagnak, hogy megmentsen!
Mit sem törődve az éppen arra járó egy-egy emberrel azonnal hóangyalt kezdek csinálni, miközben nyitott szájjal a felém hulló pelyheket próbálom elkapni.
A lámpa fényét hirtelen eltakarja egy fej, mire én azonnal abban hagyom a kacarászást és az angyalkészítést.
-Nem hideg? – jön az ismerős ismeretlen hang.
Lassan felülök, és már ép állnék fel, amikor egy tenyér kúszik a szemem elé.
-Segítek.
Kissé félve fogadom el, és csúsztatom a bőrkesztyűs kezébe az én vastag kesztyűs kezemet. Egy pillanattal később már a két lábamon állok és mosolyogva figyelem a művemet.
-Szerinted is hasonlít egy angyalra? – kérdem a mellettem állót.
-Igen, valóban nagyon hasonlít egy angyalra. – helyesel teljes komolysággal a hangjában.
Ahogy felé fordulok, kissé lejjebb húzza a sálat az álla alá és küld felém egy száz dolláros vigyort miközben a szemeit bebandzsítja. Arca láttán kirobban belőlem a nevetés, és úgy tűnik rá is ragadt, mert percekig csak egymáson röhögünk.
Fáj a hasam a nevetéstől, ezért megpróbálom abba hagyni, de akárhányszor rá nézek, újra és újra kirobban belőlem.
-Tudod, hogy nagyon szép vagy, amikor mosolyogsz? – érkezik hirtelen a bók. Azonnal abba a hagyom a nevetést és rávezetem a tekintettemet.
-O! Kösz! Azt hiszem. – pirulok el a fülem tővégi.
Kicsit közelebb lép és a jobb kezét felém nyújtva bemutatkozik.
-Kim SeokJin. – meglepődve csúsztatom a kezemet az övébe, miközben azon imádkozom, hogy képes legyek rendesen kimondani a nevemet.
-Bükkerdő Emma. – súgom alig hallhatón felé.
-Emma? – bólintok – Nagyon szép a neved is. És az a Bükrdő mit jelent?
Egy mosoly kíséretében engedem ki az eddig bent tartott levegőt. Olyan édesen mondta félre a nevemet, hogy egyszerűen képtelen vagyok kijavítani.
-A te nyelveden azt jelenti, hogy bükk erdő. – felcsillanó szemmel bólogatni kezd, hogy érti.
Ekkor veszem csak észre, hogy még mindig fogjuk egymás kezét. Szégyenlősen kihúzom onnan, és gyorsan zsebre vágom. Rossz érzés volt elengedni, de hát mit tehetek, azon kívül, hogy már négyszer találkoztunk és tudom a nevét, még ismeretlen számomra.
-Men…mennem kellene.  – nézek fel rá. Bár nem vagyok alacsony, még így is fél fejjel magasabb nálam. Játékosan lebiggyeszti ajkait, és eljátssza, hogy nagyon szomorú a hír hallatán, mégsem tartoztat fel.
Titkon reméltem, hogy mégis csak valami indokkal ott tart, de nem tette meg.
-Akkor szia, SeokJin! – intek neki, majd amerről jöttem, arra indulok vissza.
-Emma! – kiált utánam pár lépés után. Próbálom a feltörő vigyoromat elrejteni a sálam alá mielőtt visszafordulok felé. Ahogy áll a hóesésben, ahogy a pelyhek a fekete haján megakadnak, olyan tökéletesnek néz ki.
-Legközelebb. Legközelebb cseréljünk számot! – kiáltja felém. Elnyíló ajkakkal figyelem, ahogy megfordul, majd folytatja útját.
Remélem mihamarabb találkozunk!


2019.07.01

Szomorúan csukom be magam után utoljára a bejárati ajtómat. Lejárt az itteni szerződésem, és most már végleg utazok haza. Nincs sok csomagom, csak két bőröndnyi. Annyi, amivel érkeztem. Gulyást odaajándékoztam a szomszéd néninek, aki boldogan fogadta el, hiszen a megőrzések alkalmával nagyon a szívéhez nőtt az üveggömbben tekergő aranyszínekben pompázó halacska.
Még van idő az indulásig, így a kedvenc kávézóm felé veszem az irányt magam után húzva a bőröndjeimet.
Belépve ismerős hangok ütik meg a füllemet, ahogy lefő a kávé, ahogy csészébe, bögrébe öntik. Az orromat megtölti az isteni nedű összetéveszthetetlen illata, miközben a szívem facsarodik össze.
A szokásos helyemet megcélozva tologatom magam előtt életemet tartalmazó táskákat, amikor szomorúan veszem észre, hogy már ülnek ott. Az ajtónak háttal ül, egy tejes kávét kortyolgatva könyvet olvas, így nincs szívem megkérni, hogy üljön át máshova, hogy én tisztességesen el tudjak búcsúzni a helytől. A következő ablak melletti boksz felé veszem az irányt, majd behuppanva, azonnal az ablakon beáramló napsugarak felé fordítom arcomat.
Itt még a nap is másképp süt. Sokkal lágyabban, simogatóbban. Annyira fog hiányozni.
Lehunyt szemeim közül egy könnycsepp gördül ki, majd megállíthatatlanul követi társaik.
Olyan nagyon maradni akarnék még. Megszerettem az itteni embereket, a hozzáállásukat, a természetet, mindent! Miért nem maradhatok?
-Szabad? – hallok meg egy hangot. Még lecsukott szemekkel a hang irányába fordítom az arcomat, és úgy intek nemet a fejemmel. Nem akarok most senkit sem látni.
A kérdező nem foglalkozik elutasításommal, hallom, ahogy szemben velem becsúszik a bokszba. Nem törődöm vele, újra a nap felé fordítom arcomat, és szívom magamba erejét. Kell az erőt, hogy itt hagyjam ezt az országot, hogy visszatérjek szülőhazámba, ahol vár a családom.
A bögre koppanására az asztalon kinyitom a szememet és az elém helyett porcelánra nézek. A duplaadagos hosszú kávém gőzölögve várja, hogy elfogyasszam. Ahogy ujjaimmal körbe ölelem a forró kék bögrét pillantok fel az előttem ülőre.
Előtte egy félig üres csésze pihen, miközben hosszú vékony ujjaival az imént olvasott könyvet olvassa zavartalanul. Arcát teljesen eltakarja a borító, így csak a homlokából látok keveset, meg a fekete kócos hajából. Öltönye tökéletesen simul vállára, kiemelve annak szélességét.
Kezét, ami eddig az asztal lapján pihent, most kinyújtja felém és megfogja az egyik bögrémet szorongatót. Kissé lejjebb engedi a könyvet, pont annyira, hogy a szemét láthassam. Mikor tudatosodik bennem, hogy ki ül velem szemben, lágyan cirógatni kezdi hüvelykujjával a kézfejemet.
-Elkéstem? – kérdi még mindig a könyv mögül. Szemeimet újra ellepik a könnyek, és hogy elrejtsem előle lehajtom a fejemet, hogy az arcomba hulló hajammal takarni tudjam.
-Sajnálom. – érkezik a fájdalmas szó.
Percekig ülünk így, én lehajtott fejjel pityeregve, míg ő a könyve mögé bújva, kezemet megnyugtatóan simogatva. Rohan az idő, és nekem össze kell szednem minden erőmet, hogy felálljak, és elinduljak a reptér felé.
Ahogy mellé érek, lehajolok, és egy puszit adok arcára.
-Köszönöm, és viszlát. – súgom a fülébe. Képtelen vagyok tovább maradni, a szívem összefacsarodik, ahogy az illata újra bekúszik az orromba, és érzem, hogy most már örökre ott marad.

2019.07.05

A cég nem adott sok időt, hogy visszarázódjak, hogy megszokjam az időeltolódást, így hazatérésem követő nap, már a régi-új irodámba ülök. Unott fejjel bámulom a monitoron megjelenő számokat és grafikonokat. Államat a tenyeremmel támasztom, és engedek el egy illetlen ásítást. Valaki pont ezt a pillanatot választotta, hogy küldjön nekem egy üzenetet. Meglepődve veszem a kezembe a telefont, és gyanúsan méregetni kezdem az ismeretlen külföldi számot. Ahogy tudatosodik bennem, hogy az előhívó szám koreai, már izgatottabban oldom fel a billentyűzárat. A szomszéd néni mondta, hogy ha az unokája meglátogatja, majd küld képet Gulyásról, hogy jól van.
Amint megjelenik a kép valóban a halam köszön vissza rám. Mellette ott áll büszkén a néni, míg a másik oldalán egy ismeretlen ismerős.
Magas széles vállú, fekete hajú férfi, akinek nem csak a szája, de a szeme is mosoly.
Kim SeokJin.