13 évvel ezelőtt

-Oppa! Ha felnősz mi leszel? – fordulok a magas fiú felé. A kertjükben ülünk egy fa alatt, és zavartan tépkedem a fűszálakat a cipőm mellett.
-Én? Híres Manga rajzoló leszek. És tudod mivel fogok ismerté válni? – felém fordul. Hatalmas tenyerét a fejemre teszi és finoman simogatni kezdi a hajamat.
-Mivel? – nézek fel rá kíváncsian.
-A történet egy kilenc éves kislányról fog szólni, aki két copfban hordja a haját, és hűséges kölyök kutyaként követi oppáját mindenhova, csak hogy bosszantsa.
-Oppa! – lököm el a kezét a fejéről sértődötten – Nem is vagyok kölyökkutya! Én már nagy lány vagyok, és ha felnővök, akkor a feleséged leszek! – felállok és dobbantok egyet a lábammal. Ő csak nevetve a hasát fogja, miközben a hátára fekszik és a könnyei kicsordulnak a kirohanásomtól.
-HyeJin, annyira vicces vagy! – kapkodja a levegőt – Olyan fiatal vagy még! Mire te felnősz, addigra nekem lesz gyönyörű szép barátnőm.
-De Oppa! Megígérted! – görbül sírásra a szám.
Felül és kezét felém tartva maga mellé húz. Kényelmesen a karjába bújok és csendesen sírdogálni kezdek. Négy évvel idősebb nálam, mégis reménykedek, hogy meg fog várni.
-Hjaj, HyeJin, mit kezdjek veled? Oppa olyan sok mindent megigért már neked, amit nem biztos, hogy meg fogok tudni tartani. Ezt meg tudod nekem bocsátani? – ujjával az állam alá nyúl, és kissé feljebb emeli az arcomat, hogy a könnyes szemeimben nézhessen – Oppa, amíg tud vigyázz rád. Hm? Ezt megígérhetem, ezt biztosan megtartom. Rendben?
Félszegen bólintok a kérdésére, majd a derekát átölelve a vállába fúrom a fejemet. Megnyugtatón simogatja a hajamat, és pár perccel később már el is szundítok életem első szerelme karjaiban.


Napjainkban

A hatalmas épület előtt állva, megigazítom a magamon a ruhámat, majd rászorítok a kezemben lévő hatalmas mappa fülére. Itt vagyok, végre sikerült! Hosszú hónapok keresgélése után végre van munkám, és azt csinálhatom, amit igazán szeretek.
Cipőm sarkának halk koppanása visszhangzik a márvány padlón, ahogy fényképemmel ellátott belépőmet felmutatom a biztonsági őrnek, és a liftek felé igyekszem. Korea legnagyobb Manga kiadójánál kaptam állás. Egyelőre csak a háttereket kell kiszíneznem, és ha majd elég ügyes leszek, és elfogadják, akkor talán még rajzolóként is foglalkoztatnak majd. De egyenlőre már ennek is örülök, hisz a munkám kötetlen, csak arra kell figyelnem, hogy határidőre kész legyek. Így az igazi szenvedélyemnek is hódolhatok, ami a festészet.
Imádok festeni! Nem is emlékszem rá, hogy mióta csinálom, csak azt, hogy mindig is az életem része volt. Az egyetemi jelentkezésre egy mindig visszatérő álomból megalkotott képpel kerültem be, a vizsgabiztos megkérdezte, hogy kit ábrázol.
-Egy fiút az álmaimból, aki megígérte nekem, hogy mindig is vigyázni fog rám. Ezért ő az én őrangyalom.
-És valós személy egy a fiú?
-Nem tudom.

A szerződés aláírása után, megmutatták az asztalomat, ahol már rengeted kiszínezésre váró lap várt rám, hogy megtöltsem őket színekkel.
-HyeJin kisasszony, mától egy ifjú tehetség háttér rajzolója lesz. Nem rég adták ki az első könyvét, és olyan népszerű lett, hogy a közösség sorozatot követel. Szóval, kérem, a lehető leggyorsabban és legpontosabban végezze el a munkáját.
-Értem. Mindent megteszek annak érdekében, hogy a munkámba ne találjanak kifogást. – hajolók meg a csoportvezetőm előtt, majd gyorsan a székemre ülve a lapokat kezdem tanulmányozni.
Vagy száz lap van az asztalomon, ami színezésre vár, és bár a határidő két hét, nagyon kell igyekeznem, hogy időben végezzek velük, és tényleg kifogástalan legyen a munkám.
Ahogy a lapokat nézegetem egymás után, úgy jelenik meg szemem előtt a történet, és mire a végére érek, már tudom, hogy pontosan milyen színeket fogok használni. Bár a rajzoló előre behatárolta, hogy milyenre szeretné, szerencsére hasonló a gondolkodásunk.

A nap végére csupán csak két oldallal végzek, mégis valahogy elégedettséggel tölt el, a napi munkám eredménye. Az asztalomon lévő kislámpát, ami arra szolgál, hogy a természetes fényt, ami az ablakon szűrődik be felerősítse, egyik kézzel lekapcsolom, míg a másikkal a vállamra akasztom a táskámat. Az aprócska irodában, már csak én vagyok, ezért egy hangosabb sóhajjal a kijárat felé veszem az irányt.
A liftekhez érve, táskám belső zsebéből kihalászok egy bekeretezett képet, ami még úgymond az első munkáim egyike, de soha senkinek nem mutattam meg. A rajza helyezem a tenyeremet és lehunyt szemmel szívom magamba az általa küldött képzelt pozitív energiát. Ma még nem volt rá alkalmam, de holnap mindenképp kiteszem az asztalomra. A kellemes fáradtság, ami e9ddig átjárta a testemet azonnal kiszáll tagjaimból, és mire a lift csilingelve kitárja az ajtajait, már boldog mosoly ül a szám sarkában.
Automatikusan lépnék be, de egy pillanatra megtorpanok, mert nem számítottam rá, hogy valaki rajtam kívül még van az épületben, hiszen már este kilenc is elmúlt.
Egy magas fekete hajú fekete szemű férfi áll az egyik sarokban szorosan a telefonját bámulva. Fel sem nézve a kijelzőről biccent felém, és egy lépést tesz a fal felé, hogy biztosan beférjek mellett.
Az ajtók összezáródnak és a lift megkezdi útját a fölszint felé. Míg a mellettem álló még mindig a telefonjára tapad, addig én a visszatükröződésben kezdem el tanulmányozni az arcát.
Haja enyhén hullámosan a szokottnál is hosszabban lóg le az arcába, eltakarva azt félig. Fekete szemek, hosszú pillák, egyenes viszonylag pisze orr, és összepréselt ajkak. Bőre szinte hibátlan, de ezt betudható a mostani hullámnak, hogy a férfiak is használnak sminket. Nem akarok túl illetlen lenni, ezért a pillantásomat el akarom szakítani róla, mégsem tudod. Annyira ismerősek a vonásai, mintha már láttam volna valahol. De vajon hol?
Már épp megszólítanám a bennem felmerülő kérdéssel, amikor a lift finoman rándul egyet, jelezve, hogy megérkeztünk a választott szintre. Kicsit kínosan érzem magam, hogy egy idegen férfit akartam megszólítani, így gyorsan szedve a lábaimat a kijárt felé igyekszem.
A friss levegőre érve megtorpanok és mélyeket szívok a késő esti levegő üdítő hűvösségéből. Az égre pillantva szemem a csillagokat keresi, de a város fénye sajnos mindet elrejti a földi embertől.
Vajon, honnan volt olyan ismerős?

Két héttel később a főnököm elismerő pillantásai közepette adom le a rám szabott és már elvégzett feladatot.
-HyeJin, kiváló munka. Nem véletlenül rád esett a választásunk.
-Köszönöm uram. Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy továbbra is elégedett legyen a munkámmal. – hajolom meg vigyorogva.
-Most, lesz pár laza napunk, szóval arra gondoltunk a csapattal, hogy megejthetnénk az üdvözlő partidat ma este. Mit szólsz hozzá? – hátra dől a székében és kíváncsian rám függeszti szemeit.
Kicsit elgondolkodom, csak hogy ne higgyék azt, hogy nincs más az életemben, mint a munka, és mérlegelném, hogy milyen programom van már. Már épp nyitnám a számat a válasszal, amikor főnököm megszólal.
-A rajzoló is meg van hívva, ha ez segít a döntésben. – vigyorog rám, és előrébb dőlve a könyökeit megtámasztja az asztal lapján, és a tenyereibe teszi állát. Félre döntött fejjel mosolyogni kezd, ami annyira mulatságosan néz ki, hogy egy ötven közeli férfi cukiskodni próbál, hogy kuncognom kell.
-Természetesen, ott leszek. – vigyorgok rá, majd hátra fordulva a többieknek is küldök egy mosolyt. Szerencsére mindenkivel sikerült kialakítanom az elmúlt napokban egy alap ismertséget, így nem fogom magam elveszettnek érezni, plusz még jobban megismerhetem őket. 
-Most, hogy ezt is megbeszéltük még egy jó hírem van. - áll fel a felettesünk- Mivel sikeresen végeztünk a munkával, ezért hamarabb hazamehet mindenki, hogy felkészülhessen az üdvözlésre.
Hangos ujjongás tolti be a kis irodát, ami mosoly csal az arcomra.
-HyeJin! - karol belem az egyik kolléganőm a lift mellett- Tudod nagyon szerencsés vagy ám. JK eddig egy csapat építőre se jött el. Csípd ki magad, mert az a pasi! – arcát legyezni kezdi, és az ájulást kezdi imitálni - Te jó ég! Annyira dögös!
- Ennyire? – vigyorgok rá és én is elkezdem az arcomat legyezni. Hangos kacajjal szállunk be a liftbe és még hangosabb viháncolással indulunk meg haza.

Nem igazán tudom, hogy egy céges buliba mit illik felvenni, ami igazából evésből, ívásból és esetlegesen egy karaoke bár meglátogatásából áll, ezért egy kényelmes szűkszárú farmert egy vékony púder rózsaszín kötött pulóvert veszek magamra. Hajamat kibontva hagyom, és csak egy könnyű alig észre vehető sminket teszek fel.
Amint megérkezek az üzenetben kapott bár elé, nagy levegőt veszek, és belépek az ajtón. Nem kell sokáig keresgélnem a munkatársaimat, csak a hangos nevetést kell követnem a helység egy viszonylag távolabbi részéig.
-HyeJin! – pattan fel a liftnél karolgató kolléganőm SoJin, és átlepve az aprócska asztalt szorosan megölel. Döbbent arckifejezésemen a többiek hangos kacagásba kezdenek. Bár időben érkeztem, de az üres üvegek számából ítélve a buli legalább fél órája tart.
Amint leülök az asztal elé törökülésbe, azonnal egy üveg jelenik meg előttem csoportvezetőm által, jelezve, hogy itt az ideje behoznom a lemaradást.
Éjfél kőrül járhat az idő, a többségnek már gondot okoz a szavak helyes kiejtése, amikor egy, új ember csatlakozik az asztal társasághoz.
-Jk! – kiáltanak fel egyszerre a lányok. A férfi leül velem szemben és egy poharat maga elé húzva felhajtja az első felest.
A liftes férfi!
Ahogy velem szemben ül lopva újra végig kémlelem az arcát, keresve emlékeim közt, hogy honnan is ismerhetem
-Jk, szeretném bemutatni legújabb kollegánkat, aki a legutóbbi fejezet háttér munkáit készítette.
Eddig egy pillantásra sem méltatót, most viszont rám függeszti sötét átható tekintetét. Ahogy szemeivel felmér, úgy pirulok el.  Hogy zavaromat elrejtsem illedelmesen előre nyújtom a kezemet és bemutatkozom.
-Sunbenim, Kim HyeJin vagyok. Nagyon őrülök, hogy végre megismerhetem. - meredten nézi az arcomat hosszú másodpercekig, miközben én az elé nyújtott kezemre pillantok. Úgy tűnik nem fogadja el a bemutatkozásomat. Már kellően, és eléggé megalázva húznám vissza, amikor hirtelen megragadja. Hatalmas tenyerében az én aprócska kezem teljesen eltűnik. Meleg bársonyos bőre, az érintése és az átható tekintete lángra lobbantja az arcomat. Pirulva húznám el, de továbbra is szorosan tartja az asztal felett. Újabb pillanatok telnek el, de most teljesen kizárom a környezetet és csak a szemeit nézem. Feketeségében teljesen elvesztve, a rég eltemetett kislány kel újjá bennem. Izgatottan ugrál, miközben a két copfja le-fel követi gazdája mozgását. Hevesen gesztikulál és látom, ahogy vigyorogva mond nekem valamit, de a szavakat nem tudom kivenni.
Hirtelen újra érzékelni kezdem a körülöttünk lévő embereket, akik velünk nem törődve egymással beszélgetnek, vagy koccintanak.
-Jk. Köszönöm a munkádat. – hangja, mint a méz úgy csorog le a hallójáratomon, egészen a szívemig, egy pillanatra megállítva azt a dobogásban. Libabőr fut végig a testemen, felállítva minden apró pihét a bőrömön.
Kezemet elengedve újra a poharának szenteli minden figyelmét, és egymás után két adag soju-t hajt fel. Száját megtörölve, biccent főnököm felé, majd fel áll és ott hagyja a társaságot.

Egy hónap telt el az üdvözlő buli óta, és azóta se láttam Jk-t sem a liftben, se máshol. Persze, hisz sokkal magasabb szinten van, mint mi háttérrajzolók, de néha-néha meglátogattatna minket, vagyis engem.  SoJin-t és MiHee-t szinte minden nap meglátogatja a rajzolójuk és beszélgetnek, ahogy a többieket is, csak az én rajzolóm ignorál teljesen.
-HyeJin! HyeJin! – hallom meg izgatottan a nevemet. Hátra fordulva SoJin fut felém a lift felől, egy jó nagy adag papírköteggel a kezében. Ahogy felugrom az asztalomtól, hogy elé siessek és segítsek, meglökőm azt a térdemmel és a rajta lévő kép leesik a földre. A tartó üvege azonnal vagy százdarabra törik, több helyen is megsértve a benne lévő képet. Megkövülten állok emlékem darabjai előtt és levegőt is alig tudok venni a sokk miatt. Az első képeim egyike, egy olyan emlék, amire sose emlékezhettem.
Remegő kézzel nyúlok az szétszakadt képért, ami egy tenyeret ábrázol. Szüleim elmondása alapján tíz éves korom körül kaptam egy fiútól, amikor egy balesett miatt kórházba kerültem. Amikor felébredtem a kórházban semmire sem emlékeztem életem első tíz évéből. Csak erre az egy képre emlékeztem halványa, ami egy ígéret volt. Mindig vigyázok rád.
-HyeJin, annyira sajnálom. - áll meg mellettem SoJin, és bűnbánóan az összetört üvegszemeket kezdi szedegetni.
Erősnek kell maradnom, és nem sírhatom el magam. Hisz, úgyse emlékszem, miért is keseregnék olyan miatt, ami igazából nincs.
-Nyugi, nincs baj. Majd helyre hozom otthon és bekereteztettem újra. – teszem a kezemet a vállára és biztatóan megszorítom – De mi volt ilyen sürgős?
-Ja, az! Jk képzeld rajzolt egy új könyvet. Azt hoztam le neked! – vigyorog rám és a fejével az asztalomon lévő papírtoronyra mutat.
-Derogált volna saját maga lehoznia? – dörmögőm az orrom alatt úgy, hogy más ne hallja.

Mikor mindent rendbe tettünk, és én a képet biztonságba helyeztem a táskámba, az asztalomhoz ülve magam elé veszem az új történetet és el kezdem átnézni. Színezés előtt mindig végig szoktam olvasni, hogy tudjam mi a cselekmény, és így már az elejétől kezdve a megfelelő színeket tudjam használni.
Ahogy lapozom a történetet, egyre jobban szorul össze a mellkasom és tudattalanul is könnyezni kezdek. Mikor a végére érek, megrázom a fejemet, ami hasogatóan fájni kezd, és letörlőm a könnyeimet. Felpattanok az asztaltól, a kezembe gyűrőm a lapokat és elindulok a liftek irányába.
-HyeJin! Mi a baj? – hallom meg főnököm hangját, de nem törődve vele azonnal a lift gombjára tapadok. Bár Ő még soha nem látogatott meg, én tudom hol van, így a keresgélést megúszva, kopogás nélkül lépek az irodájába.
Festő asztala az ablak alatt áll, üresen, és az előtte lévő széken sem ül senki. Gyorsan körbe nézek a helységben, de nem találom sehol. Már épp lépnék ki, amikor egy számomra fel nem fedezett ajtó mögül kilép.
Még csak nem is csodálkozik jelenlétemen, hanem hangtalanul megáll előttem.
Fekete haja kócosan hullik a homlokába, kockás ingje rendezetlenül áll rajta, és az arca sok átvirrasztott éjszakáról tanúskodik.
-Ez…ezt? – dadogom. Nagy levegőt veszek, hogy összeszedjem magam – A kislány. A történetben. Honnan? Úgy értem, te ezt a történetet honnan ismered? – lebegtettem meg előtte a papírhalmot, melynek egy része még valószínűleg az asztalonom van, a másik része a kezemben gyűrötten – Ez a lány…honnan…ő…ő én vagyok. Te ismertél engem?
Áll előttem, kutató tekintettel, mint aki azt fontolgatja, hogy mit is válaszoljon erre az őrült kérdése.
-Amikor gyerek voltam, a szomszédunkban lakott egy copfos kislány. Mindig követet mint egy hűséges kölyök kutya, mindig olyan dolgokat csinált, amivel bosszantott. És ha valami olyat mondtam, akkor hisztizett.
-Hiszti? – vonom fel a szemöldökömet. Halvány mosollyal az ajkain folytatja.
-Egyszer ez a lány megígértette velem, hogy ha felnő, akkor feleségül fogom venni. De sajnos a sors elsodort minket egymástól. – szemében bánatot vélek felfedezni. Vajon, ha a sors nem úgy akarta volna, hogy elváljanak, akkor valóban feleségül venné?
-Jk! Nem válaszolták a kérdésemre. Te ismertél engem? – lépek felé egyet, hogy hallja a suttogásomat.
-Az igazi nevem Jeon JungKook, a kislány neve, akinek megígértem, hogy ha felnő, akkor feleségül veszem, pedig Kim HyeJin.
Ahogy kimondja a nevem, azonnal elejtem a kezemben lévő papírokat és a nyakába ugorva sírva ölelem át a nyakát.
-Oppa! – nyüszítem a nyakhajlatának, miközben érzem, ahogy a kezeit a derekam köré fűzi, és szorosan átölel.
-Megígértem, hogy mindig vigyázok rá. Ne haragudj, hogy az elmúlt években ezt nem tudtam betartani.
A táskám mélyén rejtőző elszakadt papírra gondolok. Ami évekig volt velem, és tartotta bennem a lelket. A papír, ami egy ígéretet hordozott eddig magában. A papír, amin JungKook tenyérlenyomatát őrizte eddig nekem.