Utálom, hogy ez a hely mindig poros. Utálom, hogy az alaksorban van, és természetes fény csak alig jut le a fal tetején meghúzódó ablakokból. Utálom, hogy a parketta állandóan vagy ragad, vagy csúszik. Utálom, hogy közös a zuhanyzónk a fiúkéval. Utálom, hogy az utolsó diák évemet ezen a nyomortanyán kell töltenem. Utálok mindent, ami ebben kicsi, unalmas porfészekben van.
És mind erről a szüleim tehetnek. Mert el kellett válniuk. És még csak beleszólásom se volt, anyámmal kellett maradnom, aki ideráncigált ebbe a városnak csúfolt faluba.
Fél éve, amikor végleg kimondták a válást, kissé megkönnyebbültem, hogy megszabadulunk apámtól, aki annyit tett értünk egész életében, hogy felcsinálta anyámat, majd kötelességből feleségül vette és ennyi. Sose volt jó apa, mindig távol volt a családjától, sokat dolgozott, és sokat ivott. És amikor ivott, nem kímélt senki a házból. Nem érdekelte, hogy a szegény gyenge feleségét üti, vagy lányát, mindegy volt neki, csak valakinek kioszthassa napi pofont.
Megértem anyámat, egy ilyen erőszakos férj mellett évekig élni, nem lehetett könnyű, de mi a fenének kellett ott hagynunk az otthonunkat, az iskolámat, a munkáját, a barátaimat és ideköltözni ebbe az élettelen városkába? Miért nem költöztünk át két utcával arrébb? Miért?
Homlokomat megtámasztom a kézlenyomatos tükörnek. A zene már nem szól a hangszórókból, így csak a hangos zihálásom tölti be a próbatermet. Nem ez a legjobb hely a világon, de nekem mégis a menedékem, ahova elmenekülhettek és kiadhatom magamból a felgyülemlett csalódottságot, ahol kitombolhatom dühömet, ahol végkimerülésig táncolhatok úgy, hogy senki nem szól bele.
Hamarosan itt az érettségi, és én ahelyett, hogy arra készülnék, bent maradnék órák után az iskolában, ahogy a többiek, azonnal lelépek, amint megszólal az utolsó óra végét jelző csengő. És minden nap, ahelyett, hogy hazamennék tanulni, ide jövök és táncolok, amíg a testem bírja. Az egyetlen, ami kikapcsol, lenyugtat és boldoggá tesz, az a tánc.
Nagy levegőt véve ellökőm magam a tükörtől, és a földön heverő vizes palackért nyúlok. Nagyot kortyolva, nem foglalkozva vele, hogy a számszélén kicsorog, kiiszom a teljes tartalmát. Már nem túl hideg, de ennek ellenére kissé lehűti a testemet és gondolataimat. Az üres üveget összenyomom, majd a törülközőmet tartó szék felé indulok, hogy az izzadságcseppeket letörölhessem az arcomról és a nyakamról.
-Végeztél? – nyit be egy szürke hajú fiú a terem ajtaján. Még nem láttam eddig, ezért meglepődve egy pillanatra megállok a mozdulatban -Mert, ha végeztél, akkor szeretnék most én jönni. Han néni mondta, hogy utánad már nincs senki, nyugodtan jöhetek.
-Ööö, persze. Csak egy pillanat, összeszedem a cuccaimat. – dobom az izzadságomtól nedves rongyot a sporttáskába.
-Engem nem zavarsz, maradhatsz, ha gondolod. – lép beljebb, és a sarokba dobja a saját táskáját. Feszes tartással lépked a tükör elé, amit én a szememmel követek. Rövid fekete nadrág és egy fehér trikó van rajta. Ami kilátszik a ruha alól, az a megdöbbentően izmos karjai és lábai. Velem egy idős lehet, mégis az izomzata felér egy felnőttével.
A tükör előtt állva, kicsit nyújtani kezd, amit én továbbra is tátott szájjal figyelek, hisz a gyér fény ellenére is tökéletesen láthatóak a tökéletes izmai.
-Csukd be a szád, mert por kerül bele. – kacsint rám a tükrön keresztül, majd folytatja az előbb megkezdett mozdulatsort. Zavaromba szorosan összezárom az ajkaimat és hátat fordítok a fiúnak.
Arcom biztosan pirosan világit zavarom miatt, ezért további pillantásra sem méltatva a vállamra kapom a táskámat és elhagyom a termet.

Sietősen kapkodom a lábaimat az iskola felé, hogy még véletlenül se kapjanak el késés miatt. Tegnap a táncteremben annyira meghajtottam magamat, hogy egyszerűen képtelen voltam időben felkelni és elindulni. Ahogy befordulok az utolsó sarkon, egy pillanatra az órámra nézek, hogy mennyire fogok szidást kapni a késésem miatt, amikor hirtelen a semmiből a sarok mellől, ahol befordultam, feláll egy fiú. Azzal a lendülettel szaladtam neki, és készültem fel egy hatalmas pofára esésre.
A fiú ugyan meglepődik az ütközéskor, mégis valahogy képes megtartani az egyensúlyát. Karomat elkapva a levegőben visszaránt a már majdnem vízszintes helyzetből és kétszer megforgat magam körül, míg a másik kezével a derekam alá nyúl, és úgy tart meg. Mint egy romantikus filmben, a főszereplő férfi megmenti a lányt, aki a karjai közt elalél, majd boldogan élnek míg meg nem halnak.
Ahogy a szürke hajú fiú fél kézzel tart, ahogy kezeimet a nyaka köré fonom, ahogy sötét szemeit belemélyeszti a szemembe, tényleg olyan látványt nyújthattunk, mint egy szerelmespár. Arcomat elönti a pír és egy kis torokköszörülés után, kínosan ugyan, de én elengedem a nyakát, míg ő a derekamat.
Nem szólunk egymáshoz, csak kissé meghajolok előtte, megköszönve a megmentést, és már rohanok is a matekórámra, amiről már tuti késtem vagy tíz percet.

A késésem miatt az iskola felhívta anyámat, aki persze azonnal, ahogy kiléptem az iskola kapuján azonnal a kocsiba ültet, és amíg haza felé tartunk, hangosan kiabál velem.
-Felelőtlen vagy! Miért nem vagy képes rendesen beérni az iskolába? Nem vagy már gyerek, had ne kellje téged minden áldott reggel iskolába cipelnem, mint az elsősöket. Mégis mi a fene volt olyan fontos reggel, hogy elkéstél? Ez az utolsó éved, miért akarod elcseszni? Csak egyet kértem tőled, hogy azt a kurva érettségit tedd le. De persze te szarsz a fejemre, és ahelyett, hogy a suliban maradnál tanulni, mint minden veled egykorú diák, inkább eljárkálsz ki tudja hova délutánonként, és úgy érsz haza, mint egy hulla! Miért kell az anyádnak idegeskednie miattad? Ha? Válaszolj, ha kérdezlek! – csap a kormányra dühében, és mivel épp egy piros lámpa előtt állunk meg, felém fordul és dühösen mereszti rám a szemeit.
Miért kell ennyire kiakadnia? Meg lesz az a fránya érettségi, és különben is eddig csak egyszer késtem el az óráról, és az is csak a szürke hajú fiú miatt volt. Mert mikor beértem az iskolába, muszáj voltam elbújni a mosdóba, hogy csillapítsam szívem heves ritmusát. Minden az Ő hibája! Ha nem abban a pillanatban áll fel, vagy ha hagy inkább pofára esni, ha nem tartott volna a karjaiban, akkor tényleg csak öt percet kések, nem pedig a teljes óráról hiányzok.
-Azonnal válaszolj nekem! – vörösödik el az arca a dühtől, hogy nem válaszolok, és látom, ahogy megemeli a kezét, majd lendül is az arcom irányába. Képtelen vagyok kikerülni a csattanást, nem azért mert nem tudnám, hanem mert eddig ő sose ütött meg és ez annyira megdöbbent, hogy mozdulni se merek. Még a fülem is belecsendül a pofon okozta csattanásba.
-Ne haragudj, én…nem…nem akartam. – suttogja felém, és már nyúlna a piros folthoz, amit ő hagyott ott pár másodperccel ezelőtt, de én kikapcsolom a biztonsági övet, és a táskámért hátra nyúlva, gyorsan kikerülöm az anyai érintést és kiszállok a kocsiból. Mielőtt még becsuknám, visszanézek könnyes, zavart szemeire, és azonnal megsajnálom őt.
-Otthon találkozunk. – biccentek felé, majd vissza se nézve a táncterem felé kezdek futni.
Ahogy a kis stúdióhoz érek lelassítom lépteimet, és megpróbálok szabályosan lélegezni, hogy Han néninek nem tűnjön fel zihálásom.
-Kezit csókolom! – lépek a pulthoz, hogy a kis nyilvántartásba beírjam a nevem a szokásos időponthoz, de már szerepel ott egy másik név.
-Á, SooRa! Azt hittem nem jössz, ezért az utána következő fiatalembert engedtem be előbb. De beszéljétek meg, hátha még nem melegített be nagyon és el tudjátok cserélni az időpontokat. – sajnálkozik a néni.
Összeszorított ajkakkal lépek az ajtóhoz, ahonnan már hangos zene szól ki. A falapon található kis ablakocskán bepillantva döbbenten látom, hogy a szürke hajú fiú a tükör előtt állva nyújtja a testét minden irányba.
Minden mozdulata olyan természetes, könnyed, mintha az, hogy lemegy spárgába, meg se kottyanna neki. Percekig bámulom, ahogy minden izmát bemelegíti, felkészítve a testét a táncra. Képtelen vagyok a szememet levenni róla, olyan tökéletes a mozgása. Feszes tartásban a széken heverő telefonjáért nyúl, és rövidebb keresgélés után új dalt tesz be a zenelejátszóba. A termet a hangos hip-hop után egy kellemes zongorajáték váltja le, amit még soha nem hallottam.
A terem közepére lépdel az első akkordok közben, és miközben felveszi a kezdő pozíciót, a tükrön keresztül rám kacsint. De nem foglalkozom vele, hogy lebuktam a kukulásban, mert ahogy megmozdul azonnal megkövülök a látványára.
A kezeit tökéletes ívben mozgatja, míg a lábait olyan hihetetlen gyorsasággal és kecsességgel mozgatja, hogy szemmel alig tudom követni, pár mozdulattal később pedig, úgy emelkedik a levegőbe, mintha csak szárnyai lennének. Egyik pillanatban a levegőben nyújtja ki tökéletesen a testét, míg a következőben, talaj érintés nélkül csinál egy cigánykereket. A zongorajáték alig több mint három perc, mégis úgy érzem, hogy a fiú táncát életem végéig el tudnám nézni. Ahogy a gyengén beszűrődő napfény megvilágítja kissé izzadt testét, ahogy a fénycsíkban apró csillagszerű porszemek szállnak fel, a tökéletesen kitartott mozdulatban, szinte angyalinak hat a fiú.
Észre sem veszem, amikor kinyílik előttem az ajtó és a fiú megáll előttem egy félszeg mosoly kíséretében.
-Ne haragudj, hogy beelőztelek. Han néni azt mondta, hogy szerinte ma nem jössz, ezért bátorkodtam korábban kezdeni. De ha gondolod, tarts velem. – széles mosolyra húzza a száját, míg a szemei szinte egy vonallá szűkülnek. Hirtelen eszmélek fel a bambulásból, megrázom a fejemet és próbálok magamhoz térni a kábulatból.
-Én…szóval…hűha! – dadogom, mert képtelen vagyok ép mondatot még gondolatban is összeszedni, nehogy hangot adni neki.
-Hűha? – néz vissza rám csodálkozó tekintettel – Mire gondolsz? Baj van?
-Ö…izé…szóval amit az előbb…várj! Tényleg össze kell szednem magam. – zavarodok össze és hangosan kezdem kimondani a gondolataimat.
-Ennyire gáz volt?
-Mi? Dehogy! Csodás volt! Soha nem láttam még ilyet életembe eddig! – emelem fel a kezeimet magam előtt védekezőn, hogy nehogy félre értse a mondandómat.
-Gyere! – fogja meg a csuklómat és behúz a terembe, majd a hátam mögött becsukja az ajtót.
-Gyere, üljünk le egy kicsit. Elfáradtam. – törökülésbe telepszik a padlón, miközben még a csuklómat fogja és finoman húz lefele engem is. Engedelmesen vele szembe leülök és ráfüggesztem a tekintettemet.
-Tudod, modern táncot tanultam Busan-ban, de sajnos el kellett onnan költöznünk, itt a közelben meg sajnos nincs művészeti egyetem. Csak ilyenkor tudok kicsit táncolni, hogy ne felejtsem el az álmomat.
-Mi az álmod? – csúszik ki a kérdés a számon önkéntelenül.
-Profi táncos szeretnék lenni. Vagy olyat csinálni, amiben sok tánc van. A tanáraim szerint hangom is van, akár musicalekben is énekelhetnék és táncolhatnék.
-Értem. És ha már nem fogsz tudni táncolni?
-Olyan nem lesz. A tánc az életem. Reggel mikor felkelek, minden egyes mozdulat fáj, néha tánc közben is. Néha meghúzódik néhány izmom, és van olyan is, amikor annyira fáradt vagyok, hogy még élni sincs kedvem, nem, hogy táncolni. És ilyenkor meghallom a ritmust. Ahogy egyre követelőzőbben hív engem, csalogat magához, és én ennek képtelen vagyok ellenállni. Minden tettem öt éves korom óta csak a táncért van. Nekem ez az igazi szerelem. Soha nem fogom abba hagyni! – olyan szenvedéllyel beszélt a táncról, hogy el tudtam képzelni őt nyolcvan évesen, ahogy még mindig táncol, és ő a parkett igazi ördöge. Megmosolygom, ahogy felvillan a szemem előtt a kép.
-Mi ilyen mulatságos? Szerinted is nem vagyok komplett? – kérdi kis aggódalommal a hangjában.
-Mi? Dehogyis! Olyan szenvedéllyel beszéltél a táncról, meg hogy soha nem akarod abba hagyni, hogy elképzeltelek nagypapaként, ahogy te vagy a családi összejöveteleken a sztár.
Hátra vetett fejjel nevetni kezd a képzelgésemen. Hangja őszintén cseng, és felhőtlen boldogságról árulkodik. Neki valóban tánc az élete. Míg én csak lefoglalom előle feleslegesen a termet, a gyenge ugrabugrámmal.
-Nézd, ha gondolod, akkor cserélhetünk időpontot. Vagy előbb is befejezhetem a gyakorlást, és akkor neked több időd jut tökéletesíteni a mozdulataidat.
-Miért? Te nem szeretsz táncolni? – dönti oldalra a fejét és kissé közelebb hajol hozzám -Te nem azért jársz ide, mert táncolni szeretnél?
-Én hozzád képest, hidd el tényleg nagyon béna vagyok. És nekem nincs célom, neked van. Nem akarlak benne akadályozni. – érzem, ahogy elönti az arcomat a pír, a fiú közelségétől, hogy ilyen őszintén beszélgetünk olyan dologról, amit még magamnak sem vallottam be eddig. Mert nincs célom.
-Szerintem, nem vagy béna. Láttalak már táncolni, de ezek szerint te nem vettél észre. Nagyon szenvedélyes és kifejezőek a mozdulataid. Kicsit csiszolni és finomítani kell, és máris vagy olyan jó, mint én.
-Én…nem…
-Mit nem? Nem hiszel nekem? Gyere táncoljunk együtt. – felpattan a földről és mosolyogva felém nyújtja a kezét.
Ha most megfogom, akkor nem csak felsegít a földről, hanem talán célt is ad nekem, rám ragasztja a szenvedélyét a tánc iránt. És talán akkor lehetne célom, táncolhatnék én is, úgy ahogy szeretnék, csak még jobban.
-Ne félj, vigyázok rád. – szélesedik a mosolya, és még közelebb nyújtja a kezét felém.
Gondolatok százai cikáznak át az agyamon, hogy mit kellene tennem, de a szívemre hallgatok. Ritmusa egyre csak arra ösztönöz, hogy bár nem ismerem ezt a fiút, mégis megbízhatok benne, vigyázni fog rám.
Félve, alig érintve nyújtom felé én is kezemet, amit vigyorogva megragad, és egy mozdulattal felránt a földről. Egymással szemben állva egyszerre egy közös ritmusra dobban a szívünk, ami olyan reménnyel ajándékoz meg, mit eddig nem tapasztaltam.
Még mindig a kezemet fogva, kicsit megrázza és bemutatkozik nekem.
-A nevem Park Jimin, örvendek a szerencsének.