Sophia Smith

Barna loknimat fájdalmasan téptem a fésű fogaival. Közben percenként az időre esett tekintetem ugyan is nem állok valami fényesen.

Mire megadták magukat a dús hajszálak kapkodva szorítottam magamhoz barna táskámat és indultam meg a lépcső szintjein kettesével.

—Ezt itt ne hagyd.—mosolyogva figyeltem meg anyukám vékony termetét miközben frissen sült csokis croissant nyújtotta felém.

Egy apró puszi keretei között bedobtam a táskámba és folytattam is utamat az iskola felé.

Tíz percnyi sétára lakom így minden reggel kitudom élvezni a nap melegét a madarak énekét és a szívem boldogságát.

Ez az idő számomra mindig is pillanatok alatt telik el így nem lepődtem meg amint a sárga épület zajongó diákjai lézengtek minden felől.

Elvesztem a tömegben ebből adódóan pedig kevesebb oxigén jutott a tüdőmbe.

Száztizenkettes szekrény előtt kezdtem el ácsorogni egyik lábamról a másikra ameddig nem sikerült a három karakterből álló számot eltekernem.

Levettem a súlyt hátamról és elhelyeztem az igen csak megfelelő biztonságban.

Elsőként a töri könyvemet kutattam elő ugyan is ezzel a tanórával kezdek.

—Sophia ,Sophia.—nevem hallatán szinte azonnal megpördültem tengelyem körül és azt a bizonyos női hangot kezdtem el keresni.

Emma kifújva magát megtámaszkodott térdein mutató ujját feltartva pedig jelzett ,hogy várjak még egy kicsit.

—Baj van?—aggódva fürkésztem a lány szeplős arcát.

—Menj a nővérhez!—nem fejtette ki mondandóját viszont nem is vártam tőle többet.

Ugyan is folytonos szűkszavúságáról volt híres és arról ,hogy a szekrényét kinyitni nem lehet annyira teletömte kacatokkal. Viszont ez jelen esetben nem jelentett gondot.

Aprót bólintottam majd az ellenkező irányba fordultam.

Kapkodva szettem lábaimat ,hogy minél hamarabb oda érjek. Nem igazán tudom mennyire nagy a baj.

Ideges vagyok de nem azért ,hogy én tettem valamit ugyan is az elmúlt hetekben végig csak is ugyan úgy teltek a napjaim.

Az ajtó elé állva semmilyen hang nem szűrődött ki ezért kettőt kopogtattam.

Szinte azonnal jött is a válasz amiből adódóan azonnal kitudtam következtetni ,hogy ez az igazgatóúr lesz.

—Jó reggelt kívánok.—határozottan léptem be és köszöntem illedelmesen a velem szembe lévő tanárnak viszont az oldallátásomnak köszönhetően feltűnt ,hogy valaki ül az oldalt található székék egyikén.

Lassan fordítottam arra arcomat de rögtön földbe gyökereztek lábaim és ijedten kaptam kezemet szám elé.

Még sosem láttam ilyet élőben pont ezért viselt meg annyira.

Az orrából fojt a vér viszont oda tartott egy zsebkendőt ,alsó ajka egy helyen felszakadt szeme alatt pedig hatalmas lila folt ékelődött.

Az pedig csak még jobban megrémisztett ,hogy ez nem más mint Noah Davis.

A fiú akiről szinte alig tudni valamit ugyan is nem köti más orrára mit csinál milyen életet él mi bántja nem keresi mások társaságát és nem kíváncsi a gyerekes gimis hitszikre.

Pont ezért olyan meglepő ,hogy most itt ül ugyan is eléggé nyilvánvaló ,hogy egy verekedésből szabadult.

—Tavaly nyáron önkénteskedett a kórházban Sophia, ugye?—heves bólogatással válaszoltam kérdésére.—Ez remek!-csapta össze két tenyerét.—Kérlek lásd el Noah sebeit mivel ezen a héten szabadságon van Patricia nővér.

Ezzel pedig kilépett az ajtón minket magunkra hagyva.

Zavarba jöttem ugyan is minden figyelmét nekem szentelte ez pedig idegesített.

De csak is azért mert a testemnek nem így kéne rá reagálnia.

A fehér szekrényhez léptem és kihúztam a legfelső fiókot fertőtlenítő után kutatva. Találtam is egy üveggel ,elegendő zsebkendővel és kendőkkel együtt véve. Nem hiszem ,hogy kér rá sebtapaszt ezért azt ott hagytam.

Elé tornyosultam a dolgokat pedig lepakoltam mellé. A szája sarkán lévő sebet figyeltem meg és nyúltam egy korongért amire öntöttem a folyadékból.

—Ez lehet kicsit csípni fog.—ráhelyeztem a sebre ez pedig több szempontból is kínosnak tartottam.

Egyrészről nem szisszent fel más részről gyönyörű halvány színű ajkait figyelem de csak is azért ,hogy segítsek rajta.

Miután minden rászáradt vért eltüntettem még az orra alatt is letöröltem.

A sarokban helyezkedő fagyasztóhoz léptem onnan pedig kivettem egy gumitartót melybe jég volt beletéve.

Felé nyújtottam és megvártam még elveszi. Végig követtem ahogyan szeme alá teszi majd kéken ragyogó szemeit rám emeli.

Nem tudná az ember eldönteni az ég színe vagy a tenger színe szeretne végbe menni íriszein.

Ez a hosszan elnyúlt szemkontaktusunk forgatta fel az egész életemet.

Ugyan is ettől kezdve nem volt olyan nap ,hogy ne jutottak volna eszembe ezek a szemek.

Nem őt kerestem volna a tömegbe.

Nem ő emlékeztetett volna minden kék színben.

Ettől a naptól kezdve pedig kedvenc szavammá vált a

Titok