Bodzamancs fáradtan kelt fel, de nem akart pihenni tovább. Most, hogy felébredt, ezer dolog jutott az eszébe és képtelen lett volna visszafeküdni a meleg, puha fészekbe. Mellette Rigómancs még aludt, apró, sötétbarna, foltos mellkasa felemelkedett majd süllyedt. Bodzamancs rájött, hogy az odú összes növendéke alszik még. A fények homályosaknak látszottak, és az ég, ami a zöld ágak között látszódott, pirosas valamint világosszürke színben pompázott. A korai levegő vízszagot hozott a kis növendék rózsaszín orrába, és Bodzamancs sejtette, egész éjjel eshetett az eső.

Bodzamancs felállt, és kinyújtóztatta fehér lábait és vöröses mancsait. Halkan kiosont a bokorból, és látta, hogy a Törzs sem ébredt még fel, kivéve azokat a harcosokat, akik hajnali őrjáraton voltak. Tudta, Kiscsíkos, a tanítója is aludhat még. Átsétált a tisztás túloldalára, és körülnézett, de minden üresnek és csendesnek látszott, ami egy kicsit tetszett a fiatal macskának, de zavarta is. Még sosem látta ilyen magányosnak a Villám Törzs táborát. Egy szederbokor előtt állt meg, ami után egy kis ösvény az orvosmacska barlangjához vezetett. Hirtelen megmozdult a bokor, és egy világosszürke, csíkos fej bukott ki a nedves levelek közül. Bodzamancs ijedtében hátraugrott, de megnyugodva jött rá, hogy csak Fűzbajszú volt az, az orvosmacska növendék.

- Fűzbajszú! Mit keresel itt? – kérdezte még mindig zihálva Bodzamancs, figyelve, hogy a vastag bundájú kandúr kimászik a bokorból, szájában egy furcsa levelet tartva. Ezt letette a földre, és vidáman dorombolni kezdett.

- Úgy látszik, nem én vagyok az egyetlen, aki szeret korán ébredni. – dorombolta, sárgás szemei csillogtak. – Látod ezt a levelet? – kérdezte, és mancsával a széles, zöld levélre mutatott. – Szerettem volna minél hamarabb leszedni a fáról, mert Kormoscsillagnak szüksége lesz rá.

Bodzamancs zöld szemei elkerekedtek. Miért kellhet levél a Törzs vezérének? Nem bírta tovább, muszáj volt megkérdeznie.

- Miért, ugye nem beteg Kormoscsillag? – kérdezte aggódva a fiatal cica, levélszínű tekintete aggodalmasan figyelte a mosolygó orvosmacskát.

- Nem, dehogy – nyávogta a kandúr vidáman, feldorombolva. – Kormoscsillag a Holdkőhöz utazik, mert meg szeretné osztani az álmait a Csillag Törzzsel. De ehhez utazó levelekhez van szüksége.

- Mert nem ejthet zsákmányt más törzsek területén – jutott eszébe Bodzamancsnak. Azt kívánta, bárcsak egy nap ő is a vezérrel tarthat majd, mert még sosem látta a rejtélyes Holdkövet, de nagyon szerette volna. Hirtelen eszébe jutott valami: - És azt tudod, ki jöhet vele? – kíváncsi volt, ki lehet annyira szerencsés, hogy ilyen megtiszteltetésben részesül.

- Ha jól tudom, Bagolymancs lehet az – felelte Fűzbajszú, nyújtózkodva. Bodzamancs meglátta vastag, szürkés bundája alatt a kemény izmokat, amiket sok harcos is megirigyelhetett volna. Elgondolkozott, ilyen masszív teremettel, miért pont orvosmacska növendék lett belőle. – De nekem most mennem kell, ne haragudj, kedves Bodzamancs. – pamacsos, sötét fülét a növendék felé fordította. – Időben vissza kell érnem Mézfelhőhöz, ha szeretnék kapni a zsákmányából.

Bodzamancs figyelte Fűzbajszú, hosszú, tömött bundás farkát eltűnni a zöld levelek között, arra gondolva, milyen életük lehet az orvosmacskáknak. Bár érdekelte, milyen lehet a Csillag Törzzsel álmodni, mindig azt gondolta, nagyon nehéz dolguk lehet.

Megfordult, és látta, hogy a tisztással szemben, a rekettyealagúton át megérkeztek a hajnali őrjáratra küldött macskák. Az őrjáratot Cseresznyevirág vezette, Bodzamancs anyukája. A fehér-sötétbarna tarka nőstény hátán a korai harmattól csillogva lapult le hosszú szőre. Alig várom, hogy harcos lehessek! – gondolta izgatottan. Mikor tekintete találkozott anyja sötét borostyánszínű szemével, látta benne a megnyugvást, és Bodzamancs szíve elnehezült. Eszébe jutott a tegnapi szökésük, és biztos volt benne, Cseresznyevirágnak is lesz hozzájuk egy két szava. Bodzamancs torkában doboló szívvel sietett oda az őrjáratozó macskákhoz. Cseresznyevirágot Sziklalábú követte, egy nagy, szürke kandúr, utána pedig Kékszirom jött, egy szürkés nőstény. Mindhármuk szájából egerek lógtak, és Bodzamancs meglátta a csoport legvégén Havasmancsot is, aki egy nagy rigót ejtett el. A növendék gyomra éhesen megkordult, ahogyan látta a négy macskát az üres zsákmány halom felé tartani, és letenni a prédát. Felzárkózott hozzájuk, Cseresznyevirág felé tartva.

- Miért csinálod mindig ezt? – kérdezte Cseresznyevirág, hangja éles volt, de közben megnyalta Bodzamancs homlokát. – Tudod, ha ilyet tesztek, mindig aggódok értetek. Rigómancs is jól van?

- Persze – felelte a növendék, látva a felvillanó aggodalmat Cseresznyevirág szemében. – Sajnálom, Cseresznyevirág... az egész az én hibám volt. – vallotta be az igazságot.

A harcosok barlangjából hirtelen elkezdtek szállingózni a macskák, és a növendékek is ébredezni látszottak, amit Bodzamancs úgy tudott csak megállapítani, hogy hallotta Rigómancsot Havasmanccsal vitatkozni, amiért megette a tegnapi zsákmányukat. Cseresznyevirág ezt hallva mancsával közelebb tolta a fiatal növendék elé a nem rég elejtett egerét, és kedvesen így szólt: - Tegnap alig ettél valamit! Hívd ige Rigómancsot és osztozzatok meg ezen a zsákmányon. – utasította szelíden Bodzamancsot, majd megindult egy másik, fekete-fehér foltos harcos, Borzcsapás felé, aki Sólyomkarom mellett ült. Sólyomkarom volt Cseresznyevirág párja, Rigómancs és Bodzamancs apja. Mindig meglátogatta kölykeit az óvodában, és ő hozta nekik az első egeret, mikor kinőttek a fogaik, és leszoktak az anyatejről. Bodzamancs mosolyogva emlékezett vissza, hogy először félt megkóstolni az egeret, de nagyon hamar a kedvenc zsákmányává vált. Sólyomkarom gyakran mesélt nekik történeteket a Gyűlésekről és vadászatokról, valamint a többi törzsről, főleg az Árnyak Törzséről és a Folyó Törzsről, amik a legközelebb voltak a területükhöz. Felnézett rá, és szeretett volna olyan harcos lenni, mint ő.

- Hogy vehetted el az utolsó cickányt is? – Rigómancs fújtatása rántotta ki őt a gondolataiból. Nővére Havasmancs mellett szaladt nem sokkal lemaradva, aki a válla felett figyelte az őt vádoló, kék szempárt. – A harcosok törvénye szerint a Törzstársak segítik, és tisztelik egymást!

- A tisztelet annak jár, aki megérdemli – igazította ki a kicsi, sötétbarna cirmost a világos, foltos kandúr. Világoszöld szemei vidáman csillogtak, mintha élvezné a szóváltást, és éppen a kiképzésről beszélgetnének.

Olyanok, mint egy öreg pár – gondolta Bodzamancs, és bajuszszálai megrezegtek az észrevételtől. Igyekezve elnyomni dorombolását, hangosan Rigómancs felé nyávogott:

- Rigómancs! – szólította meg. – Gyere, osztozzunk meg ezen az egéren. - majd hozzátette: - Akkor talán elmúlik a kedved veszekedni Havasmanccsal!

Rigómancs kerek szemekkel nézett az egérre, és megfordította a fülét, a világos növendék felé.

- Ha nem bánjátok, nekem fontosabb dolgom van – mondta komolyan, mintha csak egy felnőtt harcos szavait hallanák. – Sziklalábú azt mondta, ha ma nem idegesítem fel, megkéri Kormoscsillagot, hogy elmehessek a holnap esti Gyűlésre. Ez lesz már a második alkalom a képzésem során. – itt büszkén kihúzta magát.

Bodzamancs oldalra fordította a fejét. Hitetlenül nézte a növendék vigyorgó arcát, eszébe juttatva, hogy Havasmancs örökmozgóságával mindig talált lehetőséget arra, hogy kihozza a türelméből a nagy, erős kandúrt. Nehezen hitte el, hogy pont ő lesz az a növendék, aki eljöhet egy ilyen fontos eseményre, de látva a fiatal macska felnőttes viselkedését, tudta igazat mond.

- Persze – felelte Bodzamancs tettetett tisztelettel. – Nem is akarjuk egy ilyen hatalmas harcos drága idejét rabolni.

Egy ideig figyelték a távolodó macskát, majd nekiláttak az egér elfogyasztásának. Mikor befejezték, Bodzamancs elgondolkozva Rigómancsra nézett.

- Mit fogtok ma tanulni Farkasszívvel? – kérdezte, füleit kíváncsian forgatva.

- Farkasszív azt mondta, ma néhány harcolási mozdulatot fogunk venni. – kék szemei csillogtak az izgalomtól, farka ide-oda járt. Bodzamancs irigyelte egy kicsit, mert tudta, ő még egy darabig a vadászatot fogja gyakorolni, mivel Kiscsíkos szerint olyan hangosan lopakodik, mint egy borz.

A távolban felcsendült Farkasszív nyávogása. A vezérhelyettes a két növendék felé sétált, nyomában Sziklalábúval és Havasmanccsal.

- Ma Havasmanccsal fogod gyakorolni a harcolást – magyarázta Rigómancsnak. Bodzamancs nem hitte volna, hogy testvére annyira le van nyűgözve a gondolattól, és nem is látszott úgy, mintha boldog lenne. De okosabb lehetett annál, mint hogy ennek hangot adjon, így szó nélkül követte a két idősebb harcost, és a fékezhetetlen növendéket.

Nem sokkal az után, hogy eltűntek, Bodzamancs meglátta Kormoscsillagot Bagolymanccsal együtt elindulni az orvosmacska barlangja felé. A Villám Törzs vezére volt Bagolytoll mentora, ami mindig nagy kiváltságnak számított egy növendék számára. Mikor Bodzamancs látta a nála jóval idősebb növendék mocsár-zöld színű tekintetét, mancsait igazgatva, zavartan viszonozta kedves pillantását. Bagolytollnak vékony szálú, sötét vörösesbarna szőre volt, komoly arca, lábai és hosszú farka szinte fekete színben pompázott. Bodzamancsnak eszébe jutott, ő volt a legidősebb a növendékek barlangjában, és nemsokára itt lesz az ideje, hogy megkapja a harcos nevét. A fiatal növendék Fűzbajszútól tudta, hogy a Holdkőhöz tartanak.

Mikor ők is elmentek, eszébe jutott, hogy egyedül maradt a Villám Törzs táborában. Hol lehet Kiscsíkos? – jutott eszébe aggodalmasan. Már mindenki elment, vagy járőrözni, vagy vadászni, vagy éppen gyakorolni a növendékével.

Majd hirtelen az odúból előtűnt Kiscsíkos apró, barna cirmos feje is. Rövid szőre csillogott a reggeli fényben, arcát és oldalát itt-ott fehér foltok tarkították. A csíkos nőstény odasietett Bodzamancshoz, és vidámabban köszöntötte.

- Szia, Bodzamancs! – aranysárga szemeiben jókedvű fény jelent meg, és Bodzamancs örült neki, hogy megbocsátott a tegnapi eltűnésükért. - Látom, már reggeliztél is. Indulhatunk?

- Persze! – nyávogta felvillanó lelkesedéssel Bodzamancs.

A két macska eltűnt a zöld bokrok között, majd besétáltak az erdőbe. A levelek és az ágak felfogták a meleget, így a fák között jóleső hűvösség uralkodott. Kiscsíkos megkérte Bodzamancsot, vezesse ő az utat, így a kis növendék sietett elől, vöröses farkát az ég felé tartva.

A Napossziklák felé vették az irányt. Még szárazlevél idején a Folyó Törzs magának akarta a Villám Törzs területén lévő nagy, széles köveket, de Kormoscsillag macskái legyőzték őket, és a víz túloldaláról az óta sem érkezett támadás. A terület így biztonságos volt, és a Villám Törzsi harcosok – ha éppen ráértek – szerettek oda járni, fürödni a nap fényében, vagy egerekre vadászni.

Bodzamancs érezte, hogy ez nem marad így sokáig. A Folyó Törzs a zöldlevél elérkezésével újra megerősödött, és tudta, Vidracsillag nem fog egy ilyen lehetőséget elmulasztani. Már nagyon szeretett volna harcos lenni, küzdeni a Törzs oldalán, és megvédeni a szeretteit.

Ahogy megérkeztek a Napossziklákhoz, a fiatal macska tanítójához fordult. Alig várta már a vadászatot, abban bízott, ha sikerül lenyűgöznie Kiscsíkost, hamarabb elfelejti a csínytevéseit.

- Milyen szagokat érzel? – tesztelte őt a kistermetű, barna cirmos nőstény, leülve az aljnövényzetbe, a sziklák előtt.

Bodzamancs kinyitotta a száját, hogy jobban érezze a szagokat. Az egér illata szinte mindenütt ott volt, és érzett valami mást is, amit nem ismert még fel.

- Érzek egeret, és egy rókát – szólalt meg, halványan érezve a vörös bundájú ragadozó bűzét. – De már régen járt erre, pár napja.

- Kezdetnek ez elég – bólintott Kiscsíkos hunyorogva. – Most szeretném látni, hogyan osonsz.

A teknőctarka nőstény nagyot nyelt. Sosem volt jó a zsákmány becserkészésében, szinte mindig akadt egy levél, ami éppen a mancsa alá került, hogy a legrosszabb pillanatban hangos zajt csapjon, és elijessze a prédát. A földre lapult, hasa szinte a köveket súrolta. Lassan haladni kezdett, egészen a Napossziklákig. Ott megállt, és átnézett a válla fölött. Tanítója farka intésével jelzett, hogy menjen tovább. Bár Kiscsíkos ezt nem mondta ki, Bodzamancs sejtette, hogy vadásznia kell majd.

Újra előre nézett, és rálépett a forró kőre. A sziklák fehéren ragyogtak a napfénytől, a legkisebb kavics is hosszú árnyékokat festett, ahol egerek bújhatnak meg. Elfojtva fájdalmas nyávogását az égető érzés miatt, fülelni kezdett, mert egyértelmű volt, a kő rései között pockok rejtőzhetnek el. Tudta, elég egy rossz mozdulat, és azonnal zsákmány nélkül marad.

Egy egér halk motoszkálását hallotta, nem sokkal távolabb tőle. Amilyen csendesen csak tudott, osonni kezdett, szemeit összehúzva az erős fény miatt. Előtte, szinte a bajszánál meglátott egy szürke rágcsálót, aki az egyik sötét résből dugta ki a fejét, azonban ekkor Bodzamancs valami teljesen mást is észrevett. A rágcsáló után egy hosszú, szürke test tekeredett elő a nyílásból, pikkelyei szikráztak, ahogyan a napsugarak rásütöttek. Úgy tűnt, egyáltalán nem látta a macskát.

Ez egy vipera! – gondolta ijedten, rájőve, honnan jött a szag, amit eddig nem ismert fel. Meglepődött mit keres itt, távol a Kígyós Sziklától, ahol köztudottan előfordultak. Agyában egymást kergették a lehetőségek: jó lenne elejteni az egeret, de a vipera sokkal kecsegtetőbben hangzott. Elképzelte, ahogyan elkapja, és büszkén a tanítójához viszi, majd a táborban a Törzstársai elégedett nyávogásait hallja. Még Havasmancs sem hinne a szemének, az biztos! Ez túlságosan tetszett neki, a kígyó méregfogait igyekezte elfelejteni. Hallott már macskákról, akiknek sikerült levadásznia ilyen veszélyes állatokat, neki miért ne sikerülne?

Az egeret azonnal elfelejtette. Közelebb lopódzott, lelapulva a sziklára. Egy pillanat alatt a levegőbe ugrott, a kígyó mellett földet érve. Mancsát felemelte, hogy kiengedett karmaival lesújtson rá, de hirtelen a hüllő sehol sem volt. Rémülten megfordult a tengelye körül, és a következő pillanatban éles fájdalom mart a vállába. Felsikított, hangosan nyávogva, és szaladni kezdett a tanítója felé. Nem, tudott gondolkozni, és már arra sem volt képes figyelni, merre rohan valójában. Az egyetlen, amit érzett az a halálfélelem és a pánik volt, de ezek az egész testét átjárták. Ahogyan megugrott, a szörnyű érzés megszűnt, és a szeme sarkából egy cirmos árnyék tűnt fel.

A földre lapult, a vállára akaszkodó kígyót keresve, és mikor megfordította a fejét, látta, hogy a szürke hüllő villámgyorsan eltűnik egy kis résben.

- Te egéragyú! – sziszegte Kiscsíkos, farkán felborzolódott a szőr. – Beleeshettél volna a folyóba!

Nagyon óvatosan a tanítójára nézett, hatalmas szemekkel. A vállából halványan szivárgott a vér, ahova a kígyó belemart, és csak ekkor vette észre, hogy a szikla szélén kuporog, egy lépésre az erősen sodró víztől.

- Nem haltam meg? – nyávogta halkan a megmentőjének, miközben szőre lassan újra a hátára simult. Hirtelen csak ennyit tudott mondani. Tudta, egy vipera mérge azonnal képes végezni egy olyan fiatal macskával, mint ő, és már a Csillag Törzsben kellene lennie.

Kiscsíkos megilletődötten nézett a kígyó után, ahol az eltűnt.

- Még nem – felelte, most már nyugodtabban. – De ha Cseresznyevirág megtudja, kitépi a bajszodat. – tette hozzá csípősen. – Miért kell neki mindennap aggódnia érted?

Bodzamancs egyre kevésbé értette a helyzetet. Alig hallotta Kiscsíkos szavait, csak arra tudott figyelni, hogy tappancsai ne remegjenek még az ijedelemtől. Furcsának találta, hogy a sebén érzett fájdalmon kívül nincsen semmi baja.

- Gyere, Bodzamancs – szólalt meg a tanítója, oldalával megtámogatva a növendéket. – Fűzbajszúnak vagy Mézfelhőnek látnia kell ezt a sérülést.

Bodzamancs kissé bicegve elindult, tudva, hogy Kiscsíkos segít neki.

- Remélem, legközelebb már felismered a különbséget a vízisikló és a vipera között – törte meg a csendet Kiscsíkos, ahogyan beértek a fák közé. – Ezúttal szerencséd volt, de a legjobb, ha még egy ideig mindentől távol maradsz, ami a földön csúszik.

- Igen, Kiscsíkos – válaszolta Bodzamancs erőtlenül. Még sosem látott viperát, sem vízisiklót, csak hallásból tudta, hogy néznek ki. Nem csoda, hogy összekeverte őket. De örült neki, hogy a siklót hitte viperának, és nem fordítva – mert akkor valóban nem élne már.

A két nőstény visszatért a táborba, ahol a macskák továbbra is tették a dolgukat. Mikor megérkeztek a tisztáshoz, Bodzamancs látta, ahogyan meglepetten feléjük néznek, és Farkasszív, aki körben ült a Nagyszikla alatt néhány másik harcossal, szintén feléjük fordította a fejét. A halványbundájú kandúr nagy mancsaira emelkedett, és sietős léptekkel szaladt feléjük.

- Mi történt? – hangja aggódó volt, talán túlságosan is. Bodzamancs sebe a vállán erősen vérzett, de egyáltalán nem tűnt súlyosnak. Talán azt hiszi, a Folyó Törzs harcosaival találkoztunk – gondolta kételkedve a növendék.

- Bodzamancsot megharapta egy sikló – számolt be növendékére sandítva Kiscsíkos, majd röviden elmesélte a történetet. – Mézfelhőnek látnia kell. – tette hozzá, átnézve a köréjük gyűlt macskák sűrűjén.

Bodzamancs tarka fejét forgatta, és észrevette, a macskákon megkönnyebbülés futott át. Nem volt feltűnő, csak éppen annyira, mint mikor újlevél elején az ágakról halványan leolvad a hó – alig, hogy csak látni lehet a fák erdejében, de mégis jelent valamit.

- Bodzamancs! – nyávogta kétségbeesetten egy magas hang. A kis növendék előtt ott termett Cseresznyevirág, majd egy pillanat habozás után mellső mancsával magához húzta a lányát. A hosszú szőrű, teknőctarka nőstény gyorsan tisztogatni kezdte kölyke fehér, vörös-fekete foltos bundáját, miközben el sem engedte.

- Jól vagyok – nyávogta halkan Bodzamancs, óvatosan kibújva Cseresznyevirág hosszú, bolyhos bundájából. Sajnos megértette, mi okozza anyja aggodalmát. Szomorúan emlékezett vissza, hogy eredetileg négyen voltak az alomban, de a többi két testvére elhunyt zöldköhögésben. Azóta Cseresznyevirág féltőn óvta Bodzamancsot és Rigómancsot, talán attól félve, őket is elveszíti. Bodzamancs nem szeretett ilyenekre visszaemlékezni, mint mindig, most is gyorsam elkergette fejéből ezeket a gondolatokat.

- Le is eshettél volna a szikláról! – nézett rá meglepődve Cseresznyevirág. Mellette megjelent Bodzamancs apja, Sólyomkarom erőteljes, sötétbarna cirmos alakja. Bodzamancs a földre tekintett, nem akart az apjára nézni.

Idővel a macskák utat engedtek nekik, és szétoszlottak. A növendék megkönnyebbülten vette észre, hogy a Villám Törzs kíváncsi macskáinak tekintetei már nem függenek rajta. Nem tetszett neki, ahogyan a törzstársai őt nézték, és kimondottan örült, mikor elhagyták a tisztást, és elindultak az orvosmacska odúja felé.

Óvatosan elbicegett a bokrok előtt, és most, hogy figyelmét semmi sem kötötte le, rájött, sebe újra fájni kezdett. Apró fogait összeszorította a rossz érzés ellen, mellső lábát inkább felemelte. Azt kívánta, testvére, Rigómancs bárcsak vele lenne. Szeretett volna valakivel beszélni, de Kiscsíkos nem tűnt úgy, hogy beszédes kedvében volna.

- Mennyi időt kell töltenem Mézfelhőnél? – kérdezte, miközben óvatosan átbújt egy bokor alatt.

- Nem tudom – rázta meg csíkos fejét sóhajtva a tanítója. Farkát megnyugtatóan növendéke oldalához érintette. – Nem vagyok orvosmacska.

Ez még jobban elszomorította Bodzamancsot. Észre sem vette, hogy megérkeztek a kis tisztáshoz, ahol Mézfelhő, és növendéke, Fűzbajszú lakot. Úgy hallotta, egykoron Fűzbajszú is harcos volt, de egy jel hatására, amit a Csillag Törzs küldött, Mézfelhő növendéke lett.

A növendék hunyorogva nézett a napfényben fürdő tisztásra, és a sziklahasadékra. Nem látott át a keskeny, sötét nyíláson, de a növények illatát könnyen ki tudta érezni belőle. A magas szikla alatt Bodzamancs meglátott egy szürke, hosszúszőrű alakot összegömbölyödve feküdni. Amikor Bodzamancs közelebb ért, bátorságát elveszítve megállt az orvosmacska növendék előtt. Az halkan sóhajtott, és kinyitotta halvány szemeit. Négy lábra támaszkodott, és hosszú füleit feléjük fordította.

- Bodzamancsot megharapta... - kezdte volna újra elmesélni a történetet Kiscsíkos, de Fűzbajszú bólintva félbeszakította.

- Nem nehéz kitalálni – nyávogta, szürke farkát felkunkorítva. – Gyere, Bodzamancs, – intett a kis növendéknek barátságosan. – Mézfelhő odabent van.

Kiscsíkos aggódva leült a barlang előtt, farkát maga köré csavarva, mancsaival a földet gyúrva. Bodzamancs átnézett a válla fölött, de nem tudta megnyugtatni a tanítóját. Én vagyok az első növendéke, és már most annyi csalódást okoztam neki... - gondolta bűntudattal. Ha egyszer kijutok innen, én leszek a legszófogadóbb növendék, ígérem Kiscsíkos!

A tarka macska fejét forgatva lépett be a szűk nyíláson. Odabent kimondottan nagy volt a hely, de mancsait óvatosan rakosgatta, rá ne lépjen valamilyen fontos növényre. Még sosem volt komolyabb sérülése, akkor jött ide, ha egy tüske beleállt a tappancsába. Ahogyan zöld szemei megszokták a sötétet, meglátta Mézfelhő halvány vörös csíkos bundáját, ahogyan az orvosmacska leveleket rendez fehér mancsával.

- Szia, Bodzamancs – köszöntötte az idős kandúr. Bodzamancs az orvosmacska bölcs arcára nézett, és aranysárga szemeibe. Nem kérdezett semmit, hanem azonnal észrevette a növendék vállán tátongó sebet, és Fűzbajszúhoz fordult. – Mivel állítjuk el a sérülések vérzését? – kérdezte az orvosmacska, növendékét próbára téve.

- Általában pókhálóval – nyávogta válaszképpen Fűzbajszú. Bodzamancs látta, hogy a nagytermetű kandúr szürke mellső lábára csavarja a pókhálót, és tanítójának adja. Figyelte, ahogyan Mézfelhő gondosan a sebére teszi, majd mancsával egy furcsa, borogatásszerű anyagba nyúl, és azt is a sérülésre keni.

- Tudsz még nekem hozni nadálytő gyökeret? – kérdezte Mézfelhő Fűzbajszút, miközben végignézett a készletein. – Már nagyon kevés van.

- Persze – bólintott a hosszú szőrű macska, és kisietett a nyíláson.

Mézfelhő lefektette Bodzamancsot egy kis fészekbe, majd a kis növendék aggódva megszólalt.

- Rendben leszek? – nyávogta az orvosmacskának.

- Persze – nézett rá a válla fölött. – De most pihenned kell, hogy a sebed begyógyuljon. 

Bodzamancs összegömbölyödött a fészekben, igaz nem volt olyan kényelmes, mint a sajátja a növendékek odújában. Nem tudott még aludni, túlságosan az események hatása alatt állt. Félig csukott szemmel figyelte a kijáratot, elgondolkozva, mi lenne, ha egyszerűen kisétálna, de nem merte meg tenni. Mézfelhőt figyelte, és azt, amit a fehéres-vörös cirmos kandúr csinál.

Mézfelhő kinézett a barlangból, és tanítójához ment. Fél füllel hallotta mondandóját, amit Kiscsíkosnak intéz.

- Nem kell aggódnod érte – próbálta megnyugtatni a fiatal harcost. – A siklók harapása nem túl erős, ő pedig fiatal, sebe gyorsan gyógyul.

- Mikor folytathatja a kiképzését? – nyávogta Kiscsíkos, benézve a résen.

- Két nap múlva bizonyosan, ha teljesen eltűnik a sérülés – felelte Mézfelhő.

- Rendben – bólintott halványan a barna cirmos nőstény. – Köszönöm, Mézfelhő! – nyávogta, majd elfordult, és a bokrok felé igyekezett.

Bodzamancs halkan sóhajtott. Tudta, hogy az orvosmacskák ügyelni fognak rá, de ő nem akart itt lenni. Harcossá akart válni, mint az összes többi növendék, el sem tudta képzelni, mint fog két napon át csinálni egy sziklahasadékban.

Megfordult, mert a bejáraton át szemébe sütött a napfény, és a sötét sziklafalat nézte. Mivel nem volt túl érdekes, arcát a farka alá temette, és igyekezett valami szép dologra gondolni. Lassan lehunyta zöld szemeit, és elfogta az álom.

Sziasztok! Szeretnék elnézést kérni, amiért ilyen sok ideje nem volt új fejezet. Azt gondoltam, muszáj lesz szüneteltetnem, mert két történeten egyszerre nem fogok tudni dolgozni. Ezért az utóbbi időben eléggé elhanyagoltam ezt a fanfictiont, de nemrég úgy döntöttem, folytatni fogom, mert sok új ötletem támadt hozzá. :D Nagyon szépen köszönöm azoknak akik megnézték, olvasó listázták, csillagozták és hozzászóltak, igazából egyáltalán nem hittem volna, hogy lesznek, akik olvasni fogják. Ezért hatalmas köszönet mindenkinek. ^-^