Reggeli fény világított be a barlang keskeny résén keresztül, amikor Bodzamancs felébredt. Meglepetten rándultak össze a bajszai, ahogyan rájött, csaknem egy egész napot átaludt. Elképzelte, egy nap alatt a többi növendék mi mindent csinálhat. Bár jólesett neki ez a hosszú alvás, szívesebben töltötte volna ezt a időt vadászattal, vagy a harcolás gyakorlásával.

Felemelte a fejét, és végignézett a barlangon. Senki nem volt ott. Ahogyan a levegőt ízlelgette, a növények illatán kívül megérezte Rigómancs, Kiscsíkos, és a szülei szagát is. Biztosan meglátogattak, amíg aludtam... – gondolta szomorúan, hiszen nem láthatta őket. Azt kívánta, Rigómancs bárcsak ma is meglátogatná, kíváncsi volt, mit csinálnak a növendékek, ha már ő nem lehetett velük. Ekkor viszont eszébe jutott, amit Mézfelhő mondott, hogy két napig kell csak itt maradnia. Ha ez igaz, akkor holnap már folytathatja a kiképzést!

Fel akart kelni, de előbb megnézte a sebet. Már nem vérzett, és nem is fájt annyira, szépen gyógyult. Ahogy négy lábra állt, hátát felpúposítva nyújtózkodott, majd elhagyta a fészkét. Séta közben eszébe jutott az álma, amiben egy nagy, kövér egeret kergetett. Egyértelműen éhes volt, jobban, mint valaha.

- Látom, már egészen jól vagy – hallott egy mély nyávogást a bejárat felől. – A sebed kezd gyógyulni.

Mézfelhő volt az, aki odament hozzá, és letett elé egy pockot.

- Köszönöm szépen – nyávogta Bodzamancs hálásan, és gyorsan rágni kezdett.

Mézfelhő hosszú, ősz bajuszai vidáman megrezzentek. Egy virágcsokor felé ment, és mancsával óvatosan igazgatni kezdte őket. A kis növendék óvatosan odaosont mellé, és érdeklődve figyelte. Még sosem látott ilyen növényt, a nevét sem tudta.

- Ez micsoda? – kérdezte kíváncsian. Ha már úgy is itt kell töltenie a napot, nem akart állandóan csak feküdni.

- Borágó – mondta az orvosmacska, összegyűjtve a kék virágok leveleit. – Tollbundásnak szüksége van rá. Aggódom érte... kevés teje van, és a kiscicáknak többre lenne szüksége.

- És a borágó abban segít, hogy a királynőknek több teje legyen? – kérdezte óvatosan. Tudta, hogy Tollbundás négy kölyke az utóbbi időben sokat gyengélkedik, de ő nem járt sokat az óvodában mióta elhagyta azt, fogalma sem volt arról, mennyire lett rosszabb a helyzet.

Mézfelhő csak bólintott, úgy tűnt, alig figyel a kíváncsi növendékre. Csak akkor nézett fel, mikor végzett, világos vöröses bundája fürdött a beszűrődő napfényben.

- Tudsz nekem segíteni a növényeknél? – szólalt meg az idős macska. – Fűzbajszú odakint van, turbolyát keres éppen, és nekem oda kell adnom a borágót Tollbundásnak.

Meg akarta kérdezni, mi az a turbolya, de végül nem érdekelte annyira. Miért gondolna ilyenekre? Harcosnak készül, vagy nem? Az orvosmacskák ügyei nem rá tartoznak, végül is.

- Igen, persze – felelte gyorsan. Leült az orvosmacska mellé, és végignézett a gyógyító növényeken. Örült neki, hogy hasznossá teheti magát.

- Itt van ez a bodzaleveles borogatás – magyarázta nyugodt szavakkal, halvány mancsával egy zöld kenőcsféleségre mutatott. – Nem nagyon akar összeállni, azért hozzá kellene adni egy kis cickafarkkórót, hogy felhíguljon. – mielőtt Bodzamancs bármit kérdezhetett volna, az orvosmacska folytatta. – A leveleit csak rágd össze, majd tedd bele a borogatásba. – fejezte be, egy fehér virágra bökve.

Éppen indulni készült, de Bodzamancs habozott, ezért gyorsan visszafordult.

- Ne aggódj, nem tudod elrontani – nyávogta bátorítóan, majd a szájába vette a borágó leveleket, és kisurrant a kijáraton.

Bodzamancs sóhajtott, majd ahhoz a virághoz ment, amire Mézfelhő azt mondta, cickafarkkórónak hívják. Furcsa illata volt, és pici, fehér virágfejei. Óvatosan letépte a leveleket, és figyelmesen megrágta őket, igyekezve nem törődni a kellemetlen ízével. Mikor végzett, a bodzalevél borogatáshoz ment, és mancsával belekente. Addig kavargatta, amíg szinte teljesen híg nem lett. Elégedetten leült, úgy érezte magát, mint aki éppen zsákmányt ejtett el. A gondolat, hogy ezzel segít valakinek a Villám Törzsből – még ha nem is tudja pontosan, miben – meglepően boldoggá tette.

Ilyen érzés orvosmacskának lenni?

- Bárki azt gondolhatná, te vagy Mézfelhő növendéke – dorombolta egy fiatal hang.

Bodzamancs, mintha rajtakapták volna valami csínytevésen, összerezzent. Fűzbajszú tért vissza, szájában egy élénkzöld növénnyel, ami valószínűleg a turbolya lehetett.

- Semmiképpen sem! – nyávogott fel, érdekes módon hangosan. – Holnaptól már újra harcos növendék leszek.

- Rendben – dorombolt a szürke kandúr, leejtve a turbolyát. – És miféle borogatást keversz éppen? – kérdezte, sápadt szemeiben játékos fény csillant meg.

Mintha ő nem tudná! De biztos csak engem tesz próbára... - gondolta a tarka növendék, elfogadva a kihívást.

- Ez egy bodzalevél borogatás, felhígítva cickafarkkóróval – nyávogta el, amit Mézfelhő mondott neki.

Fűzbajszú oldalra döntötte széles fejét, hosszú füleit elgondolkozva forgatta.

- Biztos vagy benne, hogy a cickafarkkórónak nincsen más rossz mellékhatása, a hígításon kívül? – kérdezte, és a kis nőstény biztos volt benne, szándékosan akarja kétségbe ejteni.

- Izé... - nyávogta megszeppenten. – Mézfelhő azt mondta, hogy ezt csináljam, és ő nagyon jól ismeri a növényeket, szóval... - de ekkor visszatért az orvosmacska.

- Készen van a borogatás? – szólalt meg, meglepődéssel a hangjában.

- Ez így jó? – ment oda hozzá a kis növendék aggódva.

Mézfelhő a borogatás felé hajolt, majd ő is belenyúlt a mancsával.

- Igen – bólintott, borostyánszínű szemei elégedettnek látszottak.

Bodzamancson megnyugvás futott át. Az orvosmacska Fűzbajszú felé nézett, összeszűkített szemmel.

- Ne aggódj, Bodzamancs – nyávogta idős hangján. – A cickafarkkórónak semmilyen rossz mellékhatása sincsen. Tudod, mire való ez a borogatás?

A foltos növendék felsóhajtott megkönnyebbülten. Megrázta a fejét, és kíváncsian nézett a bölcs orvosmacskára.

- Göndörfarkúnak megficamodott az egyik mancsa, ez majd segít neki lejjebb hozni a fájdalmat – magyarázta ő, és rátette egy széles levélre a borogatást, majd elindult vele.

- Jöhetek én is? – kérdezte Bodzamancs, az idős kandúr után sietve.

- Nem, a válladnak pihenésre van szüksége – nyávogta a levelek alól. – Nézd meg, miben tudsz segíteni Fűzbajszúnak.

A kis növendék a távolodó orvosmacska alakját nézte. Kedvelte Göndörfarkút, és szomorú volt, amiért fájhat a mancsa. Nem akarta feltartani Mézfelhőt, inkább hallgatott rá.

Az apró tisztás meleg napfényben úszott, ami kellemesen ért hozzá a bundájához. A fákon madárdal hallatszott, és a távolból macskák vidám nyávogása szűrődött be. Egy része azt kívánta, bárcsak velük lehetne inkább, de félig örült is neki, hogy távol volt törzstársai érdeklődő szeme elől, nyugodt, békés helyen.

Megfordult, mikor a napfény már eleget égette a szőrét, és bement a jólesően hűvös barlangba.

- Fűzbajszú? – nyávogta bátortalanul. Nem volt benne biztos, hogy az orvosmacska növendéknek segítségre lenne szüksége. – Segíthetek valamiben? – kérdezte, ahogyan beljebb ment.

- Azt hiszem, elboldogulok – jött a rövid válasz.

A hosszú, szürke bundás kandúr éppen a növények között rakott rendet, és nagyon elfoglaltnak tűnt. A növendék óvatosan odament hozzá, és őt nézte, ahogyan rengeteg, különböző növényt gyűjt össze.

- Az orvosmacskák emlékeznek az összes növény nevére? – jött ki belőle a kérdés. Nem akarta kimondani hangosan, nem állt szándékában zavarni az orvosmacskát.

- Először nem mindegyikre – dorombolta Fűzbajszú. – De később már igen. Ez olyan, mint a vadászat: kezdetben nem tudod, hogyan cserkéssz be jól egy egeret, de ha eleget gyakorlod, nem jelent sok gondot. – az orvosmacska Bodzamancs felé fordult, puha, vastag sörényére apró foltokban költözött rá a megtört napsugár. – Ide tudod adni nekem a turbolyát, kérlek?

Bodzamancs emlékezett az élénkzöld színére, és páfrányszerű alakjára, és azt is tudta, hová ejtette le a kandúr, mikor bejött a barlangba. Gyorsan odasietett, a szájába vette, óvatosan, majd letette Fűzbajszú elé.

- A turbolya miben segít? – olyan sokszor került már szóba, hogy muszáj volt megkérdeznie. Észrevette, az orvosmacskáknak elég nagyméretű készlete van belőle.

- Hasfájás ellen jó, és elfertőződött sebek esetén – magyarázta a kandúr. – Szülés közben is használjuk. Mint látod, elég gyakran van rá szükség, de egy orvosmacskának mindenre készen kell állnia. Nincsen két egyforma napunk.

Bodzamancs elmélyülten hallgatta Fűzbajszút. Egy harcos növendék élete eléggé szigorú, de mindig tudja, mire számítson: ha elhibázza a lopakodást, újra gyakorolhatja, és ennek semmi következménye nincsen jó esetben, azon kívül, hogy kérdőre vonja a tanítója. Egy orvosmacska hibája akár végzetes is lehet. És igaz, ők nem karmokkal és fogakkal harcolnak, mégis életeket mentenek, anélkül, hogy másokat megtámadnának. Most döbbent rá, mennyire különös, és mégis milyen nagy felelősséggel járó az orvosmacskák élete.

- Bodzamancs! – egy izgatott nyávogást hallott, ami kizökkentette a gondolataiból.

Rigómancs jött az orvosmacska barlangba, mikor testvérét meglátta, kék szemei felcsillantak.

- Bejöhetek Bodzamancshoz? – kérdezte Fűzbajszút, mancsaival a talajon dobolva.

- Persze – jött a válasz.

Bodzamancs testvére elé futott, és összeérintették az orrukat.

- Látom, már jobban vagy – szólalt meg Rigómancs, sötétbarna bundája alig volt kivehető a barlang homályos fényében.

- Igen, és a vállam sem fáj annyira – újságolta, miközben felkunkorította csíkos farkát.

- Képzeld, Farkasszív megengedte, hogy elmenjek a ma esti Gyűlésre! – a kis nőstény szinte ragyogott a boldogságtól. – Az első Gyűlésem!

Erről teljesen megfeledkezett. Bodzamancs igyekezett vele együtt örülni, de részben meg is lepődött, hiszen csak pár nap telt el azóta, hogy elhagyták a tábort engedély nélkül. Tökéletesen biztos volt abban, hogy egyikőjük sem mehet majd el rá.

- És azt nem tudod, hogy én is mehetek-e? – kérdezte aggódva. Még sosem volt egy Gyűlésen sem, ahol egybe láthatná mind a négy törzset, pedig már nagyon várta.

- Kiscsíkos azt szeretné, hogy kipihend magad – hajtotta le Rigómancs szomorúan a fejét.

- De ez butaság! – nyávogott fel. – Már kipihentem magam. Elég jól vagyok, Mézfelhő szerint két napot kell csak itt lennem, és este már mehetek is...

Bánatosan elhallgatott. Annyira izgatott volt, amikor szóba került a Gyűlés, és még sosem találkozott más macskákkal a többi törzsből. Szerette volna megnézni Seregélycsillagot, a Szél Törzs villámgyors vezetőjét, vagy Vidracsillagot, a Folyó Törzs vezérét, akiről már olyan sokat hallott. Már alig várta, hogy eljöjjön az ő ideje, és beszélhessen növendékekkel, akiket még sosem látott.

- Talán meg tudod kérni Mézfelhőt... - próbálkozott Rigómancs felcsillanó szemekkel.

- Ha visszajön, akkor lehet – válaszolta, de valami azt súgta neki, az orvosmacska nem fog beleegyezni.

Rigómancs sötétbarna fejét a kijárat felé fordította, és lassan ásított.

- Bodzamancs, nekem vissza kell mennem a növendékek odújába – szólalt meg, hangja komoly volt, akárcsak egy felnőtt macskáé. – Farkasszív azt mondta, ha el akarok menni a Gyűlésre, ki kell pihennem magamat.

- Rendben – nyávogta rekedtesen Bodzamancs. Sajnálta, hogy testvére máris elmegy, de meg tudta őt érteni. – Ha el tudok jönni, mindenképpen szólni fogok.

Rigómancs csak bólintott, majd elfordult és kisietett a barlangból. Ahogyan Bodzamancs utána nézett, megfogadta, soha többé nem lesz beteg, vagy csinál valami olyat, amit más őrültségnek tartana. Valóban remélte, hogy elengedi Mézfelhő, de nem látott rá sok esélyt.

A válla újra fájni kezdett, de nem érezte a vér szagát, ezért visszafeküdt a helyére.

- Tudsz aludni? – állt fölé Fűzbajszú. Hosszú, szürke bundája sápadt fényben úszott, ahogyan szőrszálain áttört az arany napsugár. – Vagy szükséged van mákmagokra?

Lassan megrázta a fejét. Tudta, hogy a mákmagok könnyű, mély álmot hoznak neki, de úgy érezte, meg tudna lenni nélkülük is. Megvárta, míg Fűzbajszú elfordul, ő pedig lehunyta a szemét, és a fal felé fordult. Remélte, hogy még naplemente előtt fel tud ébredni, hogy beszélhessen Mézfelhővel, de míg ezen gondolkozott, egy pillanat alatt álomba merült.

Mikor felébredt, az első dolog, amit meglátott, a nap vörös fénye volt, ami pont a falon folyt végig. Gyorsan megrázta a fejét, és nagyot nyújtózott, kiengedve karmait. Izgatottan doboló szívvel megfordult, ahogyan szembenézett a barlang bejáratával. A nap lemenő fénye a szemébe sütött, amitől felderült egy kicsit. Pont időben!

Rá kellett jönnie, a barlang teljesen üres. Lassan, de biztos léptekkel végigosont a növények között, hálásan a friss levegőnek, ami elárasztotta az orrát, mikor a bejárathoz ért. Meleg szellő söpört végig az orvosmacska tisztáson, miközben a fákat halvány, rózsaszínes köd lepte be. A nap már a fák alá bújt, Bodzamancs egészen biztos volt benne, Kormoscsillag és Farkasszív már azokkal beszélget, akik a Gyűlésre mennek velük.

- Felébredtél? – hallotta a barlang mellől Mézfelhő mély nyávogását, mielőtt még bármit tehetett volna.

A halvány-vörös bundájú cirmos kandúr a barlang sziklája mellett pihent, mikor meglátta a kicsi, foltos növendéket felé sietett.

- Csak azon gondolkoztam, elmehetek-e a ma esti Gyűlésre – nyávogta őszintén. Válla még mindig nem volt tökéletes: csodálta volna, ha végig rendben lesz egy ilyen hosszú úton, és a lelke mélyén azt kívánta, bárcsak itt maradhatna, a tisztáson, orrában félig a friss levegő, és a növények édes illatával. Szíve egy része itt akart élni örökre.

Majd gyorsan megrázta a fejét. Ő harcos növendék volt, és egy napon a törzse oldalán fog megütközni más macskákkal, megvédve otthonát. De minden álma ellenére nem tudott megfeledkezni az érzésről, ami a gyógynövények közelében elfogta, a nyugalom, ami nem volt fogható ahhoz, mikor vadászatnál egy rossz lépés miatt elfut a zsákmány, vagy gyakorlásnál elrontja a mozdulatot. Erre visszaemlékezve nem volt benne biztos, hogy arra született, harcosok életét élje. Őszintén, nem volt biztos semmiben sem.

- Sajnálom, Bodzamancs – az idős orvosmacska szelíd nyávogása ébresztette fel elkeseredett gondolataiból. – Attól félek, ha a Négyesfákhoz mennél, a hosszú úton újra felszakadna a sebed. Szükséged van erre az estére, hogy kipihend magad.

- Értem – bólintotta a fiatal macska, és valóban így volt.

Előreengedte Mézfelhőt, aki visszasétált a barlangba. De mielőtt még felemelhette volna a mancsát, egy izgatott nyávogás szállt felé. Gyorsan megfordult, és szembetalálkozott Rigómanccsal, aki sebesen szaladt felé, égkék szemei egyre jobban világítottak a leszálló sötétségben.

- Eljöhetsz a Gyűlésre? – nyávogta aggódva, megállva előtte.

- Nem hiszem – rázta meg a fejét. – A vállamnak pihennie kell. De a következőt nem fogom elhalasztani ilyen könnyen!

Egy vidám dorombolás tört fel a torkából. Kissé szomorú volt, hogy a testvéréve nélküle megy el, de igyekezett nem kimutatni csalódottságát.

- Értem – nézett le bánatosan mancsaira a testvére. Majd kissé vidámabban nyávogta. – Ígérem, mindent el fogok mondani, ami a Gyűlésen történt!

- Remélem is! – mosolyodott le Bodzamancs.

Rigómancs egy gyors nyávogással elbúcsúzott az orvosmacskáktól, és magasan tartott farokkal elindult a fák felé.

Bodzamancs nézte őt még egy ideig, majd visszatért a barlangba segíteni a két orvosmacskának. Fel volt készülve, hogy állandó ügyetlenkedéseivel elrontja a növényeket, de végül nem így lett. Idővel beesteledett, és Bodzamancs figyelte a fiatal Fűzbajszút, aki elment a Gyűlésre a Villámtörzs orvosmacskáit képviselve.

- Ne búsulj, Bodzamancs – nézett rá Mézfelhő, miután a szürke kandúr kisétált a barlangból. – Legközelebb biztos vagyok benne, te is elmehetsz a Gyűlésre.

Bodzamancs boldogan figyelt fel a halvány vörös macska bátorító szavaira. A kis növendék dorombolt, és lefeküdt az egyik fészekre, Mézfelhő mellé. Magába szívta a gyógynövények kellemes illatát, és nézte az ezüstös holdfényt, ami mindent beragyogott odakint, fényében apró, fehér foltok táncoltak. Próbálta elképzelni, mit csinálhat most a testvére, de míg ezen gondolkozott, elfogta az álom.