Az utolsó óra előtti szünetben mégnagyobb zajjal voltak a többiek, mert már nagyon mehetnékek voltak. Bár, hogy pontosítsak, csak ketten voltak zajosak. Kolnay és Barabás; valamin nagyon vitatkoztak, a többiek meg mit sem törődve ezzel beszélgettek a padtársukkal, vagy a mögöttük ülővel. Ők már hozzászoktak ehhez, engem viszont nagyon zavart, ugyanis épp olvasni szándékoztam. Végül elegem lett, összecsaptam a könyvem, és elindultam a hátulról a harmadik pad felé.

– Örülnék, ha befejeznétek, mert bár fogalmam sincs mi a vita tárgya, irtó idegesítő, hogy amíg én elől olvasni próbálnék, ti itt hátul zajongtok! – csattantan fel, mire rögtön elhallgattak, de nem csak ők, hanem az egész osztály. Zsuzsi új barátnői rögtön súgdolózni kezdtek a húgommal.

Mikor láttam, annyira meglepődtek, hogy nem fognak veszekedni, visszamentem a helyemre, és nyugodtan fellapoztam a könyvem.

– Anna, ezt hogy csináltad? – kérdezte meglepődve Boka.

– Miért?

– Mert már lassan rekord ideje csendben vannak. Rám hallgatnak, de egy idő után ismét neki kezdenek.

– Hát, akkor szívesen – vontam vállat.

– Ez még jól jön, ha majd a grundon is veszekedni fognak valamin – jegyezte meg Nemecsek.

Ekkor becsengettek, óra pontossággal belépett a tanár, és elkezdődött a kémia óra.

***

Az óra vége felé sokféle hang jött be a térről. Ahogy hallgatóztam, sokan már pakolásztak. Barabás elég nagy zajt is csapott vele. Én is neki láttam csendesen elpakolni a könyveimet, és a füzetet, amit egész órán nem is használtunk, ugyanis a tanár azt akarta bemutatni, hogy miként lesz zöld a Bunsen-égő lángja.

– Mennyi idő van még? – kérdeztem halkan Bokát.

– Öt perc. Már, ha egyáltalán észre veszi majd csengőt – válaszolta.

– Remek. Az idő alatt elalszok – hajtottam a fejemet a padra.

Ekkor Rácz tanár úr felfigyelt a zajra, ami kintről jött.

– Csengey, csukd be az ablakot! – kérte az első padban ülő fiút, aki fontoskodva felkelt a helyéről, és elegett tett a tanár kérésének.

Éppen nagyban, szenvedtem, mikor a lábamnak ütközött egy papír galacsin.

– Boka, ez szerintem neked jött – tettem le az asztalra a papírt.

– Mindkettőnk neve rajta van, úgyhogy szerintem te is elolvashatod – vont vállat, miközben széthajtogatta a galacsint, amin nem állt sok minden. Csupán két rövid mondat.

Délután háromkor a grundon. Elnök választás.

– Kovács! – szólt rám hirtelen a tanár, én meg rögtön felpattantam.

– Öhm... Szerintem az a láng még nem igazán zöld – válaszoltam, és reméltem, nem valami nehezebbet akart hallani tőlem, ugyanis egyáltalán nem figyeltem. Szerencsémre ennyi elég volt neki, és megnyugodva huppantam le.

Öt perccel később megszólalt az életmentő csengő. A tanár végül lemondóan feladta a házit, és elengedett minket.

Nagyon siettem lefelé, hogy anyának oda tudjam adni a táskámat. Szerencsére, mikor nap közben felhívtam, nem volt kifogása az ellen, hogy néhány osztálytársammal legyek. Csupán az volt a kikötése, hogy valaki majd kísérjen haza.

Mikor kiértünk a suliból odasiettem Zsuzsihoz, és szó nélkül a kezébe nyomtam a táskámat, majd visszamentem a többiekhez, akik a bejáratnál vártak rám.

– Nemecsek hol van? – kérdeztem, ugyanis akárhogy is tekintgettem körbe, nem találtam a szöszkét.

– Előre ment. Majd a grundon találkozunk vele – legyintett Csónakos, akinek a füttyentését reggel hallottam.

Utána elindultunk, és közben jókat beszélgettünk. Mindenkit megkedveltem, egyedül Gerébbel nem tudtam megbékélni. Nem tudom miért, csak valahogy nem szimpi.

A grund nem volt messze az iskolától. Út közben nem gondolkoztam rajta, hogy milyen lehet, de mikor a fiúk kinyitották a Pál utca felőli kaput, elámultam. Igazából ez csak egy körbekerített terület néhány farakással, de valahogy mégis olyan hangulatos volt.

– Nos, hogy tetszik? – kérdezte Csele.

Nem kellett megszólalnom, elég volt, hogy mosolyogva pillantottam fel rájuk, megértették.

Ekkor szaladt elő a farakások közül a holtsápadt Nemecsek.

– I-itt volt Áts Feri. Elvitte a zászlónkat – támaszkodott a, térdére, miközben a levegőt kapkodta.

– Az ki? – pillantottan körbe, de mindenki Nemecsekre figyelt, aki mivel már rendesen kapott levegőt, neki állt elmesélni töviről hegyire a történteket.

– Mivel hamar itt voltam, szét akartam nézni a farakások között, de láttam, hogy a Janó kutyája nagyon ugat valamit annál, a rakásnál, ahol a zászló volt. Felmásztam,és ott volt Áts Feri, kezében a zászlóval.

– És mondott is valamit? – kérdezte Boka.

– Igen, hogy nem félek-e.

– És?

– Nem féltem. Utána lemászott, és elfutott.

– Ugyan már! Áts Feri még sose futott el senki elől! – szólt közbe Geréb.

– De véded! – nézett rá Boka.

– Nem. Csak nem hinném, hogy pont Nemecsektől ijedne meg

Ekkor Nemecsek méginkább elkomolyodott, és folytatta:
– Egyébként... hétvégen, mikor a Múzeum kertben az üveggolyókkal játszottunk a Weisszel, Richterrel, Kolnayval, és a Barabással, arra jött a két Pásztor, és...

– Einstand volt? – kérdezte Boka, immár kissé idegesen.

– Igen. És elvették a kedvenc kék csíkos üveggolyómat – szomorkodott a szőke.

Ekkor megjöttek a többiek, és eléggé kétségbe voltak esve.

– Jelentem, hogy mikor megérkeztünk, a kapu nem volt bezárva, és elő van írva, hogy aki utóljára jön be, annak be kell csuknia. – mondta Kolnay.

– Ki jött be utóljára? – nézett körve Boka.

– Nem akarok árulkodni, de te voltál – mondtam halkan.

– Tényleg... Főhadnagy
úr – fordult Gerébhez. –, írj fel a könyvbe.

Geréb előszedett valahonnan egy fekete noteszt, és már írta is, amit kell.

– Neked meg ne járjon a szád! – szidta le Kolnayt. – Őt is írd fel árulkodásért.

– Öhm... Valaki lenne szíves elmagyarázni ezt az egészet úgy, hogy én is értsem? – kérdeztem őket ismét.

Egy hosszú tíz perces magyarázkodás után mindent megértettem.

– Akkor az einstand a lopás kiskorú verizója, aki itt járt, az ellenség, akik pedig elvetették az üveggolyókat, a barátai?

– Úgy valahogy. Egyébként akkor kezdhetnénk az elnök választást? – nézett Bokára Csónakos.

– Először Annának le kell tennie az esküt – intette le.

Ez szerencsére nem vett sok időt igénybe. Utána Nemecsek mindenkinek osztott cetlit. Azonban mielőtt erre sor került volna szót kért.

– Kapitány úr, nem lehetne, hogy nekem is legyen valami rangom? Hiszen itt már csak én, vagyok közlegény, meg Hektor, a kutya. Mióta itt vagyunk, mindenki tiszt lett, csak én nem, és mindeki nekem parancsol, mindent én csinálok... – mire az utolsó szót is kinyögte, a szeméből kibuggyantak az első könnycseppek.

– Ki kell zárni, hiszen sír – jegyezte meg Csele, és mivel mellettem állt, és el is értem, amennyire csak az erőmből tellett, nyakon vágtam. – Au! Anna, neked meg mi bajod? – kapta oda a kezét, és lepillantott rám.

– Ne legyél bunkó! – mondtam mérgesen. Mire visszapillantottam Nemecsekre, már rendesen sírt.

– A... a fekete könyvben is csak én vagyok benne... – motyogta.

– Ha ügyes leszel, még májusban lehetsz tiszt. De még egy, darabig így maradnak a dolgok – nyugtatta Boka.

Erre már előre furakodtam, és halványan mosolyogva pillantottam fel, a nálam épphogy magasabb fiúra.

– Ráadásul... Én is közlegény vagyok, és megígérem, addig nem fogadok el új rangot, amíg te se kapsz másikat.

– Köszönöm, Anna – törölte meg az, arcát.

– Semmiség.

– Közlegény, hegyezd meg a ceruzát! – jött oda Geréb, és Nemecsek kezébe nyomta Weisz letört hegyű ceruzáját. Hogy lehet valaki ilyen bunkó?!

– Szerintem kérdezd meg Cselétől, hogy milyen érzés volt, mikor nyakon vágtam, vagy, ha nincs kedved, meg is mutathatom! – ripakodtam rá. Ezek után jobbnak látta, ha nem szid le, amiért közlegény létemre így beszéltem vele, és inkább ő maga hegyezte ki azt a ceruzát.

– Akarod, hogy kiosszam a cetliket? – kérdeztem közlegény társamat.

– Nem kell – mosolyodott el.

Miután mindenki kapott egy papír darabkát, félrevonultunk és ráírtuk annak a nevét, akire szavazni szeretnék. Ezután kellett volna egy, sapka, ami be bele tesszük a cetlit, de ez is időbe tellett, ugyanis Kolnay és Barabás nem tudtak megegyezni. Ismét. Most éppen az volt a baj, hogy fel akarták ajánlani a sapkájukat, de veszekedni kezdtek azon, melyiküké zsírosabb.

Mielőtt őket is nyakon csaphattam volna, Csele elintézte a dolgot, és odaadta az ő sapkáját, ami makulátlan volt. Mondjuk nem csoda, hiszen a fiúk közt ő az a típus, aki mindig jól öltözik.

Végül az eredmény nem is lett olyan meglepő. A tizennégyen voltunk, abból tizenegyet Boka kapott, kettőt Geréb(tudjuk, hogy az egyiket jóindulatból Boka adta), egyet pedig meglepő módon én.

– Biztos csak poén, hiszen most vagyok itt először – mondtam, mikor meghallottam a nevem.

– Nem. Tudják, hogy ez komoly dolog – mosolygott Boka.

Miután kiörömködtük magunkat, az elnök meghozta első döntését.

– Mint az már egyértelművé vált nektek, a vörösingesek el akarják, venni a grundot. Ma itt járt Áts Feri, hétvégén a Pásztorok elvették az üveggolyókat, úgyhogy mi megvédjük ezt a helyet.

– Éljen a grund! – kiáltott Csónakos.

– Éljen a grund! – kiáltottuk mi is.

Ezután a többiek métázni kezdtek, én meg csak néztem őket, miközben a tót kutyáját simogattam.

Végül mikor már sötétedni kezdett odaszóltam a fiúknak, hogy indulok haza. Tudtam, rögtön felajánlják, hogy elkísérnek.

– Elég, ha csak egy valaki jön velem. Nemecsek? Jössz? Már ha nem laksz messze – fordultam felé.

Persze a többiek rögtön sutyorogni kezdtek, de rájuk se hederítve elindultam a kapu felé.

Út közben hallgatagok voltunk, de végül én törtem meg a csendet.

– Ha gondolod, otthon feltúrom az összes dobozomat a régi üveggolyóimért, és ha találok kéket, odaadom neked.

– Nagyra értékelem, de az nem lenne ugyanolyan – motyogta. – De azért köszönöm.

– Semmiség.

– Egyébként ezt nem szabadna megtudnod, de én szavaztam rád.

– Miért?

– Mert kiálltál mellettem, és mert jó volt nézni, hogy megfenyegetted Gerébet.

– Nekem meg jól esett, úgyhogy... – nevettem.

***

Otthon meglepődtem, mikor láttam, hogy üres a lakás. Jobban mondva azon csodálkoztam, hogy Zsuzsi nincs sehol. A, szüleink pedig éjszaka dolgoznak.

Unalmamban próbáltam valami ehetőt találni vacsira. Végül sikerült összedobnom egy melegszendvicset.

Evés közben neteztem egy kicsit, majd mikor csörgött a telefonom, meglepődve láttam, hogy Boka hív.

– Szia, baj van? – szóltam bele a telefonba.

– Nem. Csak, szólni akartam, hogy holnap megint rögtön suli után megyünk a grundra, és ott átbeszéljük, hogy hogy megyünk a Füvészkertbe.

– Oké. Amúgy, Geréb mindig ilyen fura? Tudod, még te is furán néztél rá, mikor szinte védte Áts Ferit.

– Nem. Máskor nem ilyen. Majd beszélek vele. Szia – mondta, majd letette a telefont.

Ekkor ért haza Zsuzsi, és szemlátomást nagyon örült valaminek.

– Hol voltál? – kérdeztem.

– Mivel te is elvoltál, anya mondta, hogy menjek sétálni. Lementem a Duna-partra, aztán, mikor jöttem haza, innen nem messze, a Füvészkert közelében találtkoztam egy nagyon helyes sráccal. Tök kedves volt velem, meg minden.

– Füvészkertet mondtál? Az illetőt véletlen nem Áts Ferinek hívják?

– De. Honnan tudtad?

– Csak ígérd meg, hogy vigyázol vele! – kértem.

– Mégis miért?

– Csak... Mert a nővéred vagyok.

– Két perccel vagy idősebb! És csak azért is találkozni fogok vele! – csattant fel, és bevonult a szobájába.