Délelőtt nagy volt az izgalom. Senki nem figyelt az órán, és ennek a tanárok nem örültek. Egyedül én nem vártam a háborút. Szegény Ernő járt a fejemben, és az, hogy legyünk már túl ezen, mert akkor Kolnayék végre bocsánatot kérnének tőle.

Kémia órán Rácz tanár úr éppen a felelőket kereste a noteszében, mikor Boka egy papír darabot tett a tolltartómba. Nem pillantottam rá, csak óvatosan, hogy le ne bukjunk ott a második padban, széthajtogattam a papírt.

Ma nem tudjuk meglátogatni Ernőt. Írta, hogy még mindig lázas, és az anyukája nem engedi.

Mégjobban elszomorodtam, de az tett rá még egy lapáttal, mikor a tanár kiválasztotta a felelőt.

– Nemecsek!

– Nincs itt – mondtam halkan. – Nagyon beteg.

– Mert nem vigyáztok magatokra – csóválta a fejét a tanár.

Ekkor nem számított, hogy melyik Pál utcai hol ül a teremben, mert összenéztünk. Mi tudtuk, hogy Nemecsek miért lett beteg. A grundért, a mi kis hazánkért. Szerencsére ezzel már mindenki tisztában volt. A gittegylet tagjai már bocsánatot akartak kérni tőle, de nem tudták eldönteni, hogy először nagybetűvel írják a nevét, vagy csak egyszerűen kitöröljék a könyvből.
Reméltem, hogy ez nem tart majd nekik sokáig.

Suli után mindenki szerencsét kívánt nekünk. Valaki gáncsolni akart megtanítani minket, vagy csatlakozni hozzánk. Ezeknek Boka ugyanazt mondta:

– Saját magunk védjük meg, azt ami a miénk.

Jól mondta. Nem kellenek oda olyanok, akik nem gondolják teljesen komolyan.

Pontban kettőkor mindannyian ott voltunk a grundon. Egyedül Nemecsek hiányzott, aki otthon feküdt.

Éppen vártuk a vörösingeseket, mikor üzenetem jött Zsuzsitól.

Holnap támadunk. Nem hazugság. Pásztorék a barátotoknál vannak, így nem teljes a csapat.

Ezt megmutattam Bokának, és mindenkit leparancsolt a helyéről.

– Honnan tudjuk, hogy ez biztos így van? – kérdezte Boka.

– Meg kell kérdeznünk Nemecseket – adtam az egyértelmű választ.

Mint később kiderült valóban jártak nála. Áts Feri jobbulást kívánt neki, az egyik Pásztor pedig bocsánatot kért tőle. Szerintem együkből se néztük volna ezt ki.

– Remek, akkor tartunk még egy hadigyakorlatot, csak hogy minden világos legyen holnapra. Ja, és szereztem egy trombitát. Anna, tudom, hogy örülni fogsz nekem, de mivel hadsegéd vagy...

– Nem mondhatok nemet az elnöknek, úgyhogy...

– Jó, hogy eszembe juttattad. Leteszem az elnöki rangot, hiszen az csak békés időkben jó. Amíg vége nincs ennek az egésznek, tábornok leszek.

– Hát akkor éljen a tábornok! – kiáltottam vidáman.

– Éljen a tábornok! – kiáltották a többiek.

***

Az újabb hadigyakorlat után a többiek lassacskán haza szállingóztak, én pedig még maradtam. Leültem egy farakás tövébe, és csináltam egy képet, majd mikor úgy ítéltem, hogy jó, beállítottam háttérnek. Nem tudnám elviselni, ha elveszítenénk a grundot. Itt lettek az osztálytársaim igazán barátaim. Annyi szép emlékem lett ez alatt a rövid idő alatt. Nem akartam, hogy ennek vége legyen.

– Anna, miért nem mentél még haza? – kérdezte Boka. – Sötétedik.

– Nem tudom. Addig szeretnék itt lenni a grundon, amíg lehet.

– Mondtam, hogy ne vedd komolyan, amit Geréb fejéhez vágtam – guggolt le mellém.

– Nem feltétlen arra gondoltam. Hanem, hogy mi lesz, ha elveszítjük a háborút. Szeretek itt lenni – motyogtam.

– Meg fogjuk nyerni. Ernő meggyógyul, és megint mindannyian itt leszünk. Rendben?

– Igen – mosolyodtam el.

– Gyere, menjünk – húzott fel a földről.

– Mikor elnököt választottunk, tudom ki szavazott rám – motyogtam.

– Én is. Nemecseknek bűntudata volt, amiért elmondta neked, pedig ezt titokban kellett volna tartani, ezért bevallotta nekem. Már másnap.

– Ugye nem haragudtál rá?

– Nem – mosolygott.

Az úton csendesek voltunk. Mindketten a háborúra gondoltunk. Nem vallotta be nekem, de ő is félt, hogy elveszítjük a grundot.

Végül a ház ajtajában megálltunk, és néhány pillanatig hallgatagon bámészkodtunk az utcán. Végül hirtelen elhatározásból megöleltem.

– Ezt miért kapom? – kérdezte.

– Mert... a legjobb padtárs, tábornok és barát vagy. Bár azt mondják, az embernek nem feltétlenül lehet két legjobb barátja, de nekem van