A haditerv következő nap, hetedik órájára már kész volt. Mikor már jöttünk ki az épületből, Boka elkezdte felvázolni a tervet.

– Mielőtt támadunk, bebizonyítjuk, mi is vagyunk elég bátrak ahhoz, hogy besurranjunk az ő területükre, a szigetükre, és feltűzzük az egyik fára ezt a papírt. – mondta, és előhalászta a lapot, amin ez állt:

Itt jártak a Pál utcai fiúk.

– Boka, te szerintem megfeletkeztél valamiről. – mondtam a fejemet fogva.

– Miről? – kérdezte rögtön.

– Rólam! Ha nem tűnt volna fel, már nem csak fiúk vannak a csapatba. De tudod mit? Gondoltam, hogy ez az apróság kimegy a fejedből, ezért én is csináltam egyet.

Itt jártak a Pál utcaiak.

– Igazad van. Használjuk ezt. Mellesleg, bocs.

– Semmi baj. – nevettem.

– Nem kéne valami csúnyát írni a papírra? – kérdezte Csónakos, akinek nem volt hetedik órája, de idejött megvárni minket.

– Nem. Mi nem süllyedünk le az ő szintjükre. Csak megmutatjuk nekik, hogy vagyunk olyan bátrak, mint ők. – csóválta a fejét Boka. – Odamegyünk, ahol  gyűléseiket tartják, ahol a fegyvereik vannak, és ott hagyjuk ezt a piros papírt, a mi névjegyünket.

– De... Ők ilyenkor ott vannak a szigeten. – mondta bátortalanul Csele.

– Ez a lényeg. Áts Feri is akkor jött, mikor mi voltunk ott. Aki fél, nem kell, hogy velünk jöjjön.

Ahogy láttam senki nem fél. Sőt, Nemecsek még büszkén elő is állt.

– Én megyek!

– Én is! – állt elő Csónakos is.

– De akkor nem fütyülsz, mert lebukni nem akarok. – jelentette ki Boka.

– Veletek tartok. – mondtam egyszerűen. – A húgom belezúgott Áts Feribe, úgyhogy látnom kell ezeket a vörösingeseket.

– Mi van?! – kérdezték kórusban.

– Igen. Sajnos ez van. Tegnap találkoztak, feltehetőleg akkor, mikor Áts a grundról jött el. Úgyhogy ne képzeljétek, hogy kihagyhattok ebből.

– Nem is képzeltük. – legyintett Boka, majd Cseléhez fordult. – Te nem jössz?

– Nem. Időben otthon kell lennem.

– Rendben. Akkor Nemecsek, Csónakos és Anna jön velem, a többiek meg majd holnap megtudják, mi történt.

– Oké. – mondták egyszerre a többiek.

Ekkor Bokának eszébe jutott valami.

– Geréb ma nem volt irodalmon, igaz?

– Nem. – mondtam. – Pedig kellett volna, mert Csónakos az egyetlen, akinek ma csak hat órája volt. Beteg pedig nem lehet, mert délelőtt semmi baja nem volt.

Nem tetszett nekünk Geréb viselkedése. Tegnap láttam rajta, hogy féltékeny Bokára. Tudta, hogy amíg a padtársam a társaságban van, ő megmarad főhadnagynak.

Végül elköszöntünk a többiektől, és elindultunk.

– Nem lenne egyszerűbb először haza vinni a táskákat? Még soká sötétedik, ráadásul csak akadályoznának minket. – néztem a fiúkra. – Találkozhatnánk egy olyan helyen, ami közel van a Füvészkerthez, de nem túl közel.

– Az Üllői út jó? Az viszonylag közel van hozzá. – nézett rám Boka.

– Igen. Oda még én is eltalálok. – mondtam, de aztán eszembe jutott valami. – De hülye vagyok! Hiszen ott van a lakásunk. Jó. Akkor ott találkozunk. – nevettem el magam.

***

Végül olyan fél öt környékén kiléptem a lakásból, és bezártam az ajtót, tekintve, hogy Zsuzsi nem volt otthon, amit én furcsáltam és csak reménykedni tudtam, hogy nem megint Áts Ferivel van valahol.

Mikor az épületből is kiértem, a fiúk pont akkor kanyarodtak be a sarkon.

– Ezt a pontosságot. – nevettem.

Út közben úgy tűnt, Nemecseknek van a legjobb kedve. Örült, hogy közlegény létére valami izgalmasat csinálhat. Meg is értem. Azonban Bokát eléggé zavarhatta, mert rászólt.

– Ne bolondozz, nem szórakozni megyünk! Ez a kis "kirándulás" veszélyesebb, mint hinnéd. Gondolj csak a Pásztorokra!

Ez megtette a hatását, ugyanis szegény Nemecsek rögtön elhallgatott.

A Füvészkerthez negyedóra alatt értünk oda. Sötétben elég ijesztő helynek tűnt, már így kívülről is. Nemecsek pedig valami oknál fogva csengetni akart.

– Meg vagy huzatva? Ne csengess! – húztam el a főbejárattól. – Az hiányzik még, hogy megtudják, itt vagyunk.

– Akkor hogy jutunk be? – nézett ránk.

– Bemászunk a kerítésen. – jelentette ki Boka, mire furán néztem rá.

– Itt? – mutattam a kábé két méter magas falra.

– Nem. Megkerüljük a kertet. Hátul alacsonyabb. Gyertek. – intett.

Lehet kár volt eljönnöm, ugyanis, ha kerítést kell mászni, az az én esetemben már régen rossz.

Ahogy a kis utcában sétáltunk, láttuk, hogy a kőfalat egy jóval alacsonyabb, de még mindig túl magas, és túl sima deszakpalánk váltotta fel, amin magunktól nem tudtunk volna simán átmászni.

– És most? – néztem a fiúkra.

– Csónakos lesz olyan kedves, és bakot tart – magyarázta Boka, mintha ez a terv olyan egyszerű lenne. Ő mászott először, és nem hiszem, hogy biztos volt a tervében, mikor a deszkapalánk recsegni kezdett alatta.

– Mássz már be! – sziszegte Csónakos.

Tompa puffanás jelezte, hogy Boka landolt.

– Anna, te jössz – hallottam a hangját a kerítés másik oldaláról.

– Gyere már! Nem lesz bajod – morogta Csónakos. Az már más kérdés, hogy nem volt igaza, ugyanis, mikor már át akartam mászni a palánkon, valahogy szépen átborultam rajta, bele egy veteményesbe.

– Tényleg nem lett bajom – motyogtam, és felültem.

- Azért jól vagy? – kérdezte Boka.

– Ja. Reméljük nem tört el semmim – vontam vállat.

Ezután Nemecsek mászott be, utána meg Csónakosnak kellett volna jönnie, de ő inkább a fára ment fel, hogy körül nézzen.

– Felvágós – duzzogtam. – Látsz valamit?

– A szigetet, de a fáktól meg a bokroktól nem látom, van-e ott valaki. Viszont a hídon ketten állnak.

– Azok biztos az őrök. Gyere le – mondta halkan Boka. Miután Csónakos csendesen landolt, az elnökre néztünk

– És most? – kérdezte Nemecsek.

– Itt a bokrok tövében megyünk a várromig. Ott van a domb tövében. Valaki felmegy a dombra, és körül néz. Ha nincs semmi, akkor elindulunk a tóhoz, elbújunk a nád között, és utána majd kitaláljuk. – Ismertette a tervet, és el is indult, de mikor észrevette, hogy nem megyünk utána, visszafordult, és fojtott hangon ránk szólt. – Gyertek már!

Azonban alig indultunk el, éles füttyszó hasított a levegőbe.

– Most nem én voltam – mondta rögtön Csónakos.

– Akkor lebuktunk? – kérdeztem ijedten.

Azonban semmi nem történt.

– Csónakos, menj fel a fára, és nézd meg, mi van – fordult hátra Boka.

– Igenis papuskám! – mondta, és visszament az akácfára, én meg halkan elnevettem magam a különös megszólításon.

– Na? Mit látsz? – kérdeztem.

– Most négyen vannak a hídon. Illetve, ketten elmennek onnan.

– Akkor ez csak az őrség váltás volt. Menjünk tovább! – adta ki az utasítást Boka, és miután a fán lévő társunk is lejött a fáról, folytattuk az utunkat a rom felé.

– Jaj! – kiáltott Nemecsek.

Hirtelen abba hagytuk a mászást.

– Mi az? – kérdeztem.

– Csalánba léptem. A kezemmel. – mondta, mire majdnem elnevettem magam.

Utána folytattuk az utat, és megérkeztünk a várromhoz.

– Milyen rom ez? Töriből nem tanultuk, hogy itt lett volna vár – csodálkozott Csónakos.

– Ez csak rom. Már annak építették – intette le Boka.

–  De nem lett volna értelme egy új várat építeni, amiből száz év múlva rom lesz – nevette Nemecsek.

– Megint annyira vidám, vagy! Bezzeg, ha szembetalálkoznál a Pásztorokkal – szólt rá megint Boka.

Ez használt. Nemecsek rögtön elhallgatott. Mondjuk én még nem találkoztam ezekkel a Pásztorokkal, de elég ijesztőek lehetnek azok alapján, amiket róluk mondanak.

Ezután elindultunk fel a dombra, azonban, ez se tartott sokáig, ugyanis Csónakos, aki ezúttal legelől ment, megállt, és ijedten visszafordult.

– Valaki van itt.

– Gyorsan, bújjatok le a fűbe – adta ki halkan az utasítást Boka.

Nemecsek azonban annyira ijedt volt, hogy meg kellett rángatnom a kabátját.

– Lapulj már meg! Lebukunk – suttogtam.

– Csónakos, tedd a füled a földre. Úgy jobban hallod, ha jön valaki – adta ki halkan az utasítást az elnök.

– Jönnek – adta a választ.

Ezt már szabad füllel is hallottuk. Valaki zörgette a bokrokat. Nem mutattam ki, de nagyon megijedtem, hogy lebukunk, de arra szerencsére nem került sor, ugyanis az illető messzebb ment.

– Ez az őr volt – nyugtatott minket Boka.

– A vörösingeseké?

– Nem. A Füvészkerté.

Tovább másztunk, de az őr lehet meghallott minket, és elindult felénk.

– Gyertek, be a romba! – kaptuk a parancsot, és szinte futottunk le a dombon, ahol felfelé olyan óvatosan mentünk. Azonban a rom két ablakán vasrács volt, de végül találtunk egy hasadékot, ahol épphogy befértünk. És az ablakokon keresztül lestük, ahogy az őr elhalad a rom előtt, vissza a kert hátuljába.

Ezután vártunk még egy kicsit, s közben felfedeztüka vörösingesek titkos fegyvertárát, szét szórtuk az ott talált fegyvereket, amik hasonlítottak az indiánok által használtakhoz, majd elindultunk fel a dombra. Megint.

Odafent jól láttuk a kis, szigetet, ahol egy fényfoltot is megpillantottunk.

– Úgy látom készülődnek valamire – mondta, miközben a Csele nővérétől kölcsön kapott távcsövön keresztül szemlélte az eseményeket. – Esetleg esti gyakorlatra, vagy... – Ekkor hirtelen elhallgatott. Furcsállva pillantottam rá.

– Mi az?

– Aki viszi a lámpát...

– Ki az? Valaki közülünk? – próbáltam kiszedni belőle valami használhatót.

– Talán. Nem tudom. Mikor jobban meg akartam nézni, eltűnt. Nem akarok senkit gyanúsítani, amíg nem biztos – legyintett, de láttam, hogy bántja a dolog.

A kezdeti sokk után elindultunk lefelé, a tó partjához, ahol neki láttunk csónakot keresni. Ketté váltunk. Csónakos egyedül ment, az, ellenkező irányba. Viszont mi hárman néhány lépés után megleltük, amit kerestünk, így vártunk, míg a barátunk megkerüli a szigetet.

Amint visszatért, és látta nálunk a csónakot, megkérdezte:

– Beleülünk?

– Még nem. Nem szabad a híd közelében lennünk. Van valakinél madzag? – nézett körbe Boka.

– Miért lenne? – kérdeztem, de addigra Csónakos előhúzta az említett tárgyat a zsebéből.

Végül mikor már elég messze kerültünk a hídtól, beleültünk, és már csak Nemecsek maradt, de szegény megcsúszott, és egy vékony nádszálba kapaszodva próbálta megakadályozni, hogy beleessen a vízbe, de ez sajnos nem vált be.

– Ittál, papuskám? – nevetett Csónakos.

– Nem – motyogta Nemecsek, aki nagynehezen beleült a kis vízi járművünkbe.

– Ne legyél már bunkó – motyogtam a még mindig nevető társunknak.

– Jó, befejezem, mert félek tőled – mondta, és Bokával együtt elkezdtek evezni.

Végül megérkeztünk oda, ahol úgy gondoltuk, hogy hallunk mindent, illetve hamar észreveszik az üzenetet. Már mindannyian elindultunk volna, mikor Boka megszólalt:

– Nem mehetünk mindannyian. Ha meglátják a csónakot, nem tudunk elmenekülni. Te maradsz, úgyis Csónakos a neved – fordult az említett felé. – Ha valaki észrevesz, majd akkorát fütyülsz, amekkorát tudsz, mi jövünk, eltaszítod a parttól a csónakot, és meg van oldva.

Csónakos csak vállat vont, és visszament várni.

Mi hárman pedig elindultunk a part mentén, ahol magasabbak voltak a bokrok. Végül megálltunk egynél, aminek félre hajtottuk a lombját, és ráláttunk a sziget közepére, ami egy tisztás volt, ott egy kő, azon egy lámpa, és körülötte guggoltak a vörösingesek. Azonban volt egy valaki, akinek nem vörös színű inge volt. Geréb.

– Ti... ti is látjátok? – kérdeztem ijedten.

– Igen – válaszolt szomorúan Boka.

De ekkor megpillantottam egy, a többieknél sokkal apróbb alakot. Zsuzsit.

– Ott van a húgom is – motyogtam, miközben a torkomban egyre növekvő gombóccal küzdöttem.

Közben hallgattuk, mit mond Geréb.

– A grundról két felől tudunk bejutni. A Pál utca felől, de az elég nehéz, mert meg van írva, hogy az utóljára érkezőnek be kell csuknia a kaput. Viszon a Mária utcánál van egy hatalmas fűrész, aminek a nagykapuja nyitva van. Viszont vannak ott farakások, és...

– Tudom – szólalt meg mély hangján Áts Feri.

– Persze, hiszen voltál ott – folytatta Geréb. – Néhány farakás tetején őrök vannak, akik azonnal jeleznek, ha, valaki közeledik. Arról se lenne jó bejönnötök. Az lesz a legjobb, ha, előre megbeszéljük, hogy mikor jöttök, akkor majd én megy be utóljára, és nyitva hagyom a kiskaput.

– Jó – egyezett bele Áts Feri. – Ha majd meg tudják védeni a grundot, rendben. De ha nem, akkor kitűzzük a vörös zászlót. Nem kapzsiságból tesszük, hiszen tudjátok...

Ekkor megszólalt az egyikőjük, akit én valamelyik Pásztornak tippeltem:

– Azért tesszük, mert kell a labdahely, hiszen itt nem lehet, az Eszterházy utcában mindig veszekedni kell a helyért.

– Tehát annyiban maradtunk – szakította őt félbe Áts Feri –, hogy te nyitva felejted a Pál utcai kiskaput.

– Igen – mondta Geréb.

Erre szegény Nemecsek erre csendesen elsírta magát. Tudtam miért. Mikor Geréb kimondta az "igent", az azt jelentette, hogy hajlandó elárulni minket.

– Elnök úr... Elnök úr... – ölelte meg Bokát.

– Most a sírással nem sokra megyünk – mondta halkan Boka, de úgy tűnt, őt is nagyon elszomorította a dolog.

Ekkor Áts Feri a húgomhoz fordult.

– Biztos, hogy a testvéred nem sejti, hogy itt vagy?

– Igen. Tegnap kiakadt, amiért összetalálkoztunk, de nem tud róla – válaszolta mosolyogva Zsuzsi.

Ekkor már nekem is kibuggyantak az első könnycseppek.

Végül a vörösingesek elindultak lerakni a ládzsáikat. Boka ekkor elővetre a zsebéből a papírt, és elindult az egyik fa felé. Amint feltűzte, kikapcsolta a zseblámpát, ami még a kövön volt, visszasietett hozzánk.

– Most fussatok, ahogy csak tudtok! – jelentette ki, és mi így is tettünk.

Már féltem, hogy megbotlok, és gurulni fogok, de szerencsére ez nem következett be.

A partra érve beugrottunk a csónakba, és Boka kiadta a parancsot.

– Menjünk!

Azonban a csónak félig szárazon volt, így nem indult. Ekkor azonban már hallottuk Áts Feri kiabálását.

– Jártak itt, és még megtaláljuk őket valahol! Gyerünk! – Utána füttyentett egyet, és a hídról besiettek az őrök, gondolom jelenteni, hogy nem ott mentünk be.

– Csónakon jöttek. – szólt az egyik.

– Akkor mire vártok?! Wendauer, fel a fára, Pásztorék, két oldalról a hídra!

Szerencsére a csónak vízre került, és a fiúk igyekeztek minél gyorsabban evezni.

Sajnos látták, hogy kikötött a csónak, így nem tudtunk merre menni. Vagyis csak ezt hittük. Boka egy üvegház felé futott, mi pedig szorosan utána.

Amint beértünk, becsuktam az ajtót, és igyekeztünk kifújni magunkat.

Az üvegház még egész szép is lett volna, ha látunk belőle valamit.

Nemecseknek biztos jól esett a fűtött helyiségben ücsörögni, azok után, hogy tiszta vizesen futott.

– Csak nehogy bezárják az ajtót. – jegyezte meg.

– Ha, eddig nem tették, ezután se fogják – legyintettem.

Ezután mivel nem volt jobb dolgunk, minthogy csendben maradjunk, és füleljünk, jobbhíján elkezdtünk nézelődni, már amennyit láthattunk sötétben.

– Mi a...?! – hallottuk Csónakos hangját, ugyanis nekiment egy polcnak.

– Hangosabban nem megy? – sziszegtem.

– Van nálad öngyújtó? – kérdezte Nemecsek.

– Nálam minden van, de minek? – vette ki az említett tárgyat a zsebéből Csónakos.

Engem nem az érdekelt, hogy minek kell neki, hanem az, hogy mit keres ilyesmi egy nyolcadikosnál.

Hamar megtudtuk mi van, ugyanis Nemecsek világítani akart, de Boka rögtön kiütötte a kezéből.

– Meg vagy huzatva?! – ripakodott rá. – Üvegházban vagyunk! Most biztos meglátták a fényt!

Sajnos igaza lett.

Áts Feri minden ajtóhoz küldött vörösingeseket, így menekülni esélyünk se volt. De elbújni azért volt hely. Csónakos egy polc alá hasalt, Nemecseket azzal az indoklással, hogy már vizes, be akarták küldeni egy halas medencébe, de én magammal rángattam néhány pálmafa hatalmas cserepe mögé, Bokának meg már csak arra volt ideje, hogy bebújjon a nyíló ajtó mögé.

Átkutatták a helyiséget, Csónakos pedig lebukott volna, ha az Áts Feri által Szebenicsnek nevezett, aki a polc alá akart lesni, megjegyezte:

– Ezek már szerintem kimenetek a jobb oldali ajtón...

Szerintem ez a srác egy nagyon sötét egyén lehet, minden esetre megmentett minket, ugyanis minden vörösinges elhagyta az Üvegházat, azonban a cserepeket nem kímélték.

Amint újra csönd lett, Csónakos bújt elő elsőként.

– Papuskáim, és Anna – kezdte –, rám dőlt egy cserép, és tiszta föld vagyok.

Nos, ez igaz volt. Inkább összeszedtük magunkat, és elindultunk kifelé. Futottunk a düledező deszkapalánk felé. A fiúk nagynehezen felhúztak a fára. Csónakos pedig már a palánk tetején gubasztott, hogy leugrojon, de ekkor kiabálást hallottunk.

– Gyere vissza! Jönnek! – intettem.

Szerencsére esélyük se volt észrevenni minket a sűrű lomb miatt.

Ekkor megint megszólalt az a bolond Szebenics.

– Láttam, hogy kiugrottak a kerítésen.

Szerintem ennél idiótább biztos nincs. Mindenesetre a többiek átugrottak a kerítésen, és mikor meghallották, hogy meglehetősen sötét barátjuk kiabál, hogy "Ott vannak!" eltűntek az utcából.

– Komolyan, ha nincs ez a Szebenics, nekünk simán annyi lenne – jegyezte meg Boka.

Amint kint voltunk a Füvészkertből, mi is elindultunk az Üllői út felé.

– Nemecsek, te inkább villamossal menj haza. Így ís meg leszel fázva – mondta Boka, és nekiállt kotorászni a zsebébe. Mindannyian így tettünk, és összejött egy villamosjegyre való. Úgyhogy közlegény társam a megálló felé ment, Csónakos balra, így ketten maradtunk az utcán. Hirtelen eltört nálam, a mécses, és ez eléggé meglepte Bokát.

– N-nem hiszem el, hogy a saját testvérem. – sírtam. – Meg hogy valaki a csapatunkból...

– Tudom. Én se hiszem el – mondta halkan, és megölelt.

– Azt se tudom mit tegyek, ha Zsuzsi hazaér, mert nem mondhatom el neki, hogy ott voltam.

– Akkor siess haza, és ne mondj neki semmit. Ez a legegyszerűbb.

– Lehet – töröltem meg a szemem. – Ezt a Geréb-dolgot mikor mondjuk el a többieknek?

– Nem mondjuk el. Előbb-utóbb úgyis elmegy a grundra, visszakönyörögni magát. Akkor megtudják. Most szerintem induljunk haza. Elég késő van.

– Rendben.

Mikor hazaértem a húgom még nem volt otthon, így szerencsém volt. Mondjuk nem sok, ugyanis épphogy beléptem a szobámba, nyílt az ajtó, de mégsem mentem köszönni. Túlságosan fájt az, amit Zsuzsi tett.