Másnap délután a többiekkel együtt már fél három környékén ott voltunk a grundon. Már mikor beléptünk, megláttuk a kerítésre tűzött hatalmas kiáltványt.

KIÁLTVÁNY!!!

MOST MINDENKINEK TALPON KELL LENNI!
BIRODALMUNKAT NAGY VESZÉLY FENYEGETI,
ÉS HA NEM LESZÜNK BÁTRAK, AZ EGÉSZ TERÜLETET ELVESZIK TŐLÜNK!
VESZÉLYBEN A GRUND!
A VÖRÖSINGESEK MEG AKARNAK BENNÜNKET TÁMADNI!
DE MI OTT LESZÜNK, ÉS HA KELL, ÉLETÜNKKEL IS MEGVÉDJÜK A BIRODALMUNKAT!
MINDENKI TELJESÍTSE A KÖTELESSÉGÉT!

AZ ELNÖK

Ma egyikük sem akart métázni. Helyette a közelgő háborúról beszlégettek, és szinte már kívülről fújták az üzenetet, annyiszor elolvastak.

Kolnayék megint vitázni kezdtek a farakásoknál, de most jobban lefoglalt a megfázásom, minthogy velük foglalkozzak.

Mikor meghallottuk, hogy "Hahó, hó!", megkönnyebbültem, ugyanis végre megérkezett Boka és Nemecsek. Az utóbbi egész nap, egy hatalmas sálat viselt, ugyanis mégjobban megfázott a tegnapi esemény után.

Mindenki idasietett az elnökhöz, aki rögtön belevágott a mondandójába:

– Látom, olvastátok a kiírást. Kémeink tegnap az ellenfél terülén jártak, és megtudták, a vörösingesek holnapra tervezik a támadást.

Itt nagy moraj futott végig a társaságon. Senki nem számított arra, hogy ilyen hamar bekövetkezik a háború.

– Igen, holnap. Így mától fellép az ostromállapot. A küzdelem heves lesz, hiszen a vörösingesek sokan vannak és erősek. Ezért nem akarok senkit belekényszeríteni ebbe. Aki nem akar részt venni, jelentkezzen!

Mindenki csak Bokát nézte, jelezve, hogy igenis itt leszünk mindannyian.

– Rendben. Akkor fogadjátok meg, hogy holnap mindannyian itt lesztek kettőre. Aki pedig nem jön, az becsületlen szószegő, és többet be ne tegye a lábát a grundra. Világos?!

– Igen – mondtuk kórusban.

Ekkor előlépett Leszik.

– Elnök úr, mindenki itt van, csak Geréb nincs. Mi van vele?

– Erről majd később beszélünk – felelte Boka. – Mielőtt kiadnám a parancsokat, meg kell kérdeznem. Van olyan köztetek, aki haragszik a másikra? Mert ha igen, akkor annak most vessetek véget

Erre nagy lett a csönd.

– Nos? Nincs köztetek ilyen?

Ekkor Weisz halkan így szólt:

– Én úgy tudom, hogy a Kolnay, meg a Barabás...

– Igaz ez? – fordult a két említetthez.

– Igen, a Kolnay... – kezdte vörös arccal Barabás.

– Igen... a Barabás... – Persze, most is a másikra kennek mindent.

– Akkor most béküljetek ki! – csattant fel Boka, de úgy, hogy még én is megijedtem. – Csak úgy tudunk jól harcolni, ha senki nem haragszik a másikra.

Erre a két haragos kénytelen-kelletlen kezet fogott egymással, de még mielőtt elengedték volna egymás kezét, Barabás megszólalt.

– Elnök úr, lehetne egy kikötésem?

– Mi lenne az? – kérdezte Boka, de szerintem már megbánta.

– Hogy ha a vörösingesek mégsem támadnának, lehetne, hogy megint haragban legyek a Kolnayval?

– Hallgass! – nézett rá úgy, hogy ha tekintettel ölni lehetne, Barabás már halott lenne.

Ezután Boka elkezdte magyarázni a haditervet, egy rajz alapján.

Végül mindndenki meg volt elégedve a tervvel, így nem volt semmi baj.

– Még valami, én a Mária utca felőli zászlóalj közelében leszek a két hadsegédemmel. Amit velük üzenek, azt vegyétek úgy én mondtam.

– Kik lesznek azok? – kérdezte valaki.

– Nemecsek, és Anna.

Erre a gittegylet tagjai egymást lökdösték, hogy valaki szóljon már.

– Valami probléma van? – kérdezte idegesen Boka.

Erre Leszik végül előállt.

– Igen. Múltkor a gittegylet megszavazta...

– Elég! Nem vagyok kíváncsi erre az ostobaságra! Ők lesznek a, hadsegédek, és kész! Most peddig mindenki menjen a helyére, hadigyakorlatot tartunk.

Néhány pillanattal később már csak mi maradtunk a grund közepén. Szegény Nemecsek mellett elég csúnyán köhögött.

– Ernő – szólt neki kedvesen Boka. –, vedd vissza a sálat. Nagyon megfáztál. Illetve megfáztatok. Hogy is jutott ez eszetekbe?

– Nem tudom. Csak elmentünk a Füvészkertbe, és kész. Ha nem mentünk volna, felkészületlenek lennénk, és akkor elveszítenénk a grundot – mondtam.

– Jó, mindegy. Most figyeljetek. Parancsot küldök a 2. számú erődbe...

– Miért is kellünk ehhez ketten?

– Biztonság kedvéért. Folytathatom?

– Bocsáss meg, de előbb szeretnék mondani valamit – pillantott fel Nemecsek.

– Mi az?

– A gittegylet tagjai az előbb...

– Most komolyan veszed ezt a hülyeséget?

– Igen. Mert ők is. Engem nem érdekel, amit rólam gondolnak, de nem szeretném, ha te is... megvetnél.

– Mégis miért?

– Mert... azt mondták... hogy áruló vagyok – mondta sírós hangon Ernő.

– Te? Áruló? Ugyan már!

Ezután Nemecsek elmondta a történteket.

– Jól van – sóhajtott Boka. – Menjetek az 1. és 2. számú erődhöz és szóljatok nekik, hogy menjenek át a 4. és 5. számúba, hogy lássuk mennyi idő kell hozzá.

– Figyelj, Ernő. Ezt már megbeszéltük – mondtam. – Ma megtudják, ki az igazi áruló, akkor majd átjavítják a neved. Ha nem, kapnak még egyet.

– Köszönöm – nevette el magát, de az hamar köhögésbe csapott át, majd elsietett.

– Akkor... Menjek én is? – kérdeztem.

– Igazából azért lettél hadsegéd, mert szerintem Ernő túl beteg lesz a háborúhoz, de ezt így nem akartam mondani neki, mert ő is bátor volt. Ha ti nem vagytok, valóban felkészületlenek lennénk.

Ekkor kopogtak a kiskapun és meglepve kaptuk oda a fejünket. Meglepve követtem Bokát, aki, mire odaértem, elhúzta a reteszt, és megpillantottuk Gerébet.

Ebben a pillanatban felment bennem a pumpa.

– Mi a fenét keresel itt, te utolsó, alattomos áruló?! Nem volt elég az az egy pofon tegnap?! – csattantam fel, mire összerezzent, én pedig köhögőrohamot kaptam.

– Anna, hagyd, majd én elintézem – tette a vállamra a kezét Boka. Rábólintottam a dologra, de ott maradtam.

– Beszélni jöttem veled – mondta halkan Geréb.

– Veled nincs beszélgetni valóm. Menj el.

– Nézd, tudom, hogy rájöttél, de jó barátként jöttem ide.

– Te ide, mint barát, nem jöhettél.

– De jóvá akarom tenni – könyörgött.

– Már nem lehet. Tegnap este talán még lett volna esélyed azzal, hogy nem nevetsz Annáékon, hanem kiállsz mellettük, vállalva a következményeket, ahogy ők is tették.

– De kérlek, bocsáss meg! – könyörgött.

– Már megbocsájtottam, de itt – mutatott körbe Boka a grundon. –, neked helyed nincs többé.

– Pedig... visszahoztam a zászlót – vette ki a zsebéből a piros-zöld színű, gyűrött kis lobogót.

– Azt – mutatott Boka a zászlóra. –, a te kezedből soha nem veszem át. Semmi nem kell, amit egy áruló ellop. Majd a csatában visszavesszük, ha tudjuk. Ha nem, akkor már a területet is elvesztettük, utána szétszóródunk. – az utolsó mondatnál csendesen elsírtam magam.

– Jó! – csattant fel hirtelen Geréb.

Az arca vörös volt, a hangja remegett az indulattól.

– Hát vedd úgy, hogy a grund elesett! Segítek a vörösingeseknek, ha megtudják, hogy itt végleg végeztem!

– A becsületed mindkét csapatnál odalett. Most pedig tűnj innen! – csattant fel hirtelen Boka.

– Legyen! De gyönyörű lesz majd vörösen a grund –  mondta, azzal bevágta maga mögött a kiskaput.

– Rosszul tettem? – fordult felém Boka.

– N-nem – szipogtam. – Hiszen... hallottad miket mondott.

– Miért sírsz?

– Amit mondtál. Hogyha elveszítjük a grundot, szétszéledünk.

– Azt nem komolyan mondtam. Jövőre mindenki marad közülünk a suliban, és ha nem lesz grund, keresünk más helyet, vagy csak ritkábban járunk össze. De akkor is ott lesznek a szünetek, úgyhogy mi mindig megmaradunk barátoknak. Megígérem.

– Köszönöm – mosolyodtam el.

Ekkor visszamentünk a farakásokhoz, és láttuk, hogy Nemecsek ott gubbaszt az egyiknek a tövében, és nagyon köhög.

– Figyelj, haza kell kísérni – mondtam.

Épphogy sikerült megnyugodnom, ismét könnyek lepték el a szemem. Rossz volt ilyen állapotban látni a legjobb barátom.

– Jól van, gyere – húzta fel a földről óvatosan.

– Nem tudtam átadni, amit üzentél – mondta halkan. – Nem vagyok jó hadsegédnek.

– Mi? Dehogynem – mondtam sírva. – Nagyon is jó vagy. És a legjobb közlegény társ. – közben láttam, hogy kipirult az arca. Ebből már tudtam, hogy lázas is lett.

– Igaza volt a Kolnaynak. Ha a helyükben lennék, én is árulnak hinném magamat.

– Miről beszélsz? Mindeki látta, hogy itt volt Geréb, lebukott, mostmár tudják, nem te voltál. Gyere. Jobb, ha haza kísérünk – mondta halkan Boka.

***

Már messzire elhagytuk a grundot, és a sötétedő utcán csak mi voltunk. Egyszer csak Ernő megtorpant.

– Mi az? – kérdeztem.

– Az ott Áts Feri? Vagy az idősebb Pásztor? – csodálkozott.

Ekkor Bokára pillantottam, aki szintén a könnyeivel küszködött.

– Nincs itt senki, csak mi – válaszolta Boka.

– Jó estét Rácz tanár úr! – kezdett el integetni a beteg, mi ketten meg már csendesen elsírtuk magunkat. – Gyertek, köszönjetek ti is! – nézett ránk Ernő.

– Menjünk – mondtam halkan.

Már nem járhattunk túlságosan messze, mikor Ernő is elsírta magát.

– Kisbetűvel írták... kisbetűvel írták a, szegény, tisztességes kis nevemet...

Immár hárman sírtunk. Ketten azért, mert a legjobb barátunk, a bátorságáért cserébe ennyire megbetegedett, egy pedig, mert elvették a becsületét azzal, hogy kisbetűvel írták a nevét.