Reggel az eső hangjára ébredtem. Már ekkor reménykedtem, hogy nem zuhogó esőben kell harcolnunk. Még feküdtem pár percet, és pötyögtem egy üzenetet Ernőnek, hogy jobbulást neki, és megígértem, hogy amint vége a háborúnak, mindent el fogunk mesélni.

Az időjárás miatt ki kellett bírnom öt percet a kocsiban, úgy hogy Zsuzsi is ott van. Na igen. Így a háború napján nem voltunk olyan jó hangulatban. Apa pedig nem értette, hogy mi bajunk van egymással, mi pedig nem fáradoztunk a válasz adással, ugyanis abban mindketten egyetértettünk, hogy jobb ha a szüleink semmit nem tudnak erről.

Mikor beértünk a terembe, a tekintetem akaratlanul is a középső padsor harmadik padjára esett, mely most üres volt. Vettem egy mély levegőt, elültem a helyemre, és hogy eltereljem a gondolataimat, rajzolni akartam, de mikor kinyitottam a füzet hátulját, letettem a dologról, ugyanis azon a lapon már volt egy rajz. Amit az első napomon készítettem, és Nemecsek megdicsérte. Végül becsuktam a füzetet, és lehajtottam a fejemet a padra.

– Anna? – hallottam Boka hangját magam mellől.

– Hm? – emeltem fel a fejem.

– Jól vagy?

– Persze, csak az időjárás, meg... Nem... nem vagyok jól. Az előbb rajzolni akartam, és megtaláltam azt a rajzot, amit Ernő megdicsért az első napomon, meg hogy nincs itt mögöttem.

– Figyelj, mondta, hogy ma viszik orvoshoz. Ha jobban lesz annyira, hogy meglátogathassuk, a háború után elmegyünk hozzá és neki adhatnád azt a rajzot.

Erre csak bólogattam, és megöleltem. Ekkor azonban egy hatalmas füttyszó hallatszott a hátsó padból.

– Csónakos! Mit  mondtam arról, hogy szívrohamot okozz? – pattantam fel a helyemről.

A többiek elnevették magukat, az említett, pedig lecsúszott a székén.

***

Dél környékén elállt az eső, és ennek nagyon örültünk, ugyanis arra még van esély, hogy a homokbombák valamennyire megszáradjanak.

Szerencsére ma is elmaradt az utolsó óránk, így mikor háromnegyed egykor kicsengettek az ötödik óráról, mindannyian rohantunk haza enni, aztán pedig háromnegyed kettőkor a grundra.

Azonban mikor beléptünk a kiskapun, érdekes látvány fogadott minket, ugyanis a farakások tövében egy mély árok volt.

– Ez mi? – kérdeztem meglepve.

– Ez egy sáncárok. Janó ásta ma reggel – válaszolt Boka

– Nem mintha nem tudnám mi az a sánc, de minek?

– Mert a Pál utca felőli zászlóalj nem a kapunál lesz, hanem itt. De addig nem támadnak, amíg nem végeztünk a Mária utca felől.

Erre már mindenki megértett mindent.

Kettő óra előtt mindenki a helyére ment, már csak mi maradtünk Bokával a grund közepén.

– Felmegyünk a kunyhó tetejére, hogy lássuk az egészet – jelentette ki a tábornok.

– Az itt töltött időm alatt másztam kerítést, fát, és most meg kunyhót? A háború után ezeket ki kell húznom a bakancslistámról. Mellesleg az nem fog beszakadani?

– Nem. Na gyere – intett.

Hat perccel később a Pál utca felől egy idegen trombita hangja szólalt meg.

– Anna, te jössz – nézett rám Boka. Megfogadtam magamnak, hogy ha vége a háborúnak, soha az életben nem akarok többé trombitát a kezembe venni.

Aztán a Mária utca felől bejött a vörösingesek egyik csapata, az idősebb Pásztor vezetésével. A mieink pedig támadást tettetek, majd már futottak is.

Azonban valami furcsa volt, ugyanis Áts Feri csapata, a Pál utcai kapunál, nem jött be.

– Boka, itt szerintem baj van – fordultam felé.

Néhány pillanatig nézte őket, majd hirtelen annyira megörült, hogy majdnem beszakadt alattunk a tető.

– Téged meg mi lelt? – kérdeztem ijedten.

– Meg vagyunk mentve! Addig nem jönnek be, amíg a Mária utca felől jelt nem adnak – mondta azzal mászni kezdett lefelé. – Gyere, itt nincs mit nézni. Inkább lessük meg, mit csinálnak a többiek.

Nos, jól csinálták a dolgukat, csak úgy rohangásztak, mint holmi fejetlen csirkék, de közben kiabálva próbálták még megtéveszteni a vörösingeseket.

Végül ketté vált a csapatunk, ahogy a vörösingesek is. Boka rám pillatott, majd bólintott, hogy fújhatom a trombitát. Erre az erődökből repülni kezdtek a homokbombák.

– Hadsegéd!

– Igen!

– Menj a sánchoz, és szólj, hogy még várjnak! Meg a Pál utcai erődök is.

– Megyek! – szerintem életemben nem futottam még ilyen gyorsan. Miután átadtam az üzenetet, szinte már nevetve figyeltem, ahogy Barabás folyton az idősebb Pásztort célozza meg a homokkal.

– Most pedig menj, és szólj a két csapatnak, hogy támadjanak! – adta az újabb utasítást Boka.

Siettem is, és milyen jól tettem. Ugyanis Pásztor már félig fent volt az egyik farakáson. Akik pedig előrohantak, leráncigálták onnan, mire a vörösingesek csapata megilletődve nézett ránk. Nem csodálom.

Ekkor már Boka is beállt a harcba.

– Anna, te menj, és ha már múltkor fára másztál, ülj fel az, egyik eperfára.

– Ne már! Csak jelzem, múlkor én voltam az, aki képen törölte Áts Ferit.

– Tudom, de akkor is! Indulj! – mivel parancs volt, nem ellenkezhettem.

Ügyesen kikerültem a vörösingeseket, vagy ők engem, az már részelt kérdés. Már épphogy felmásztam a fára, láttam, hogy a vörösinges, akit Boka próbált beterelni a kunyhóba, gáncsot vetett. Erre nem törődve a paranccsal, leugrottam a fáról, és elindultam feléjük, de addigra Kolnayval bezárták a kunyhóba.

– Anna, jókor jössz.

– Eleve nem kellett volna a fára küldened. Mi vagyok én, madár?

– Most ne azzal foglalkozz! – legyintett. -
– Szólj az első, és második erődön tartózkodóknak, hogy menjenek át a négyesbe és ötösbe.

És már futottam is. Közben láttam, hogy egyre több vörösinges kerül kunyhóba, fogolyként. Ahogy a Pásztor is.

Utána Bokával megint felmásztunk a kunyhóba. Nem mondom, hogy élmény volt, mert alattunk dörömböltek, de jól beláttuk az egészet. Végül Áts Feriék is tiszteletüket tették. Abban a csapatban pillanottam meg Zsuzsit. Próbáltam nem tudomást venni róla, és koncentrálni, de néha oda-oda pillantottam.

– Anna, fújd a trombitát! – adta ki a parancsot Boka.

Ezt se kellett kétszer mondani, de mivel még mindig náthás voltam egy kicsit, nem sikeredett olyan jól, mint vártam, de a többeik ezt is megértették.

Barabás ezúttal Átsot nézte ki magának, és őt bombázta homokkal.

– Anna, szólj a sáncban lévőknek, hogy indulhatnak!

– Igenis!

Azonban nem jutottam messzire, mert utamat állta egy vörösinges. Ezt Boka is láthatta, így ő maga indult el.

Ekkor azonban utána kiáltott Áts Feri.

– Állj meg!

Azonban Boka nem törődött ezzel.

– Gyáva vagy! Elszaladsz előlem! De ne félj, utolérlek!

– Tűz! – kiáltottam el magam hirtelen, mire a sáncban bújkálók jóvoltából tíz homokbomba került Áts Feri vörös ingére.

Erre már az arca is pont ugyanolyan színben tündökölt.

Erre rápillantottam a vörösingesre, aki szemlátomást nem tudta, hogy támadjon, vagy ne.

– Segítek. Én a helyedben nem tenném. Emlékezz, mit kapott múltkor a vezéretek!

Ez megtette a hatását. Ekkor azonban az erődökről is lejött mindenki, ugyanis elfogyott a homok. A vörösingesek elég szabálytalanul folytatták, most hogy érezték a vesztüket.

– A kunyhóhoz! Szabadítsuk ki őket! – kiáltotta Áts.

Ekkor azonban valaki előugrott s kunyhó mellől. A vörösingesek mind egymásnak ütköztek.

Mikor megláttam ki az, a szám elé kaptam a kezem, ugyanis nem más volt az, mint Nemecsek.

Az egész néhány pillanat alatt történt. Nem is tudom honnan volt annyi ereje, talán a láza miatt, hogy fogta, és földhöz csapta a meglepett vezért. Ezután ő maga is elterült a földön, ájultan.

A vörösingesek vesztettek. Kirohantak a grundról, és miután Áts Feri felkelt a földről, látta, hogy egyedül van, de mégsem ment el. A háttérbe húzódott.

Néhány pillanat múlva Ernő lassan felébrett, és kábán nézett körbe.

– Mi történt? – kérdezte.

– Jobban vagy? – néztem rá szomorú mosollyal.

– Mi történt? – kérdezte ismét.

– Nyertünk. Úgy földhöz csaptad Áts Ferit, hogy csak na! – öleltem meg óvatosan.

Erre eltolt magától, mintha haragudna rám.

– Ezt azért mondjátok, örüljek, mert beteg vagyok.

– Valóban ez történt – mondta Boka. – És most haza kísérünk, mert elég nagy butaság volt idejönnöd. Egyáltalán hogy engedtek el?

– Elszöktem. Anya a szomszédba ment, apa pedig ruhát vitt próbálni. Egy ideig csak feküdtem, majd meghallottam, ahogy Csele kiabálja, hogy: "Gyere, mert szükségünk van rád." Aztán meg hallottam, amit Anna mondott: "Hogy ne gyere, mert beteg vagy, de akkor tudtál jönni, mikor csak játszottunk!"

Erre könnyek szöktek a szemembe, és csendesen megszólatam.

– Emlékszel mit mondtam a Füvészkertben? Hogy te vagy a legjobb barátom. Ilyet sose mondanék. Most pedig gyere. Haza megyünk.

Ekkor a Mária utca felől besietett egy, alacsony nő. Rögtön tudtam, hogy Ernő anyukája.

– Tudtam, hogy idejössz –mondta a fiának és megölelte, majd elindultak a Pál utcai kapu felé.

– Kísérjük el – szólalt meg Weisz.

Így is lett. Ahogy végig vonultunk az utcán, többen megbámultak, minket, de ez most nem érdekelt. Engem meg pláne nem, mert nem tudtam abba hagyni a sírást.

– Miért mondtam volna ilyet? – kérdeztem.

– A láz hitette el vele. Tudja, hogy ilyet nem mondanál – simogatta a hátam Boka.

Miután az újdonsült kapitány és az anyukája bementek a kapun, majd az ajtón, mi még sokáig ott szobroztunk, de végül a fiúk is elindultak haza. Végül már csak mi ketten maradtunk Bokával. Nem vitt rá minket a lélek, hogy haza induljunk, így csak ácsorogtunk. A köztünk lévő csendet csak néha törte meg egy-egy könnycsepp, amelyik a kabátomon koppant. Egyszer csak észre vettem, hogy Boka is sír. Megöleltük egymást és én egyre csak motyogtam:

– Drága jó barátom... kedves kis kapitány társam...

Ahogy az utcán igyekeztek haza az emberek, többen megkérdezték, hogy miér sírunk, de nem válaszoltunk. Bokával mindketten tudtuk, hogy Ernő nemsoká kórházba kerül ilyen magas lázzal.

Közben találkoztunk a barátunk apukájával, aki szelíden haza küldött minket, hiszen már sötétedett. Miután bement a házba, mi még nem indultunk el. Kötelességünknek éreztük, hogy díszőrséget álljunk a társunk háza előtt, de végül a rezgő telefonom a kabátom zsebében ráébresztett, hogy tényleg haza kell mennem.