Mindaddig élt bennem a naiv remény, hogy képes leszek feltűnésmentesen és úgy, hogy nem járatom le magam, eltölteni 2 hetet ebben a táborban, amíg apában meg nem született az a fantasztikus ötlet, hogy cipeljünk keresztül egy felállított sátrat a kempingen, ugyanis ennek a mutatványnak köszönhetően szó szerint mindenki felfigyelt ránk. Nem is mertem olyan hiú ábrándokban ringatni magamat, hogy Bálint figyelmét esetleg elkerüli az, hogy átsétál előtte az úton egy sátor, így a kínosság csökkentése érdekében, igyekeztem mindenfelé nézni, csak a 13-as hely felé nem, ám ezt nehezítette a tény, hogy a sátornak hála se előre, se hátra, se lefelé nem láttam, egyedül felettünk összekapcsolódó lombkoronákban tudtam gyönyörködni. Valóban csodásak voltak, viszont sajnos a tájékozódásban nem segítettek, kénytelen voltam a sátor másik végében, úgymond elől haladó apám és bátyám irányításra hagyatkozni, ők viszont semmit nem tudtak Bálintról, mely miatt nem is szóltak előre, hogy mikor kell szégyenemben a földbe süllyednem.

A sátor nagy volt és folyamatosan instabilan mozgott, azzal riogatva minket, hogy bármelyik pillanatban széteshet, emiatt nagyon lassan, szinte centiről-centire araszoltunk előre felé, miközben anyu cammogott mögöttünk az autóval. Bele se akartam gondolni, hogy miképp festhetünk mi, így öten. Nagyjából, mint egy cirkuszi produkció. Szinte vártam, hogy megdobáljanak minket pattogatott kukoricával. Az se könnyítette a feladatot, hogy állandóan belebotlottunk vagy keresztülestünk a portákról kikandikáló zsinórokba, székek lábába, gumicsónakokba és pokrócokba. Ezek a kis balesetek gyakori megállásokra késztettek minket, így minden lehetségesnél lassabban hagytuk magunk mögött a métereket. A sátor vázát ráadásul csak néhány meghajlított rúd képezte, amiket görcsösen a kialakított lyukakba kellett tartani, különben szétesett volna a kezünkben.

Végtelennek tűnő fél óra után, mely alatt négyszer leizzadtam, feltűnt a látóhatáron a 18-as helyet jelző tábla és fellélegezhettünk. Az utolsó métereket már kevésbé óvatosan, már-már szaladva tettük meg, besétáltunk a terület közepére, beforgolódtunk a megfelelő irányba, majd egy „most" felkiáltás közepette, egyszerre a földre engedtük a sátrat, ami csodák csodájára, egybe maradt. Apu gyorsan lecövekelte, aztán lelkesen lepacsizott velünk.

Csak akkor vettem észre, hogy mekkora tömeg gyűlt körénk, mikor anyu befordult a sátor mellé az autóval. A táborhelyek lakói, melyek mellett elhaladtunk, a nyomunkba szegődtek és a csodájára jártak a családunknak. Úgy tűnik, szokatlan látvány, hogy valakik sátrat költöztetnek és mindenki tudni akarta, hogy miképp végződik a dolog. Hirtelen mi lettünk a tábor ezen részének a legnagyobb látványosságai, rengeteg felszínes ismeretséget kötöttünk pillanatok alatt és apunak csakúgy dagadt a mellkasa a büszkeségtől, annyian dicsérték a zseniális ötletét.

Lassan aztán felbomlott a tömeg és újra öten maradtunk. A felnőttek nekiálltak kirámolni a kocsit, mi pedig újra felfújtuk, majd a helyükre rángattuk a matracokat, ezután végre neki állhattunk a megérdemelt reggelinknek, annak dacára, hogy az idő már lassan 10 felé járt.

A reggelit követően Réka nagyon megkívánt egy jégkrémet és a kipakolástól kimelegedett testem se tartotta ördögtől való ötletnek ezt, így magunkhoz vettünk némi pénzt és elindultunk ugyanazon a már jól ismert, aznap már ezerszer megjárt útvonalon, hogy megtekintsük a véletlenül megtalált büfé jégrém kínálatát. Az alapján, amit futólag láttunk belőle, nem vártunk túl nagy választékot a bolttól, de kivételesen kellemeset csalódtunk a retro kempingben, mivel a nagy, üveges tetejű fagyasztót tele találtuk. A termékeket csábítóbbak voltak, mint az erősen nyereségre hajtó árak, azonban már mindketten beleéltük magunkat a jégkrémezésbe, így nehéz szívvel, de előbányásztuk a megfelelő összeget a tárcánkból. Mialatt Réka várta, hogy a munkagyűlölő tinilány felemelje a fenekét a székről, letegye a telefonját és kinyissa a pénztárgépet, én kíváncsian körbe pillantottam a közösségi térként is szolgáló étkezőben. A terem jobb sarkában, egy magas fali polcon található lenémított tévében éppen valami hírműsort ment, ám az a pár nyugdíjas, akik elszórtan pihentek a négyszögletű asztalok körül, inkább a nyomtatott sajtót részesítették előnyben. Hatalmas, hagyományos, kihajtós napilapjaik mögé bújva szívták magukba az aktualitásokat, miközben elfőttük változatos italok sorakoztak. Volt, aki előtt csak egy ébresztő kávé, míg mások adtak az élvezeteknek és már délelőtt csapolt sört kortyolgattak a nyári hőségben. Rajtuk kívül mindössze a terem bal sarkában láttam mozgolódást, ott viszont legalább 10 fiatal szorongott egyszerre a legkülönbözőbb okos eszközökkel a kezükben. Annyira különös látványt nyújtottak, hogy nem tudtam levenni róluk a szememet. Nem értettem, hogy egy wifi-vel nem rendelkező táborban, miért gyűlnek mind egy sarokba kütyüket nyomkodni. Teljesen belemélyedtem a zavaros gondolataimba és csak az térített magamhoz, hogy Réka a felhevült arcomhoz nyomta a jéghideg jégkrémet.

- Hééé! – sikítottam fel rémülten, majd rájöttem, hogy ez nem is rossz érzés és a jégkrémet a kezembe véve, áthelyeztem a homlokomhoz, hogy azt is hűtse kicsit – vajon mit csinálnak ott? – hívtam fel az unokatesóm figyelmét a furcsa csoportra, miközben neki támaszkodtunk a jégkrémpult oldalának, mert az legalább minimálisan hűtötte a fedetlen lábunkat.

- Szerintem szektát alakítanak – vélte Réka közönyösen, majd nagyot harapott a mogyoródarabkás édességbe – a kockák szektáját és mindenkit megtérítenek. Ja, ez már megtörtént – mondta nevetve, mire tőlem kapott egy gúnyos horkantást.

- A táborban csak abban a sarokban fogható a wifi – szólalt meg mögöttünk egy álmos, életunt hang, mire mindketten felkaptuk a fejünket. A lusta eladó lány, akiről azt hittük, már régen ciber world-ben jár, bekapcsolódott a beszélgetésünkbe.

- Ez de gáz – jegyezte meg hitetlenkedve Réka, de engem egy másik részlet ragadott meg.

- Itt van wifi?! – szólaltam meg fennhangon egy ideges harapás mellett. – Apa azt mondta, hogy nincs, ne is próbálkozzak. Lesz hozzá néhány kereslet szavam – fortyogtam dühösen, miközben a kocka társaságot néztem, akik a legkreatívabb módokon, kitekert tornamozdulatokkal próbáltak a lehető legközelebb kerülni a sarokba erősített routerhez.

- Tulajdonképpen nem hazudott – mondta a lány, de a tekintete kitartóan a telefon képernyőjén függött – a wifi csak elméletben létezik, a gyakorlatban ha éppen szerencséd van, rátudsz csatlakozni a hálózatra, amíg túl nem terhelődik, akkor ledob mindenkit – tájékoztatott minket színtelen hangon, aztán vissza süllyedt a digitális térbe és folytatta a candy crush-t.

- Mi a jelszó? – hallottam meg az unokahúgom izgatott hangját, aki addigra eltüntette a saját adagját és a jégkrém helyett már a telefonját szorongatta. Az eladó lány válasz helyett csak a háta mögé mutatott, ahol egy A4-es papírra nagy betűkkel egy hosszú, számokból, kis és nagybetűkből álló számsor volt nyomtatva.

- Sok sikert. Ha valaki lelép, akkor talán enged csatlakozni. A legnagyobb esélyed a hajnali órákban van – tanácsolta érdektelenül. Lassan és vontatottan beszélt, mint aki három napja nem alszik. Lehet, hogy azért, mert az éjszakát nézetessel tölti. Az egyértelmű ellenajánlása dacára mindketten megkerestük a kemping hálózatát és a jelszó bepötyögése után, az esélytelenek nyugalmával vártuk az elutasító üzenetet. Nem is kellett rá sokat várni, a kurzor csak pörgött és pörgött, a telefonunk gőzerővel kereste a rést a pajzson, ám kudarcot vallott és végül fáradtan kidobott egy „a hálózat nem található" ablakot. A hálózat létezett, csak éppen a tábor összes gyereke rajta lógott, tehát nekünk, akik még tudtak lélegezni internet nélkül, ki kellett várnunk a sorunkat.

Tanácstalanul forgolódtam kezemben egy üres jégkrém pálcikával, kócos hajjal, sebtében magamra kapott rövidnadrágban és gyűrött pólóban, egy kukát keresve, mikor az eddig kómásan könyökölő eladó lány hirtelen, akár egy főnix, feltámadott hamvaiból, egyetlen rutinos mozdulattal kinyomta a telefonját, meglibbentette lenőtt, vörös hajkoronáját és csábosan az ajtó felé pislogott.

- Bálint! Nem is tudtam, hogy benézel? – üdvözölte nyáltól és hízelgéstől csöpögő, kissé nyávogós hangon az ajtón belépő személyt, mire nekem, aki éppen háttal állt a bejáratnak, a torkomon akadt a levegő. A szívem először kihagyott egy ütemet a név hallatán, majd olyan sebesen kezdett dolgozni, mintha defiblirátorral bikázták volna be. A mellkasom szúrt, a légzésem elnehezült, a lábaim megremegtek, a homlokomon izzadtság gyöngyözött. Nem mertem megfordulni. Nem akartam szembesülni Bálinttal és a kockázatos reakciójával. Még nem álltam készen arra, hogy megtudjam, emlékszik-e rám, viszont az időm méterről-méterre fogyott. A pult pusztán néhány lépésnyire volt az ajtótól és hallottam, ahogy a léptei visszhangot vernek a padlókövekről. Páni félelemmel, nagyokat lélegezve, rettegve hegyeztem a füleimet és hallgattam a lépteit, miközben mereven bámultam egy repedést az egyik padló burkolaton. Az egyébként halk, jelentéktelen lépések hangjai a beálló csendben hangos robajként hatottak és betöltötték a teljes teret. Valahonnan a távolból felismertem a saját nevemet, ahogy Réka szólongat, de hagytam, hogy a szellő messzire fújja. A léptek egyre közeledtek, orrlyukaimba bekúszott egy férfias dezodor mámorító illata, melyből a tulajdonosa túlságosan is sokat használt, majd végül megszűntek. Nem menekülhetek tovább. Itt az idő. 8 éve után újra csak centik választanak el minket egymástól és ő még csak nem is sejti. De ha sejtené, akkor se biztos, hogy érdekelné.

Ezzel a biztató gondolattal a fejembe jutottam elhatározásra és inkább szükségből, mintsem valódi akaratból, egy utolsó mély sóhajt követően, lendületet vettem, hogy sarkon fordulva szembe kerüljek azzal a kék szempárral, mely 8 éve üldöz az álmaimban.

A láthatatlanná válok című tervem új mérföldkőhöz érkezett, mielőtt kukába hajítottam volna.

Bálint észrevett.