Reggel arra riadtam fel édes álomból, hogy valami a bőrömet csiklandozva kapaszkodik felfelé a lábszáramon. Hirtelen megébredve pattantak ki a szemeimet és az első pillanatban azt se tudtam, hol vagyok. Egy vékony sátortetővel találtam szembe magamat, melyre árnyékot vetettek a táborhely körül álló lombos fák szélben lengedező ágai. Réka nyugodtan szuszogott mellettem, látszólag annyira mélyen aludt, hogy még az odakint pánikolva sopánkodó és idegesen káromkodó szüleim hangjai se verték fel az álmából. Én viszont, ha akartam se tudtam volna visszaludni ilyen lárma és dráma közepette, így morcosan lecipzároztam magamról a hálózsákot, azzal a lendülettel lesöpörtem az új lakótársunkat a lábamról, majd négykézlábra ereszkedve lassan kimásztam a sátorból.

Réka még erre se ébredt fel, úgy aludt, mint a bunda, így azt se érezte meg, hogy a hangya ezúttal őt környékezte meg, sem pedig azt, hogy a mozgolódásom miatt hullámzik alatta a matrac, ezért zavartalanul juttattam ki magamat a sátorból, léptem bele a papucsomba és váltam részévé az odakint játszódó viharos eseményeknek.

Odakint pontosan egy olyan látvány fogadott, amikre a kiabálások alapján számítottam. A tárva nyitva álló hűtőnk üres polcairól cseppekben olvadt a víz, melyet néhány vastag konyharuha, egy feláldozott törölköző és minden magunkkal hozott tányér, pohár, tálca és müzlistál gyűjtött magába, ezzel megakadályozva, hogy a sátrunk mocsárrá változzon. A sátor előtt két ingerült szülőbe és egy slampos, ám annál hidegvérűbb idegenbe botlottam, aki zsebre dugott kezekkel hallgatta a panaszáradott. Elnyúlt halásznadrágjából és szebb napokat is látott, szakadt ingjéből, illetve a fejébe húzott ezer éves, valamilyen már régen nem létező cég márkájával díszített baseball sapkájából rögtön rájöttem, hogy valószínűleg ő lehet a messiáskánt emlegetett gondnok. Míg apu őrjöngött, hogy ő nem ezért fizetett, anyu pedig szinte már sírt az aggodalomtól, hogy minden húsunk és mirelit árunk megromlik a napon, mégis mit fogunk enni – mintha nem egy üdülőváros közepén lennénk, hanem minimum a dzsungel közepén – az 50 év körül bácsi lezseren hintázott a lábain és hagyta, hogy minden negatív energia leperegjen róla. Itt dolgozik a Balaton partján, mégis min kellene aggódnia?

Ekkor anyám észrevette, hogy felébredtem, az arcán végig hullámzott az aggodalom és riadt szemekkel célba vett engem, hogy a panaszaival, melyeket eddig a férfiak tűrtek, ezután engem boldogítson. Én, akit 5 perce vert fel egy hangya, még közel se álltam készen se fejben, se lelkileg egy ekkora érzelmi megpróbáltatásra, viszont szerencsére a gondnok kisegített.

- Egy percig se aggódjon asszonyom, a konyhában van két hűtő, amit senki se használ, oda nyugodtan bepakolhatja az eleséget, amíg átköltöznek egy másik helyre – mondta higgadt, lassú, szinte már-már idegesítően nyugodt hangon, mire anyám egyszerre könnyebbült meg és esett pánikba.

- Költözés? Milyen költözésről beszél? – kérdezte apa felháborodottan, mialatt én fáradtan ledobtam magam az egyik kemping székbe. Túl sok ez így nekem az első kakaóm előtt.

- Sajnálom uram, de úgy látszik ez egy tartós meghibásodás. Valószínűleg valamilyen állat rágta meg a vezetéket, napokba telhet kicserélni, ezért keresünk maguknak egy másik táborhelyet. Rögtön intézkedem – búcsúzott és a következő pillanatban már csak a távolodó, kissé sántítót alakját láttuk, ahogy eltűnik a színes sátorokkal és lakókocsikkal szegélyzett ösvényen.

- Még csak tegnap pakoltunk ki. Órákba telt minden szart összedugni és felállítani a sátrat! – zsörtölődött bosszúsan apám, mialatt dühét az egyik kivágott fa csonkján rugdosásában vezette le – Erre most kezdhetünk mindent elölről egy hülye állat miatt. Biztos az a kis szaros vakond volt, ami egész éjjel túrt a párnám alatt. Ha meglátom, biztos kifordítom a bundájából... – morgolódott, majd eltűnt az ösvényen. Kettesben maradtam anyuval, aki éppen az autó csomagtartójában kutatott, pár pillanat múlva pedig 2 db óriási bevásárlószatyrot emelt ki belőle. Mindkettőt a hűtőládákban olvadozó mirelitek és húsok mellé helyezte és úgy ahogy volt, pizsamában, összegumizott hajjal, hűtővíztől átázott papucsban elkezdte átrámolni a zacskókat. Az egész tartása olyan összetört és reményvesztett volt. Biztosan nagyon fájt neki, hogy így kezdődik a nyaralás, amire annyit készült.

Természetesen azonnal mellé siettem és az álmosságomat magam mögött hagyva, elkaptam egy szatyrot és szó nélkül segítettem kiüríteni a ládákat. A szatyrok hamar teljesen megteltek az élelmiszerekkel, ennek hatására viszont nagyon nehézzé váltak, egyikünk se bírta még egy centire se előre mozdítani őket, ezért segítségül kellett hívnunk két erős férfi kezet. Mivel apu még látóhatáron se volt és arról se számolt be, hogy hova indult, anyu megkért, hogy ébresszem fel Ádámot.

Nekem több se kellett, ördögi vigyorral kiemeltem egy vízzel teli poharat a hűtőből, óvatosan kibontottam Ádám hálófülkéjét és egy „Ébresztő!" felkiáltással, annak teljes tartalmát a bátyámra öntöttem. Egészen pontosan annak hálózsákjára. Tudtam, hogy anyu nem fogja szó nélkül hagyni, hogy eláztattam a zsákot, de akkor úgy éreztem, ennyi fejmosást bőven megért a fiú reakciója.

Ádám ordítva ugrott ki a vizes anyag alól és még akkor is engem szidott, mikor már hármasban szeltük az ösvényeket a konyha épülete után kutatva. Életemben nem hallottam olyan hosszú és választékos káromkodás monológot, mint amit a bátyám a fejemre olvasott, de a kárörvendő mosolyomat még ez se tudta leolvasztani az arcomról.

Útközben belefutottunk apába, aki rögtön átvette az egyik szatyrot Ádámtól, szóval onnantól kezdve ilyen szép, családi körben folytattuk tovább a felfedező túrát. A táborban még szinte teljes csend honolt, alig láttunk olyan parcellákat, ahol már ébren voltak az emberek, de ők se tevékenykedek, maximum a napi első italuknál vagy a reggelinél tartottak. Egy ilyen kedvesnek tűnő családot szúrt ki magának anyu, hogy megkérdezze, merre van a konyha, mire az idős házaspár tagjai készségesen útba igazítottak minket. A férfi még fel is ajánlotta, hogy segít cipekedni, de ezt a szolgálatot egyikünk se szerette volna elfogadni. A magyarázatnak hála hamar rátaláltunk egy nagy, hosszúkás, téglából emelt épületre, melynek fehér ajtóira különböző feliratok voltak ragasztva. A kétszárnyú ajtó szomszédságában, mely a büfével kombinált étkezőt takarta, rá is találtunk a megfelelő ajtóra, ami szerencsére nyitva volt. Mögötte egy szerényen és szegényesen berendezett, a 80-as évekből hátrahagyott bútorzattal rendelkező melegítő konyhára bukkantunk, aminek a legmodernebb eszköze egy nagyjából 10 éves mikró volt.

A zsíros és koszos terítővel fedett, rozoga asztal mellett valóban megpillantottuk azt a két hűtőszekrényt, amiről a gondnok beszélt, így anyu rögtön feltöltötte az üres polcokat, miközben apu bedugta őket a konnektorba. A szerkezetek felbúgott, beindult a motor és anyám végre megnyugodhatott; az ételek végre hűtött helyen voltak.

Mire visszaértünk a táborhelyhez, már vártak ránk. Egy kócos, álmos arcú Rékába és egy lazán az autónk oldalának támaszkodó gondnokba botlottunk, akik a másik tekintetét kínosan kerülve, kellemetlenül ácsorogtak a táborhely két ellentétes pontján. Érkezésünkre mindketten felkapták a fejüket és egyszerre rohamoztak meg bennünket. Réka mellénk szegődött és azonnal tudni akarta, mi folyik itt, milyen költözésről beszél az a hippi férfi, a gondnok pedig közölte a felnőttekkel, hogy a 18-as táborhelyet tudjuk elfoglalni. Apa mintha morgott volna valami olyasmit a bajusza alatt, hogy ennél messzebb nem volt, de a gondok addigra már távol járt.

Néhány percig csak mind lézengtünk a füvön, próbáltuk megemészteni a történteket és kitalálni, hogy mégis mi volna a legokosabb megoldás ebben a helyzetben. A foglalási díj már be volt fizetve az elkövetkező 13 napra és rendelkezésünkre is állt egy tábor hely, ahol ha minden igaz, tényleg volt normális áramellátás és nem csak elméletben létezett. Azonban ez azzal a borzasztó fárasztónak és idegesítőnek ígérkező művelettel járt volna, hogy a berendezett és belakott táborunkat újra összecsukjuk, felpakoljuk a platóra, hogy aztán kb 10 méterrel arrébb, újra összerakjuk. Ehhez pedig, ahogy a családtagjaim arcát elnéztem, egyikünknek se volt kedve, de az se volt járható út. hogy 13 napig áram nélkül létezzünk. Ha a hűtőt meg is oldottuk, este világításra, az elektromos kütyük töltésére, a grill szetthez, a szerszámokhoz, az elektromos pumpához és még végtelen számú tárgyhoz, szükségünk volt áramra, így apu végül kiadta az ukázt, hogy rángassuk ki a matracokat és a bőröndöket a sátorokból és rámoljunk be mindent az autóba, de a sátor egyelőre maradjon. Egyikünk se értette, hogy mi járhat a fejébe, viszont engedelmesen ideiglenes zacskókba és bőröndökbe rámoltunk mindent.

Pakolás közben, mindannyian kicsit ingerültek és emiatt szótlanok voltunk, ellenben engem más dolgok is nyomasztottak. A 18-as szám, amit nekünk ítéltek, vészesen közel feküdt a 13-ashoz, tehát Bálinték táborhelyéhez. Fejben nem tudtam megítélni, hogy pontosan hol helyezkedik el és hogy mekkora is méterekben az a távolság, de azt egyértelműen éreztem, hogy túl közel. A világ, mintha csak igazolni akarná Rékát. Eddig se volt sok esélyem a láthatatlanságra, viszont így, hogy szinte a szomszédja leszek, nagyjából 100%, hogy rögtön egymásba fogunk botlani, a két anyuka bimbózó kapcsolatára nem is beszélve, ami tuti szárba szökken azáltal, hogy a közelbe cuccolunk.

Ilyen sötét, negatív és aggodalmas gondolatok közepette görnyedtem a Rékával közös hálóhelyiségünkben és dobáltam be minden kezem ügyébe kerülő holmit egy nagy bőröndbe, majd zártam be és hajítottam ki magam mögé az „előtér" részbe, ahonnan valaki elvitte az autóig. Egy kupacba gyűrtem a hálózsákokat és az is repült, ezután én is kitolattam az előtérbe és kirángattam a nagy felfújható matracunkat. Nagy nehezen kiügyeskedtem úgy a bejáraton, hogy nem dőlt össze közbe a sátor és a többi mellé támasztottam.

Ekkora már minden holmink vagy a platón vagy a füvön várt a sorsára, miközben az autót roskadásig pakoltuk táskákkal. Tettre készen és korgó gyomorral mind felsorakoztunk apu előtt, aki miután elégedetten végig nézett az üres sátron, egy ünnepélyes kijelentést tett.

- Húzzuk ki a cölöpöket, aztán kapjuk fel. Próbáljuk meg egyben átcipelni a 18-asra – azzal fogta, oda sétált a sátort a földhöz rögzítő fém cölöpökhöz és elkezdte egyesével kihúzogatni őket.

Így történt az, hogy a családi nyaralás második napján egy hatalmas, 6 személyes sátrat, gyalog, kézben, szétszerelés nélkül, negyed magammal átköltöztettem a tábor egyik pontjából a másikba.