Hát, sziasztok! Én is legalább annyira megvagyok lepve, mint ti :D jó szórakozást kívánok hozzá <3 

- Gyorsan elrepült ez a pár hét - jegyezte meg könnyedén, miközben elgondolkozva forgatta kezében a már kiürült műanyag poharát. A kemping saját strandján ültünk a csapatunk szokásos padjának a háttámláján, úgy, hogy a lábainkat az ülő részen pihentettük. Nem voltunk köztünk se túl nagy, se túl kicsit távolság. Könyökeink éppen, hogy nem értek össze, ahogy mindketten a lábainkon támaszkodtunk. Úgy tűnt benne is úgy kavarognak az ambivalens érzések, mint bennem. Egyikünk se tudta, hogyan kellene kezelnünk ezt a helyzetet, mit mondhatnánk, ami tompítaná ennek az estének a feszültségét. Sok mindenen mentünk keresztül úgy kettesben, mint csoportosan, talán túl sok mindenen is. Ha visszatekintek az elmúlt 2 hétre és az itt kötött ismeretségekre, alig tudom elhinni, hogy alig 14 nap eseményeit látom. Martin, Betti, Roland...egytől-egyig olyan szerves részeivé váltak a hétköznapjaimnak és annyi közös élményt - a szó negatív és pozitív értelmében is - szereztünk, mely miatt az az érzés jár át, mikor velük vagyok, mintha már ezer éve ismernénk egymást és pont ezen okból kifolyólag nehéz szívvel gondolok arra, hogy lehet, soha többet nem találkozom velük. 

- Amikor anyáék először mondták, hogy itt fogunk nyaralni, már akkor eldöntöttem, hogy utálni fogom - kezdtem halkan, szavaimat gondosan megformáltam, átgondoltam, mintha egy hatalmas titkot árulnék el - Ádámmal elhatároztuk, hogy bojkottálni fogjuk a nyaralást és mindent megteszünk azért, hogy hamarabb menjünk haza - folytattam nosztalgikusan mosolyogva az emléken, hogy hogyan duzzogtuk végig az utat a bátyámmal. Ez is olyan távolinak tűnt, holott alig 2 hét telt el azóta. Nem mertem a mellettem ülő Rolandra nézni, tekintetemet szigorúan a kezemben szorongatott üres poháron tartottam, melynek egykori tartalmáról már csak pár csepp árulkodott. Sajnos a Rolanddal közösen eltöltött Balaton parti naplemente nézés gondolata elég volt arra, hogy ne tudjam magamat tartani a fogadalmamhoz, miszerint nem fogyasztom el a kezembe nyomott alkoholt. Amennyire a perifériás látásom engedte, tudtam, hogy ő is a távolba meredve a fodrozódó vizet figyelte, azonban szavaim hatására gyengéden elmosolyodott. - Aztán most mégis azt érzem... - egy hatalmas sóhaj szökött ki ajkaim közül, miközben magam se hittem el, hogy tényleg ezek a szavak fogják elhagyni a számat - nem akarok hazamenni - fejeztem be végül elcsukló hangon. Vallomásom végén felszabadultan lélegeztem be a friss, iszappal és hínárral átitatott Balatoni levegőt. Végre kiszakadt belőlem az érzés, a titok, ami már napok óta érlelődött bennem, csak még magamnak se mertem bevallani. Volt valami ezekben a rozoga falakban, de leginkább az emberekben, akik ezek között a rozoga falak között élnek, amit megszerettem, valamint megszoktam mióta itt vagyok és amit a nehézségek ellenére is fájdalmas lesz elhagyni. 

-  Megértelek - törte meg hasonlóan érzelmesen a szavaimat követő rövid csendet - én is ugyanezt gondolom, bár én már akkor éreztem, hogy ide kell jönnöm és nem a tengerre, mielőtt megérkeztünk volna - szavai mögül kihallhatatlan volt a mögöttes tartalom és tudtam, hogy tudja, hogy észrevettem, hiszen még le is buktattam magamat azzal, hogy egy hatalmas nyelés után élesen plusz oxigént jutottam a szervezetembe. Úgy tűnt, ami eddig bennem volt, az nem lesz elég ahhoz, hogy ne forduljak le ájultan a padról. 

Viszonylag gyorsan bekövetkezett az elkerülhetetlen, amitől tartottam. Nem ringattam magam naiv ábrándokban a beszélgetésünk témáját illetően, tudtam, hogy nem a Balaton szépségéről szeretne velem az itt töltött utolsó estémen csevegni, mégis titkon reméltem, hogy később fog előhozakodni a témával. A levegőben keringő izgatott, feszült várakozás szinte tapintható volt, testtartása és légzésének üteme is megváltozott. Várt, méghozzá rám. A válaszomra, amit képtelen voltam megadni neki.

 - Fanni - szólított meg bizonytalanul, majd megéreztem, hogy egy centivel közelebb húzódik, mire olyan gyorsan ugrottam fel a helyemről és szaladtam előre a Balaton partjához, mintha gombostűbe ültem volna. - Mindig elmenekülsz - állapította meg bölcsen, melynek hatására elszégyelltem magamat. 8 évig áhítozok és futok egy olyan férfi után, akit nem érdeklek, aki csak játszadozik velem, miközben itt vár rám egy talpig úriember, akiről érzem, hogy megbízhatnék benne. Hallottam, ahogy lábai földet érnek a ropogós fűben és elindul felém. Lépéseinek zaja egyre közeledett felém, majd mikor mellém ért, megállt ugyanazon a ponton mint én. 

- Sajnálom - motyogtam az arcomat a kezeimbe temetve. Nem akartam ránézni ezek után, de még magamra se. Egyszerűen csak be akartam ugrani a Balatonba és eltűnni. Nem szólt semmit, csak állt és várt, ugyanolyan higgadtan és türelmesen, mint eddig. Ő túl jó hozzám. - Tudom, hogy mire vársz és hogy mit szeretnél hallani és őszintén szólva, egy részem szeretné is ezt neked megadni, de az eszem azt hajtogatja, hogy te nem lennél boldog mellettem, mert zűrős vagyok és gyerekes és bizonytalan és még én magam is nehezen viselem el önmagamat - hadartam egy szuszra, aztán vadul dübörgő szívvel újabb adag levegővel próbáltam magam kicsit lenyugtatni. Az adrenalin hatására a lábaim remegtek, akár a kocsonya és féltem, hogyha ez a helyzet nem változik pár percen belül, szívrohamot kapok. - Bálint is még csak most ment el és tudod, hogy..... - már a mondatom felénél láttam, ahogy a szemét forgatja a nevet meghallva, így inkább nem is folytattam, nem mintha értelmesen be tudtam volna fejezni. Bálint mindent csak megnehezít. 

- Ahhoz képest, hogy alig ismerem és már nincs is itt, túl nagy szerepe van még mindig az életemben - jegyezte meg keserűen, valószínűleg inkább csak magának. Nem tudtam erre mit reagálni, így csak karba fontam a mellkasom előtt a kezeimet és szembe fordulva vele, vártam. Vártam, hogy mondjon valamit, hogy elmenjen vagy hogy elsüllyedjek a földben. Vártam, hogy történjen valami, ami kizökkent minket ebből a kényelmetlen szituációból. Az agyam egy apró, józan része azt suttogta, hogy felesleges várni a csodára, ugyanis az a valami, ami ezt megszüntetheti, az én vagyok, viszont engem lefoglalt a kétségbeesés, így nem bírtam ezen gondolkodni. 

- Bálint már csak ilyen - igyekeztem egy béna poénnal, esetlenül tompítani a helyzet élét, azonban nem aratott túl nagy sikert a próbálkozásom. Roland magába fordulva bámulta a vizet és láthatóan elmélyülten gondolkozott valamin, miközben a partot a kempingtől elválasztó bokrok mögött a sütögetők kissé részeges koncertje hallatszott:

-  A kocsmában, ott van a nagy élet, Tompulnak az agyak, élesek a kések, Sűrű a levegő az olcsó sör szagától, Eleged van már e kib***ott világból - zengét hatalmas átéléssel, az utolsó szavakat különösen megnyomva, majd minden eddiginél hangosabban üvöltötték a halhatatlan, örök sláger refrénjét - Nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás. Nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás!

-  Micsoda retró buli van itt hátul - szólalt meg végül hosszú hallgatás után, mire én zavarodottan kaptam rá a tekintetemet. Egy ilyen mély, tartalmas csend után nem éppen ilyen első mondatra számítottam tőle, azonban kicsit örültem, hogy oldódik a hangulat. Ez a szám egyetlen buliból se maradhat ki - kaptam az alkalmon, hogy végre elterelődik a beszélgetés Bálintról. A kettőnk nem létező viszonyánál kevésbé csak Bálintról szerettem volna csevegni vele. -Akárcsak a Gyöngyhajú lány - szavai hallatán elakadt a lélegzetem. Újabb öblös nyelés közepette fontam erősebben magam köré a kezeimet, mintha ezzel eltudnám előle rejteni magamat. - Emlékszel? - fordult felém ajkain nosztalgikus mosollyal, én pedig az este először mertem kicsit nyugodtan fellélegezni. Legalább nem haragszik rám. Igéző, érzelmekkel teli pillantása következtében kiszáradt a szám és szívem ismételten veszélyesen sebes ütemre gyorsult, így beszédre teljesen alkalmatlanná válva mindössze egy bólintással feleltem a kérdésedre, remélve, hogy ennyi elég neki. - Van kedved megismételni? - nyújtotta felém a kezét arcán reményteljes vonásokkal, pontosan ugyanúgy, mint a legutóbb a büfében, melynek hatásra a fejemben ugyanúgy megkondultak a vészharangok. Az eszem magából kikelve ordította, hogy fussak, meneküljek, ne ássam magamat mélyebbre ebben a gödörben, mert pokolian fájni fog, amikor véget ér, viszont a szívem egyre csak azt dobogta; igen, igen, igen. Fogadd el. 

Nem tudnám felidézni azt a pillanatot, hogy mikor győzedelmeskedett a szívem az eszem felett vagy hogy mikor léptem oda öntudatlanul Roland karjai közé, aki rögtön közre fogta a derekamat, de mire legközelebb észbe kaptam, már a mellkasához simulva lassúztunk mezítláb a Balatoni hűvös éjszakában, melyhez a háttérzenét a részegek bandája és a vidéki sanzon szolgáltatta. Tökéletes volt a pillanat, tökéletes volt a helyszín és tökélete lezárása volt ennek a nyaralásnak. Ez az emlék már örökre itt marad nekünk a Balaton partján. 

Hússzal ezelőtt érkeztem,és azt mondták, hogy ez az a hely. Ahol mindent sikerült megnéznem, köszi, de sajnos nem mehetek.Mert a főnököm az az Isten,kinek szárnya van, de ereje nincsen. Hogy egy kicsikét legalább megverne,vagy lassan utánad engedne. Mert hirtelen kinyílt a föld alattam, te eltűntél én meg itt maradtam.Hát evezz a part felé még párat,ha a világ fordít Neked hátat. S ha utad egyszer a végéhez ér, ne felejtsd el hogy honnan jöttél!