A váratlan áramszünet hamar a büfé épületébe kergette a tábor lakóit, így nem meglepő módon ezen a helyszínen verődött újra össze kis csapatunk is. Mialatt a négyesünk egy sarokba húzódva és tanakodva próbálta túlharsogni a teremben tomboló zajt, Betti a pult mögül erején felül igyekezett úrrá lenni a káoszon, ugyanis mint a tábor személyzetének egyetlen jelenlévő tagját, a táborozók rázúdították minden az áramkimaradások kapcsolatos panaszukat. De Bettit keményebb fából faragták annál, hogy néhány száz ideges ember kibillentse a lelki békéjéből, a tőle megszokott flegmasággal kezelte a ingerült tömeget.

- Pontosan annyit tudok, mint önök szóval kérem menjenek vissza a sátraikhoz, amint megtudunk valamit, szólni fogunk. Addig is, most féláron kapható a langyos sör. Kinek adhatok? - kínálgatta a hűtés hiánya miatt szinte eladhatatlan hőmérsékletű sörét, mire néhány férfi derült arccal kezdett kutakodni a tárcája után, míg mások az orruk alatt morogva hagyták el az épületet.

Ahogy az elégedetlen embersereg oszlani kezdett és az utolsó alkoholra szomjas férfi is diadalittasan távozott kezében egy már szinte meleg sörrel, végre mi is oda férkőzhettünk a pulthoz, melynek másik oldalán Betti dühöngött. Már nyoma se volt az előbbi hűvös profizmusnak, a higgadtsága is olyan ütemben olvadt, mint a jégkrémek a hűtőládában.

- Nagyon ajánlom a Janinak, hogy gyorsan csináljon áramot, mert az összes fagyi kiolvad és még én leszek leb@szva - jegyezte meg idegesen, szavait a valahol a táborban intézkedve telefonáló főnökének címezve, aki a káoszt megelőzve, mindössze annyi időre tért be a büfébe, hogy Bettire hárítsa az emberek megnyugtatásának feladatát, majd eltűnt a telefonjával, hogy tovább veszekedjen a szolgáltatóval. Sajnos azóta sincs se róla, se az áramról információnk, így azt megtippelni se merjük, mikor fog visszatérni. Amíg világos van és meleg, véleményem szerint nem hiányzik annyira, pusztán a hűtőben lévő dolgok miatt kellemetlen, azonban titkon nagyon bíztam abban, hogy estére ismét lesz áram, ugyanis a fürdőben lévő kazán és világítás is arról működött. Őszintén szólva, nem szerettem volna kipróbálni a sötétben és hideg vízzel való zuhanyzást. - Valaki? Egy pohár jégkrémet? - biccentett gondterhelten a fagyis hűtő felé, mely ezúttal a megszokottaktól eltérően nem árasztotta magából búgva a meleg levegőt és láthatóan a benne lévő jégkrémek se viselték túl jól az egyre növekvő meleget.

- Csak hogy lásd, milyen jótét lélek vagyok, ingyen megszabadítalak az olvadó fagyiktól - ajánlkozott nagylelkűen a bátyám, mire a büfés lány ellenségesen felmordult, majd egyszerűen Ádám arcába nevetett.

- Jó vicc, kapsz egyet baráti kedvezménnyel - jelentette ki szórakozottan.

Kis szócsatája tovább folytatódott, az eredménye pedig nem lett más, minthogy mindannyian kaptunk egy pohárnyi olvadozó jégkrémet a kezünkbe, így ezeket kanalazva töprengtünk, hogy mivel töltsük el az időt és egyben hármunk utolsó délutánját a jelen körülmények között. A Balatonba egyelőre nem volt kedvünk visszamenni, ezért elsősorban valami szárazföldi tevékenységet kerestünk, ami nem igényel különösebb fizikai igénybevételt, ami a napon tomboló közel 40 fokos hőség miatt volt fontos. Végül 10 perc csendes unatkozás után Roland vetette fel az ötletet, hogy kereshetnénk valami társasjátékot. Az ötlet mindenkinek szimpatikus volt, melynek következtében Betti igazított útba minket, hogy a tv alatti szekrényben emlékei szerint vannak játékok erre a célra. Roland meg is rohamozta a bútort, a szekrényből pedig rövidesen előkerült egy ping-pong ütő, egy fél csomag magyar kártya, egy ki nevet a végén, melyből hiányzott a dobókocka, egy maréknyi korong, ami egykor talán egy dáma játék darabjait képezhette, egy sakktábla és jó pár figura, de ránézésre ez a szett se tűnt teljesnek.

- Hát ez elég elkeserítő - bukott ki Rolandból szomorúan, miközben sorra pakolta ki a játék elemeket a tv melletti asztalra - talán egy kártyavár építésre elég lehet ez a pakli - mutatott rá az asztalon szétszóródott lapokra, mire Réka maga elé húzta a kupacot és nekiesett az építkezésnek, viszont túl türelmetlennek bizonyult, a vár harmadik összeomlása után már nem állt neki negyedszerre. Egy gyors leltárt követően a sakkra esett a választásunk, ugyanis ennél felmerült az ötlet, hogy talán pótolhatók lennének mással a hiányzó figurák, így felállítottuk a táblát és azt használtuk, amit az étteremben találtunk. Ennek köszönhetően került fel a táblára, kupicás pohár, ki nevet a végén bábu, dáma korong, kisebb kavicsok, sótartó, Réka hullámcsatja és az én fél pár fülbevalóm. Ádám egy a zsebében talált kupakkal, Roland pedig a cipzárjának fogantyúval járult hozzá a közöshöz. Miután végre teljes volt a támadók sora és megegyeztünk abban, hogy mi mit jelképez, elkezdődhetett a küzdelem. Elsőként a bátyám és Roland mérkőztek meg egymással. Lelkesedésből nem volt hiány, mindketten úgy viselkedtek, mintha vérre menne a játék, azonban hamar kiderült, hogy mégse értettünk annyira egyet abban, hogy melyik tárgy milyen bábut jelképez, mint azt az elején hittük.

- A kupakkal nem léphetsz úgy, azt csak a hullámcsattal lehet! - szólalt fel dühösen Roland.

- Miről beszélsz? A hullámcsat a ló, a kupak pedig a futó - vágott vissza a bátyám.

- A hullámcsat a gyalog! A fülbevaló a ló - javította ki az egyetemista fiú a testvéremet.

- Hogy lenne már az a ló? Ez a vacak max egy gyalog lehet - zárta le a vitát, mire én oldalba könyököltem, hogy kifejezzem nemtetszésemet, amiért vacaknak nevezte az ékszeremet.

- Jól van, és a királynő melyik? - fogta a fejét zavartan és ingerülten Ádám. Úgy látszik, a logikai játék és a bábuk megjegyzése egyszerre már túlterhelte az agyát.

- A zöld - mondta Roland, a ki nevet a végénből kölcsönzött kis műanyag figurára utalva.

- Nem a kék? - szóltam közbe én is.

- Szerintem a zöldben egyeztünk meg - mondta Roland, de a hangja már közel sem volt olyan magabiztos, mint eddig. Összeráncolt homloka alapján arra következtettem, ő is elkezdett belezavarodni.

- Mindannyian tévedtek - jelentette ki határozottan Réka, aki eddig félre húzódva, a kispadról figyelte az eseményeket, mire mindhárman rákaptunk a tekintetünket és kíváncsian vártuk, mit mond - a királynő én vagyok - nevetett fel elégedetten, aztán visszatért a kártyapakli babrálásához.

Az idő gyorsan repült, miközben bolond kis társaságunk nevetése töltötte meg az üresen kongó étkezőt és mire észbe kaptunk, már lassan alkonyodott odakint, azonban az áram még továbbra se tért vissza a tábor területére vagy a környező utcákra.

Ahogy körbenéztem, egyik szomszédos épületben sem láttam a világítás jeleit, de még az utcai lámpák se gyulladtak fel a megszokott időpontban. A nap lassan az esti órákba lépett és mivel semmi arra utaló hírt nem érkezett, hogy legalább már dolgoznának az áramszolgáltatás helyreállításán, csalódottan igyekeztem beletörődni és lelkiekben előre felkészíteni magamat arra, hogy ma bizony sötétben, zseblámpa fénye mellett kell hideg vízzel tusolnom, valamint fogat mosnom. Ezen aggodalmamat megosztottam Rékával is, aki erre felvetette, hogy elkezdhetnénk korábban az esti rutinunkat, így legalább a természetes külső fények némi szegényes látási viszonyokat szolgáltathatnak a fürdő helyiségbe. Ugyan a víz hőmérsékleten ez sem fog segíteni, azonban mégse teljes sötétségben kell majd tapogatóznunk.

 A tényt, miszerint az általam elképzeltnél kicsit komfortosabban mosakodhatok meg nagy lelkesedéssel fogtam, így el is határoztuk, hogy a nap utolsó meleg nap sugarait kihasználva gyorsan túl is esünk a kellemetlen zuhanyzáson, melynek következtében gyorsan elköszöntünk a fiúktól és elhagytuk az épületet.

A sátrakkal övezett kis ösvényeken végig szaladva mindenhol az elektromosság hiányából fakadó feszült hangulat nyomait tapasztaltuk. Úgy tűnt, a tábor lakói 3 egymástól jól elkülönülő csoportra tagozódtak.

Az első csoport tagjai voltak a menekülök, akik képtelenek voltak megbirkózni azzal, hogy már órák óta kongottak a vezetékek és úgy döntöttek, lerövidítik a nyaralásukat. Őket leginkább az üres parcellákról és az indulásra készen álló, csomagokkal telepakolt kisbuszokról lehetett felismerni.

A második csoportba tartóztak a kirándulók, akik azzal a módszerrel próbálták kiküszöbölni a főzési nehézségeket, hogy étteremben vagy a parton vacsoráztak. Ők nem zavartak senkit, ellenben nagy csoportokban és sok fős bandákban közlekedve akaratlanul is akadályozták az ösvényeken való haladást, illetve zavarták meg a nyugodt esti beszélgetéseket.

A harmadik kasztba tartóztak azok, akik nem estek könnyen kétségbe és a kreativitásukat segítségül hívva próbálták kihasználni a tábor adta lehetőségeket. A férfiak önmagukat hősként ünnepelve pusztították a büfé sörkészleteit, mondván, " csak azért, hogy ne menjen kárba", ezért később is éheztek meg, mialatt a nők összerakták a közösbe a saját hozzávalóikat és kemping asztalokból rögtönzött konyhát alakítottak ki a tűzrakóhely körül. A tábor egész területét betöltötte a fahasábok kellemes ropogása és a tűz felett fortyogó gulyás összetéveszthetetlen illata, mely gyorsan előcsalogatott mindenkit a sátrakból. Hamar összeverődött egy nagyobb társaság a parton és miután előkerültek az alkoholos üvegek, már a hangulatra se lehetett senkinek panasza. Hirtelen már közel sem tűnt annyira fontosnak, hogy nincs áram.

A szüleimnek is csak hűlt helyét találtam a saját sátorhelyünkön, ellenben rajtuk kívül hiányzott a teljes kemping felszerelésünk is, ezért nem volt nehéz kitalálni, hogy merre lehetnek. A tűzrakóhely irányából folyamatosan erősödő és egyre gyakoribb nevetés hangjai hallatszottak,mialatt isteni illatok lengték körül a fákat, ezért Rékával sietősre fogtuk a tempót, mert nem akartuk lekésni az ízletesnek ígérkező vacsorát.

Kiderült, hogy a villany és a meleg víz hiányának megvan az a pozitív hozadéka, hogy az embernek nincs kedve sokat időzni a tisztálkodással, melyből kifolyólag még a tervezettnél is fürgébben végeztünk a fürdéssel, sebtében ledobtuk a törölközőket a sátraknál, majd követtük az orrunkat egészen a tűzrakóhelyig, ahol a már fergeteges nyáresti hangulat uralkodott.

A háttérben ott hullámzott a Balaton, jellegzetes illata keveredett a frissen főtt gulyáséval, mialatt a mesterkélt hamis lámpafények helyett csak a fák lombjai között beszűrődő narancssárga napsugarak és a gyertyák világították meg az emberek mosolygó arcait. Poharak koccanása, a tűz ropogása és a tücskök ciripelése adta a háttérzajt a jókedvű beszélgetésekhez, majd a sötétből előkerült a gondnok és vele tartott hű társa is, a gitárja. Felbukkanása hatalmas örömet váltott ki az éhes közönségből, hamar kerítettek is neki egy széket a tűz mellett, rövidesen pedig felcsendültek az első akkordok, melyek kivétel nélkül minden korosztály számára ismerősen csengtek, így a tömeg egy emberként fogott bele a dal éneklésébe.

- Nagy esők jönnek és elindulok, elmegyek innen messze.A 67-es úton várhatsz rám dideregve.Nyáréjszakán ha nem jövök, esik az eső és mennydörög.A csillagokkal, ha szédülök, esik az eső és nem találsz rám - természetesen a alkoholmámorban úszó férfiak, kik a leghangosabbnak bizonyultak, nehezen találták el a ritmust, azonban megadták a kezdőlökést ahhoz, hogy a bátortalanabbak is becsatlakozzanak, így a refrén arany sorait már egyszerre zengte mindenki - Csillagok, csillagok mondjátok el nekem. Merre jár, hol lehet most a kedvesem.Veszélyes út, amin jársz, veszélyes út, amin járok.Egyszer te is hazatalálsz, egyszer én is hazatalálok...

- Látod haver, erről maradsz le - hallottam meg a hátam mögül Martin reszelős hangját, ahogy kezében a telefonjával videózva próbálja túlharsogni az éneklést. Nyomában hamarosan felbukkant Roland is, őt pedig a bátyám és Betti követte, akik a két fiú mögött kicsit lemaradva, egymás mellett sétálva beszélgettek. Diszkréten oldalba böktem a könyökömmel az unokatestvéremet, aki egy gyors pillantást vetette a párosra, majd egy hatalmas vigyort villantott. Elég volt csak egy másodpercre összenézünk, már tudtam, hogy ugyanaz  jár a fejében, mint nekem, azonban arra, hogy megvitassuk már nem jutott időnk, ugyanis Roland váratlanul mellém szegődött két pohár fröccsel a kezében és az egyiket mosolyogva felkínálta nekem. Mialatt átvettem és újra Réka irányába tekintettem, ő már felszívódott. Így történt meg, hogy az utolsó balatoni esténken, az áramszünet generálta romantikus gyertyafények közepette kettesben találtam magamat Rolanddal. A gondolatmenet már bőven elég volt arra, hogy eddig nem tapasztalt idegesség jeleit kezdje produkálni a testem, melynek eredményeként leküzdhetetlen vágyat éreztem arra, hogy egy mozdulattal magamba juttassam a poharam tartalmát. Végül csak egy nagyot kortyoltam belőle, ám miután megéreztem a magam mellett Roland dezodorjának páratlan illatát és a meleg leheletét, mely lángba borította az arcomat, már tudtam, ehhez túl keveset ittam:

- Nincs kedved kisétálni velem a partra?