Bálint távozása megpecsételte a csapat hangulatát a nap hátralévő részére, így nem is nagyon erőltettük a buli folytatását vagy a beszélgetést. Egy ideig a hátsó fertályban próbáltuk agyonütni az időt olyan tevékenységekkel, mint a ki tud több sörösüveg kupakot bepöckölni a medencébe vagy úgy belefújni az üres üveg szájába, hogy valamiféle felismerhető dallamot hallhassunk. Az előbbiben Betti brillírozott, ugyanis hosszú műkörmei elég nagy előnyt jelentettek számára, míg az utóbbiban Martin, annak dacára, hogy egyikünk se tudta megmondani, mégis mit akart volna "eljátszani" az üvegen, ő határozottan állította, hogy márpedig az egy létező dal. A béke kedvéért és mert már elég alkohol csúszott le a torkán ahhoz, hogy bármit elhiggyen, végül ráhagytuk.

Már esteledett, amikor Rékával először elkezdtük érezni, hogy hosszú volt ez a nap, lassan visszatérnénk a sátrakhoz, mikor, mintha csak anya megérezte volna, Ádám feje bukkant elő a sűrű növényzet mögül, hogy közölje, anyu keres minket, így elköszöntünk a többiektől és a bátyám után eredtünk.

A táborhelyünk felé sétálva elhaladtunk Bálint családjának egykori parcellája mellett is, ami immár üresen és magányosan várta, hogy új üdülők töltsék meg élettel. Régi lakóinak emlékeit mindössze néhány keréknyom és a sátrak által lelapított fűszálak őrizték. Ideiglenes otthonuk úgy eltűnt, mintha sose lett volna. Megmagyarázhatatlan csalódottság érzése fogott el az elhagyatott területet látván, mintha a szívem abban reménykedett volna, hogy Bálinték valójában csak kirándulni indultak és pár óra múlva visszatérnek, azonban a sátrak hűlt helye félreérthetetlenül kiábrándított. Tényleg elmentek.

A saját helyünkre megérkezve békés csendélet látványa fogadott. Apa a saját maga által eszkábált napozóágyban billegett a plató tetején, kezében az elmaradhatatlan újsággal, fején valami cégtől ajándékba kapott logózott baseball sapkában, anyu pedig egy alacsony összecsukható széken ücsörögve görnyedt háttal pucolta a krumplit az előtte a földön fekvő lavórba. Rögtön tudtam, hogy valószínűleg emiatt küldte értünk a postás Ádámot, ezért Rékával kérdés nélkül mellé ugrottunk és egy-egy kést a kezünkbe kapva letelepedtünk a lavór köré.

- Köszönöm a segítségét lányok - sóhajtott fel megkönnyebbülten anyu, amikor észrevette a kezeinket a felmosóvödörbe, melyben a pucolatlan krumplik áztak. Természetesen a vödörben felmosó víz helyett tiszta víz volt, csak anyu minden bizonnyal nem talált ennél nagyobb edényt - nem vagyok hajlandó összecsomagolni és hazacipelni ezt a temérdek krumplit, szóval mostantól krumplit fogunk enni krumplival

- Akkor én meg neki állok leengedni a felfújható vackokat - érkezett a hang a baseball sapka irányából, a szavakat pedig pár pillanat múlva egy nagy fémes puffanás követte, mely annyit jelentett, hogy drága apánk landolt a plató felületén. Pár napja már próbálkozott, de még neki se sikerült rájönnie, miképpen kivitelezhető a sérülésmentes kiszállás egy hintaágyból. - Ádám, jössz segíteni? - szólította meg az asztalnál ülő bátyámat, aki éppen nagy lelkesedéssel pusztította a kirakott maradékokat.

- Bocs, de most nem érek rá, én is dolgozom - jegyezte meg teli szájjal, de nagy büszkeséggel, mire mindannyian egyszerre kaptuk rá a tekintetünket. Apu szabályosan meg is dermedt a platón állva és onnan nézett le csodálkozva az egyetlen fiára.

- Mégis mit dolgozol? - kérdezte végül kissé leereszkedően, azt gondolva, hogy Ádám semmiféle értelmes válasszal nem fog számára szolgálni. És igaza is lett.

- Éppen eltüntetem a maradékokat, hogy anyának ne kelljen őket elpakolni - jelentette ki a mellkasát kidüllesztve, felszegett fejjel, majd a legnagyobb nyugalommal folytatta tovább az evést. Mi lányok rosszallóan a fejünket rázva visszatértünk a krumplik pucolásához, miközben apa még egy fél pillanatig hitetlenkedve nézte a falatozó fiút, ám miután rájött, hogy felesleges volna vitatkozni, végül egyedül állt neki a vízben használt matracok és játékok leengedésének.

Hamar ránk esteledett, így a feladatok egy részét másnapra halasztva dőltünk be az ágyakba, hogy mikor a nap újra felvirrad, kissé nyúzott, a 2 hetes kempingezésbe már belefáradva vessük bele magunkat az utolsó teljes itt töltött napunkba, ugyanis másnap délelőttig szólt a foglalásunk. Anyu szinte a nappal együtt ébredve rámolta elő az autó csomagtartójából az üres táskákat, melyek a kipakolás óta várakoztak ott, míg apu partvist ragadott, hogy a 2 hét alatt a kocsi tetején felhalmozódott faleveleket és egyéb növényi maradványokat lesöprögesse, ezáltal helyet csinálva a tetőcsomagtartónak, amit biztonsági okokból szerelt le onnan miután megérkeztünk.

Természetesen semmi se fért bele pontosan úgy a bőröndökbe, mint ahogy azok eredetileg, kicsomagolás előtt voltak, így anyu gyorsan ideges lett, mely miatt apu is, ezért Rékával és Ádámmal hamar úgy döntöttünk, hogy a még felfújt állapotban lévő matracokkal levonulunk a Balatonhoz egy utolsó fürdésre.

Csupán fél órája süttettük magunkat a lágy hullámok hátán ringatózva, amikor váratlan vendégünk érkezett Roland személyében, aki azzal üdvözölt minket, hogy távolról közénk hajított egy labdát, ami ahogy a vízbe csapódott, sok millió apró vízcseppet permetezett a már megszáradt hátunkra.

A reakcióra hamar érkezett részünkről, Réka a következő pillanatban már a vízben gázolva rontott a fiú irányába, aki vigyorogva és kitárt karokkal fogadta, hogy az unokatestvérem rávesse magát a hátára. Párszor körbefordult vele, majd egy hirtelen mozdulattal ledobta magáról, melynek következtében Réka sikítva landolt a közepes mélységű vízben. Kis összecsapásukból  játék kerekedett, amint Ádámmal csatlakoztunk hozzájuk és anélkül, hogy tervben lett volna a vízi birkózás, egyszer csak azon kaptam magamat, hogy éppen felmászok Roland nyakába, miközben Rékát éppen a bátyám emelte a magasba, azzal a céllal, hogy mi lányok próbáljuk meg a másikat a vízbe lökni. Vad temperamentumú unokahúgomnak rögtön felcsillantak a szemei és úgy támadt, mintha nem is lennénk rokonok, melynek hatására többször kötöttem ki a víz alatt, mint szerettem volna.

A sok ugrálásban, merülésben és úszásban kifáradva, csurom vizes hajjal, vízzel teli orral és szinte levegőért kapkodva, törölközőkbe bugyolálva tértünk vissza valamikor dél környékén a tábor helyünkre, azt remélve, hogy éhségünket csillapíthatjuk egy szépen megterített asztalnál, azonban a látvány, ami fogadott, csalódottságra késztetett minket. A sátraknál csak apa várt ránk , aki időközben lebontotta kényelmes függőágy oázisát, így egy kempingszékben volt kénytelen olvasgatni tengernyi félig megtöltött csomag gyűrűjében.

- Anya hol van? - tértem azonnal a lényegre, miközben letámasztottam száradni a matracomat és kiterítettem a kötélre a törölközőmet.

- A konyhában készíti az ebédet - érkezett a kielégítő válasz - kérte, hogy ha visszajöttetek, akkor menjetek segíteni neki - fűzte hozzá, mire Ádám, aki éppen akkor dobta le magát egy nagy sóhaj közepette az egyik kempingszékbe, idegesen fészkelődni kezdett.

- Én is vagy csak a lányok? - kérdezte megfeszített ajkakkal. Úgy tűnik, nagyon nem akart elmozdulni a helyéről.

- Csak ennyit mondott - zárta rövidre a kérdést apa, mielőtt újra belemerült volna az olvasásba.

- Akkor csak a lányok - nyugtázta nagy vigyorral Ádám a végeredményt, hogy aztán arcán önelégültséggel nyugodtan hátra dőljön a székében. Rékával kissé lemondóan összenéztünk, letettük azt, ami még a kezünkben volt, gyorsan felkaptunk egy-egy lenge nyári ruhát, hogy mégse fürdőruhában menjünk végig a táboron és alig 1 perccel később már ismét az ösvényen voltunk, csak ezúttal a Balatonnal ellentétes irányba indultunk a kemping közös konyhája felé, ami a büfé mellett volt kialakítva. Anya már messziről észrevett minket és integetve jelezte, siessünk, ezért anélkül robogtunk el a nyitott büfé ajtó mellett, hogy bekukkantottunk volna Bettihez.

- Éppen a legjobbkor! - kiáltotta üdvözlés helyett - vegyétek le a tűzről a lábast és szűrjétek le a krumplipürét - az utasítást követve Réka azonnal elzárta a lángot az edény alatt, én pedig négykézlábra ereszkedve sorra kinyitogattam a konyhabútor szekrényeit, keresve, hogy hol lapul egy szűrő. Éppen rábukkantam és diadalmasan állásba emelkedtem, amikor váratlanul kikapcsolt a sütő és egy pukkanással elment a világítás, mi pedig ott maradtunk a sötétben egy félkész rántott hússal és egy gőzölgő, leszűretlen krumplipürével.

- Mindenki jól van? Mi történt? - hallottam valahonnan anyukám hangját, amit léptek zaja követett, majd kitárult az ajtó, ezzel egy kis fényt engedve kis helyiségbe, így láthattam, hogy a hang gazdája nyitotta ki azt. Mi Rékával ugyanolyan értetlenül álltunk az események előtt, ugyanis mivel a lámpa nem kiégett, hanem csak elsötétült, valószínűnek tűnt, hogy a hibát nem mi okoztuk, ám mielőtt ezt elmondhattam volna, anya választ kapott máshonnan, méghozzá egy idegen embertől, aki valahol a sátrak között kiabált:

- Elment az áram!