Jó pár óra húzott el a fejünk felett, mialatt a társaságunk tagjai forgó rendszerben változtatták helyzetüket, melynek köszönhetően végül mind a puha fűben kötöttünk ki egy-egy zacskó chipsszel és üdítővel a kezünkben. Rajtam kívül mindenki alkoholt is tartalmazó löttyöt fogyasztott, még az eddig ettől a korára hivatkozva tartózkodó unokatestvérem is rákapott az ízére, mely miatt sorra ürítette a poharakat. Ezen viselkedését én ugyan nem pártoltam, mégis úgy döntöttem, hogy a nyaralás közelgő végére való tekintettel nem rontom el a bulit, elég büntetés lesz számára a holnapi másnaposság.

Mialatt körülöttem mindenki lazára itta magát, ami annyiban nyilvánult meg, hogy már a semmi is viccesnek bizonyult számukra, én tovább hódoltam régi hobbimnak, mely kimerült a Bálinton való tépelődésben. Tudtam, hogy az időm rohamosan fogy, ugyanis Bálint öccse kb fél óránként meglepetésszerűen felbukkant köztünk, hogy közölje, éppen hol tartanak a bepakolásban és hogy számítanának a segítségére. Bálinton viszont nem igazán látszott a hajlandóság arra, hogy elhagyja a törzshelyét, de ettől függetlenül minden alkalommal megígérte a testvérének, hogy mindjárt követ, menjen csak előre. A legutóbbi ilyen vizitnél a kisfiú arról számolt be, hogy most kezdik bontani a sátrakat, ami annyit jelenthet, hogy a szülei ügyességéhez mérten nagyjából 1 max 2 órám van még beszélni a fiúval mielőtt elindulna haza, így rövidesen cselekednem kell.

Mintha csak a fiú belelátott volna a fejembe, váratlanul mocorogni kezdett, ülésbe húzta magát a napozóágyban, majd a lábait oldalra kirakva, állásba emelkedett. Kis mutatványával mindünk figyelmét magára vonta, így azelőtt, hogy eltűnt volna a bozótosba, megjegyezte, hogy elmegy "kifacsarni a kígyót" Alig akartam elhinni, hogy már megint a mosdóba menet kell őt elkapnom, de úgy tűnik, ez a mi keresztünk. Ettől se tudunk szabadulni, ahogy Martin közbeavatkozástól sem, azonban mivel az érintett éppen azon mulatott, hogy hogyan csiklandozzák a fűszálak a talpát, őszintén reméltem, hogy ezúttal nem fog a nyomunkba eredni.

Gyorsan én is felpattantam és a többiek pillanatnyi figyelmetlenségét kihasználva követtem Bálintot a gazokon át. Szerencsére Réka már túl illuminált állapotban volt ahhoz, hogy érdekelje, mit és kivel csinálok, ezért zavartalanul jutottam át a sövényen és értem ki a büfé épület másik oldalára, ahol a kanyarodó ösvényen meg is pillantottam a fiút, amint az egyik mosdó felé tart.

A szívem a torkomban dobogott mialatt sietősebbre vettem a tempót, hogy még azelőtt megállítsam, hogy elérné az ajtót, ugyanakkor a lábaim, mintha ólomból lettek volna, folyamatos remegésük lelassított. Ez a kettősség ugyanolyan volt, mint ami a lelkemben tombolt a döntésképtelenségem miatt. Habár már elszántam magam, továbbra se tudtam elvonatkoztatni attól az apró kis sugallatról, mely szüntelen harsogta; még nem vett észre, még meggondolhatod magadat. Bármit megtettem volna azért, hogy megússzam ezt a kellemetlen beszélgetést, de közben azt is tudtam, hogy ha ezt most elszalasztom, akkor örökké bánni fogom ugyanis a bűntudat csak még erősebben fog kísérteni, mint eddig. Így fogtam magam, belekapaszkodtam abba másodpercnyi bátorságba, melyet ez a gondolat okozott, vettem egy mély levegőt és kiáltottam:

- Bálint! - a megszólított személy keze lefagyott a kilincsen, amit éppen markolt és azonnal felém kapta a fejét, ami nem bizonyult okos döntésnek, mivel az ajtó hirtelen kinyílt és pont fejbe csapta. Nagy "au" és fej tapogatás Bálint részéről, sűrű bocsánatkérés és aggodalom a mosdóból éppen kilépő férfitől. Mire oda siettem, hogy segítsek, már rendeződött az ügy, mindössze csak egy pirosan lüktető seb árulkodott a történtekről.

- Jól vagy? - kérdeztem a nyugtalanságtól és a futástól lihegve, mire a fiú csak legyintett egyet. - annyira sajnálom - fűztem hozzá szégyenkezve.

- Nem tehetsz róla - szólalt meg végre egy mély sóhaj után, majd az ajtót nyitva hagyva, belépett a wc-be, hogy a tükörben is ellenőrizze a sérülését. Amint visszajött, egy röpke pillanatra megállt a mosdóhoz vezető lépcső tetején és mélyen a szemembe nézett, nekem pedig elakadt a szavam. Az alkoholtól kissé csillogó kék szempárban megláttam ugyanazt a Bálintot, akit 8 éve hasonló keretek között hagytam magam mögött. Csak akkor én álltam a lépcső tetején és ő az alján. Micsoda irónia. - Hadd találjam ki - mondta hosszúnak tűnő szünet után, tőle szokatlanul komoly hangon - beszélnünk kéne - képtelen voltam megszólalni. Felnőttes viselkedése, ahogy ezt a szituációt kezelte, megbénított. Olyan érzésem volt, mintha ez az ajtó csapás kijózanította volna és egy teljesen más ember állna most előttem. Minekutána a szóképzési tudásom faképnél hagyott, jobb híján csak bólintottam, amire ő is ugyan így felelt. - Part? - biccentett a Balaton irányába, ahol a megszokott kis padunk állt, én pedig ismételten a nonverbális kommunikációhoz nyúltam, mert a hangomat továbbra se találtam. Így remek lesz beszélgetni - gondoltam bosszúsan.

Némán tettük meg a pár perces utat a partig, ami abban a késő délutáni órában tele volt törölközőkkel és gumimatracokkal, melyek tulajdonosai a vízben élvezték a csodás időt, de kint éppen egyetlen ember se tartózkodott rajtunk kívül. A nagy zsivajra való tekintettel kicsit beljebb húzódtunk és a partszakasz külső széle felé telepedtünk le a földre, ugyanis a "beszélgetős padunkon" törölközők lógtak. Egymással szembe helyezkedtünk törökülésbe, aztán pár perc kényelmetlen szünet következett, mely alatt nem mertünk egymás szemébe nézni. Én próbáltam összeszedni magamat és kitalálni, mit mondhatnék neki, de nem sokkal jutottam előbbre. Már-már azon morfondíroztam, hogy valami könnyed kijelentéssel meg kellene törnöm a csendet, hiszen kezdett kicsit kínossá válni, hogy így ülünk kb 1 méterre egymástól és egy szót se szólunk, elvégre én szólítottam le, nekem kellene kezdeményeznem a beszélgetésben is, de egyetlen árva mondatot se tudtam összerakni fejben, amikor nagy megkönnyebbülésemre beszélni kezdett:

- Jó sok minden történt ebben az 1 hétben, túl sok minden - vezette fel lassan a monológját, szavaival pedig teljesen egyet tudtam érteni, ezt bólintással jeleztem is felé - nem igazán voltam önmagam azon a koncerten, kicsit megzavart ez a Flóra ügy, nem tudtam, mihez kellene most kezdenem, csak dühös voltam és szomorú és ez így jött ki. De tudom, hogy ez nem mentség, nem is akarok kifogásokat keresni, szóval ne haragudj, nem kellett volna úgy eltűnnöm és ott hagynom téged egyedül. Ami pedig a többit illeti... - itt egy levegőnyi szünetet tartott és zavartan megvakarta a tarkóját, mialatt én a hallottakon gondolkodtam. Jól esett a bocsánatkérése, örültem, hogy még ha csak egy kis részére is az estének, de magyarázatot kaptam, azonban az elhangzottak után csak még izgatottabban vártam a folytatást - igazság szerint, fogalmam sincs mi történt. Megzavartak a régi emlékek és sokáig nem tudtam, hogyan kellene hozzád szólnom a történtek után. Az biztos, hogy amit csináltam, az hülyeség volt. Egy bocsi ezek után már kevésnek tűnik, de azért tudj arról, hogy megbántam.

Bólintottam. Mi mást tehettem volna? Örültem, hogy őszinte volt velem, ugyanis ebből kiderült, hogy ugyanaz játszódott le benne, mint bennem. A közös múltuk feltépte a régi érzéseket és egyikünk se tudta, miképp kellene ezt a helyzetet éretten kezelni. Így visszatekintve, egyikünk se indult jó irányba. Ő játszadozott velem, annak ellenére, hogy barátnője volt, én pedig túl komolyan vettem ezt komolytalan helyzetet, holott voltak intő jelek.

- Köszönöm, hogy őszintén voltál velem - találtam meg végre a hangomat - engem is megzavart ez a helyzet és ugyanazt éreztem, mint te. Elhittem, hogy az érzés, amit a viszontlátásod okozott, több, mint nosztalgia és emiatt többet láttam a tetteid mögé, mint kellett volna. Sok fejfájástól megkíméltük volna egymást, ha ez a beszélgetés már 1 héttel ezelőtt megtörténik - végre megtört a jég, Bálint egy széles mosoly kíséretében bólintva ösztönzött a folytatásra, azonban ez nehezebbnek bizonyult, mint gondoltam, ugyanis monológomból már nem maradt más hátra, mint a bocsánatkérés. 8 éve vártam erre a pillanatra, hogy Bálint itt álljon előttem és végre könnyíthessek a lelkemet, melyre majdnem 10 éve nehezedik mázsás súlyként a bűntudat, mégis, akkor lehetetlen feladatnak éreztem azt, hogy megszólaljak. 8 évem volt felkészülni, 8 év alatt legalább százszor elképzeltem, hogy miképp fogunk találkozni és fogalmaztam meg magamban, hogy mit fogok mondani, viszont most, hogy itt volt a kínálkozó lehetőség, csak makogtam. Újra és újra belefogtam a beszédbe, kétségbeesetten kerestem a megfelelő szavakat, próbáltam visszaemlékezni a korábban fejben összerakott mondatokra, de a memóriám nem akart együttműködni velem, így rögtönöznöm kellett. Ott volt Bálint és készült ismét eltűnni az életemből. Nem volt több vesztegetni való időm. - A múltról szólva pedig... - kezdtem tétován, miközben a szemeimet végig az ujjaimra szegeztem, melyekkel már percek óta bontottam apró darabjaira egy fűszálat. Nem mertem felnézni rá és szembesülni az arckifejezésével. Vajon dühös? Vagy esetleg értetlen és fogalma sincs róla, hogy miről beszélek? Talán már nem is emlékszik arra a bizonyos búcsúra, csak engem üldöz már 8 éve? Kínzó kérdések, melyekre oly könnyű lett volna választ kapnom, mégse bírtam levenni a szemeimet az ujjaimról és a szemébe nézni. Túlságosan szégyelltem magamat. - Lehet, te már nem is emlékszel arra, ami 8 éve történt, amikor még alsóba jártunk...

- Amikor elmentél az iskolából? - vágott közbe hirtelen a fiú, mely cselekedete annyira váratlanul ért, hogy meglepetésemben elfelejtettem, mennyire félek és tekintetemet ráemeltem. Arcáról rengeteg érzelem tükröződött vissza, de egyértelműen a bánat dominált. Kék szemei már nem csillogtak olyan játékosan, mint pár perce, mely egyértelművé tette számomra, hogy tényleg súlyos hibát vétettem 8 éve. Mindkettőnk számára meghatározó volt az a nap, benne is nyomot hagyott, nem csak bennem.

- Igen - szökött ki ajkaim közül egy sajnálkozó sóhaj, mialatt minden erőmre szükségem volt ahhoz, hogy kipréseljem magamból ezt az egy rövidke szót.

- Szólhattál volna előtte, hogy ne az utolsó pillanatban tudjam meg - jegyezte meg kissé sértődött, mégis beletörődő hangon. Szavai tőrként szúródtak a szívembe és úgy éreztem, a lelkem még sose fájt ennyire. Legszívesebben sírva fakadtam volna, de muszáj volt visszanyelnem a könnyeimet. Ezt a pillanatot nem ronthattam el ezzel.

- Teljesen igazad van. Nagyon rossz döntést hoztam akkor és nem is szeretnék magyarázkodni vagy kifogást keresni, hogy miért tettem. Még ha kicsit megkésve is, de szeretnék tőled mindenért bocsánatot kérni és elmondani, hogy azóta is bűntudatom van a tetteim miatt. Nem ezt a viselkedést érdemelted.

Újfent hosszú és mély csend állt be köztünk, melyet csak a víz fodrozódásának és a nagy mederben pancsoló nyaralók sikongatásinak a zajai törtek meg. A megkönnyebbülés érzése szinte letarolt, úgy éreztem, egy 8 éve cipelt teher gördült le most rólam és kedvem támadt ruhástól berohanni a Balatonba. Azonban mindössze 1 percnyi boldogság jutott nekem, ugyanis utána pofonként ért a felismerés, hogy Bálint még nem reagált semmit. Én ugyan bocsánatot kértem, ezzel teljesítettem a tervem első részét, ugyanakkor ő még nem oldozott fel azzal, hogy elfogadja azt, így feszült várakozással tekintettem rá, mialatt ő láthatóan tépelődött önmagában. Végtelennek tűnt az a pár perc, míg a gondolkodásból kiszakadva végre felvette velem a szemkontaktust, komoly arckifejezéssel rámarkolt az egyik vállamra, majd mikor már úgy vert a szívem, hogy azt hittem, abban a pillanatban kitör a mellkasomból, villantott egy mosolyt.

- Tudod mit, Fanni? - kérdezte játékosan - azt gondolom, mindketten követtünk el hibákat. Én talán valamivel többet, mint te, ezért nagy barom lennék, ha egy 8 évvel ezelőtti ügy miatt haragudnék rád. Én azt mondom, mosson el mindent a Balaton és kezdjünk tiszta lappal.