Apócska, 3 főből álló társaságunkra izgatott csend borult, miközben vártunk Bálint felbukkanására, mely lehetőséget adott arra, hogy a sátorban elhangzó párbeszéd néhány foszlányát kihallgassuk. Az összefüggéstelen szavak alapján az idősebb testvérnek nem volt túl sok kedve a felkeléshez s mikor felmerült a nevem, még inkább ellenkezni kezdett öccsével, aki kitartóan noszogatta. Végül a törekvéseit siker koronázta, pár perccel később pedig Norbi nyomában Bálint is kibukfencezett a sátorból. Az említettet külseje és életkedve alapján éppen legmélyebb álmából zavarhattuk fel, ugyanis a lakhelyéről kimászva is még azzal volt elfoglalva, hogy kócos hajkoronáját belebujtassa az egyik pólójába. Nagyokat ásítozva és a szemeit dörzsölgetve követte lassú, ráérős léptekkel rohanó testvérét és minekutána még az ébredés azon szintjén állt, hogy nem volt képes egyszerre ránk is és a lába elé kerülő akadályokra is figyelni, csak akkor pillantott fel díszes hármasunkra, amikor Norbi lefékezett előtte.

- Jó reggelt! - köszöntötte kissé gúnyos, rosszalló hangon őt az édesanyja, így kifejezve ellen érzetét azzal kapcsolatban, hogy a fia reggel 9 óra után mászik elő az odújából.

- Jobbat - felelte rekedtes, fáradt hangon, majd elnyomott egy újabb ásítást. Az anyukája után minket is észrevett, azonban csak egy röpke pillantás erejéig időzött rajtunk a tekintete. Sokkal jobban érdekelte, hogy milyen okból kifolyólag rázta fel őt a családja és ezt a maga egyszerű módján érdeklődte meg - minek keltettél fel?

- Nem fogod elhinni, hogy mi derült ki! - lelkesedett az anyukája, mire az én felmenőm szája is mosolyra húzódott. Egyedül én nézhettem ki úgy, mint aki legszívesebben felkötné magát az első közeli fára.

- Ha nem fogom elhinni, minek mondod el? - érkezett az újabb flegma reakció a fiú részéről, kinek hangulata nagyon hasonlított az enyémhez. Kényelmetlenül topogott a körünkben és szándékosan került a tekintetével. Egyikünk se akart most itt lenni s mégis erre kényszerültünk. Legalább ebben az egy dologban egyezett a véleményünk.

- Több tiszteletet fiatalember! - pirított rá az anyukája, mire Bálint lazán vállat rántott. Egyre kevésbé tűnt a szememben imponálónak ez a bunkó, könnyed stílus, amit a fiú képviselt. Haverok között még esetleg rendben van, de hogy az édesanyjával szemben is ilyen hangnemet használjon, azt már inkább láttam prosztónak, mintsem menőnek. - Beszélgettünk Lindával és kiderült, hogy ti Fannival egy osztályba jártatok az általánosban. Hát nem hihetetlen? - vázolta fel vidáman a történteket röviden az asszony, amit Bálint kifejezéstelen arccal végig hallgatott, majd testével az irányomba fordult és 2 nap bujkálás után először, újra találkoztak a szemeink. Kérdő és értetlen pillantásából azt tudtam kiolvasni, hogy nagyjából ugyanaz játszódik le a fejében, mint az enyémben; a két szülői még csak most jött rá erre a tényre?

Rettegve, a félelemtől és az adrenalintól remegő lábakkal, az ujjamat tördelve vártam, hogy a fiú feleljen erre valamit, ugyanis mióta engem Norbi felmentett a felbukkanásával a válaszadás alól, nem állt szándékomban újra magamra vonni a figyelmet. Igazság szerint én magam se tudtam volna megmondani, hogy mitől tartok vagy hogy miért ellenzi ennyire a szívem azt, hogy ezt az egyébként kicsi, lényegtelen információt megosszuk a szülőkkel, elvégre, várható volt, hogy ki fog derülni és tényleg nem annyira nagy dolog, főleg ezek után, hogy már maguk is felgöngyölítették a szálakat.

- Annyira nem - szólalt meg közönyösen végtelenül hosszúnak tűnő idő után, mire minden szem rászegeződött, de ő továbbra is csak velem tartotta a szemkontaktust. Mintha arra akart volna ösztökélni, hogy én is csatlakozzak be mellé a beszédbe, de bármit szívesebben tettem volna, mint azt - mi ezt már tudtuk - közölte egyszerűen, majd a két ledöbbent nő válaszát meg sem várva, egy határozott kérdést szegezett az anyukája irányába - egyéb kérdés? csak mert sürgős dolgom volna - biccentett félreérthetetlenül a mögöttünk álló mosdó épület felé, mire a beszélgetés másik résztvevője csak zavartan megrázta a fejét, erre a fiú értékes perceket nem vesztegetve azonnal elindult. Útközben el kellett haladnia mellettem is, így egy ponton majd olyan közel voltunk, hogy a vállaink szinte súrolták egymást, melynek következtében akaratom ellenére is levegő után kellett kapnom. Közelsége felidézte bennem az elmúlt hét legemlékezetesebb pillanatait, köztük a táncunkat és a csókot, melyek sajnos azonosan szörnyű tragédiába torkollottak. És akárhogyan is osztottam vagy szoroztam, ezt a beszélgetést se voltam képes másik kategóriába sorolni.

Mialatt én nosztalgiáztam, Bálint elérte célját és már a vaslépcső utolsó fokán járt, amikor az anyukájának hirtelen fontos közlendő jutott az eszébe, így sietve a fia után kiabált, mielőtt az eltűnhetett volna a férfi mosdóba vezető ajtó mögött:

- Bálint, ne tűnj el messzire. Tudod, megígérted Zolinak, hogy segítesz neki a sátrak lebontásában - a megszólított reakcióját szinte már nem is hallottam, beleveszett a fülembe nyilalló sípolásba, melyet az anyukája szavainak értelmezése okozott. Ha Bálintnak ma segíteni kell a sátrak lebontásába, akkor éjszaka már biztosan nem alszanak itt. Ami viszont azt eredményezi, hogy ma elmennek. Bálint hazamegy. Ismét eltűnik az életemből és én is az övéből, anélkül, hogy értelmes konzisztenciára jutottunk volna a múltunkat illetően.

Ez a kicsit több, mint 1 hét, amit többé-kevésbé együtt töltöttünk ahelyett, hogy tisztázta volna a viszonyunkat, csak még jobban megzavarta. Kezdődött az újra találkozás örömével, mely felébresztette az eltemetett érzelmeimet, folytatódott a keringővel, majd a csókkal, mely után ledobta a bombát, hogy van barátnője és végül kifutott oda, hogy szakított vele, amit követően rögtön lekapta az első lányt a koncerten, aki szembe került vele. Ahogy végig gondoltam, a rövid "táborozásunk" főbb jelentős eseményeit, rá kellett döbbennem, hogy a legvisszafogottabb kifejezéssel élve is tartalmas volt. Hol az egekbe emelt, hol a földbe döngölt és bár pár perce még biztos voltam az érzelmeimben és hogy végleg kiábrándultam belőle, távozásának híre jobban felzaklatott, mint hittem volna. Elhatároztam, hogy nem telhet el úgy újabb 8 vagy még több év, hogy nem teszünk pontot így vagy úgy a kettőnk történetére, ezért amint megláttam álmos alakját az ajtóban, gyorsan elé siettem azzal a céllal, hogy elhívom magammal, mielőtt vissza érne a szállásuk elé. Bálint meg se próbálta titkolni döbbenetét, amikor leesett neki, hogy rá várok, de nem viselkedett elutasítóan, amit örömmel fogadtam.

- Beszélhetnénk? - nyögtem ki remegő hangon a szemkontaktust kínosan kerülve.

- Biztos jó ötlet ez? - kérdezett vissza, miközben zavarában tovább kócolta egyébként is kusza frizuráját.

- Nem, de attól még kellene - feleltem tőlem szokatlan határozottsággal és őszinteséggel. Tényleg elegem volt már a vesszőkből, túl sokat tettem az elmúlt 8 év során. Vártam, álmodoztam, görcsösen kapaszkodtam egy régi szép emlékbe és hagytam, hogy éveken át kísértsen a bűntudat. Most az élet elénk dobott egy lehetőséget, amit egyikünk se kezelt megfelelően, azonban amint megtudtam, hogy szorít az idő, rádöbbentem, hogy ha ő nem fog, akkor bizony a saját egészségem érdekében, nekem kell cselekednem.

- Ja, tudom, igazad van - sóhajtott fel mielőtt az utolsó lépcsőfokról lelépve becsatlakozott volna mellém, hogy együtt tegyük meg a pár száz méteres szakaszt a partig.

A kemping saját partszakasza nem volt túl hosszú, így nem tartott sokáig, hogy észrevegyük Martint, aki nem csak azért keltett feltűnő látványt, mert közvetlenül a vízbe vezető vaslépcső mellett feküdt a földön kiterülve, hanem, mert 2 lány guggolt körülötte, akik heves vitát folytattak az állapotáról. Bálinttal természetesen rögtön tudtuk, hogy megint későbbre kell halasztanunk ezt a beszélgetést és már-már abszurd módon, megint Martin miatt és a fiúhoz siettünk. Futás közben jutott időm arra, hogy ingerülten végig tapogassam a zsebeimet, hátha rátalálok valamelyikben a telefonomra, de balszerencsémre nem volt nálam, így csak abban reménykedhettem, hogy a két lány közül valamelyik már értesítette a mentőket.

- Még lélegzik - mondta az egyik lány, akinek hangjában felismertem az unokahúgomat.

- Honnan tudod? - kérdezte lekezelően a másik, aki nagy meglepetésünkre a büfés lány volt személyesen.

- Bepárásodott a telefonom képernyője - jött a válasz, melyre mi is megérkeztünk a csoporthoz, így láthattuk, hogy Réka azzal a módszerrel állapította meg a légzést, hogy Martin orrához támasztotta a telefonja képernyőjét, ami a kicsapódó hő hatására bepárásodott.

- Pulzusa is van - állapította meg tőle karakteridegen komolysággal Bálint, ahogy kitapintotta azt a fiú csuklóján.

- Nem lehet, hogy csak elesett ivás közben és elaludt? - hallottam meg a saját, aggodalomtól akadozó, tompa hangomat, miközben tehetetlenül néztem a fűben kiterült testet. A mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt, ami miatt pontosan úgy festett, mintha aludna, de mégse reagált se a noszogatásra, se a szólongatásra.

- Akkor nagyon kiüthette magát, mert már percek óta ordítozunk a fülébe - jegyezte meg idegesen Betti - már hívtam a mentőket, azt mondták jönnek, amint tudnak - szavait mély csend követte.

- Megkeresem az apját - ugrott talpra Bálint, majd futólépésben elhagyta a partszakaszt, minek ott hagyva az eszméletlen fiúval és a teherrel, amit a helyzet hordozott magában. Csak ültem ott, a lábaimat magam alá húzva, néztem Martin csukott szemhéjait, résnyire szétnyílt ajkait, a pár milliméteres borostát az orra alatt és életemben először türelmetlenül vártam, hogy a távolból meghalljam egy mentő szirénájának hangját.