Az autóban megfogalmazott tervem, miszerint, az érkezést követően fürdőruhára váltok és megrohamozom a Balatont, ott bukott el, hogy a család befogott mindegyikünket, hogy segítsünk felverni a táborhelyet. Ádám és apu fél óra szerencsétlenkedés, a létező összes magyar káromkodás elhadarása és némi sérülés után sikeresen felállították a sátrat, így elkezdhettük a berendezését. Mivel 3 hálófülkéből állt, ezeket gyorsan szétosztottuk egymás között oly módon, hogy apuék kaptak egyet, a másodikon én és Réka osztoztunk, a harmadikat pedig Ádám vette birtokba. Részben azért, mert mi Rékával nagyjából egykorúak és egyneműek voltunk, részben meg azért, mert Ádám rengeteget forgolódik és beszél éjszaka, amit senki se visel el szívesen.

Amint megtörtént az elosztás, kezdetét vette a munka oroszlánrésze. A rengeteg elektromos tárgyhoz csatlakozó zsinór bedugása, a matracok felfújása, ágynemű felhúzás, táskák hálófülkékbe való berángatása, az ételek hűtőbe rámolása és a szőnyegek, illetve polifonok leterítése.

Édesapám vállalta magára a technikai dolgokat, anyu foglalkozott az olyan konyhai dolgokkal, mint az edények, evőeszközök, tányérok elrendezése és az ételek elpakolása, mi fiatalok pedig belettünk fogva arra, hogy a pontosan 5 darab matracot, amit mi ágyként fogunk használni, felfújjuk. Ezzel a feladattal az egyetlen gond az volt, hogy csak két pumpa állt rendelkezésünkre; egy kézi és egy elektromos. De ez még csak a kisebb probléma volt, mivel csak akkor kezdtük Rékával idegesek lenni, mikor Ádám az orrunk előtt vette magához az elektromos pumpát, meghagyva nekik a jó öreg, de annál megbízhatóbb, kézi vezérlésű eszközt.

Ököl szabály, hogy aki kapja, marja, így még szóvá se tehettük, nem mintha értünk volna vele valamit. Ádám idősebb valamint erősebb, mint mi és még jobban is érvel, így vita helyett, pusztán csak egy csalódott, beletörődő sóhaj hagyta el az ajkainkat, majd neki álltunk 2 perces váltásokkal felfújni az első matracot. Nem meglepő módon, Ádám 3 matraccal végzett, mialatt mi egyel, de így legalább kevesebb munka hárult ránk és viszonylag hamar kipipálhattuk a ránk osztott feladatot.

Amint az utolsó felfújható ágy lyukát is bedugaszoltuk, hezitálás nélkül ugrottunk be a sátrakba, túrtuk elő a fürdőruháinkat, aztán lógtunk meg a szüleim szemei elöl, mielőtt egy újabb feladatot oszthattak volna rám.

A fizikai munka miatt a hőség egyre fojtogatóbbá vált, mely miatt annyira siettem Réka oldalán a mosdókhoz, hogy kevesebb ruhadarabra válthassak, hogy még rettegni is elfelejtettem Bálint miatt. Rá se néztem a sátorhelyükre, mindössze be, aztán pár perc után kifutottam a kisház ajtaján, majd a papucsban csattogva az unokatesóm után siettem, aki már méterekkel előttem járt. A tempója alapján, valószínűleg ő is ugyanazt érezhette, mint én.

A táborhelyen rátaláltunk Ádámra, aki mint később kiderült, csak ránk várt és miközben én vitába keveredtem vele a pumpa miatt, Réka magához vette a fánkot formáló úszógumiját, aztán indulásra utasította a kis csapatunkat. Nem volt nehéz megtalálni a tóhoz vezető utat, ugyanis már messziről hallottuk a hullámok hangját, ahogy nagy erőkkel mossák a partot szegélyző sziklákat. A kempinghez nem tartozott saját strand, mindössze egy hosszú stég nyújtózkodott be a vízbe, mely szinte roskadásig tele volt emberekkel. Főként kisebb-nagyobb családok vertek ideiglenes tábort a fadeszkák közepén, ezzel ellehetetlenítve a tovább illetve áthaladást, így kénytelenek voltunk a part mentén, a fűben magára hagyni a törölközőkből, egy kalapból és 3 napszemüvegből álló szerény kis csomagunkat. A kellékeket a földre dobtuk, aztán egy nagy strandtörölközővel, amikről köztudott, hogy láthatatlanná teszik az alájuk rejtett dolgokat, az egészet letakartuk. Sokáig tanakodtunk azon, hogy szükséges-e őrséget állítanunk a holmik mellé, míg végül arra jutottunk, hogy ezek nem elég értékesek ahhoz, hogy meglovasítsák őket és egyébként se akarunk nagyon mélyre bemenni, a vízből is tudunk figyelni a cuccokra, ezért nagy lelkesedéssel a hullámok közé vetettük magunkat.

A Balaton éppen olyan büdösnek, nyálkásnak és iszaposnak bizonyult, ahogy emlékeztem, viszont a vártnál sokkal hűvösebben fonta körbe a lábaimat. Az első percek borzalmai után, már gyorsabban ment a megszokás és hamar eljutottam arra a pontra, hogy a felsőtestemmel is alá mertem merülni. Persze Ádám, kemény férfiként rögtön azzal kezdte, hogy hal módjára alábukott és elsiklott a távolba, mialatt mi Rékával különböző szisszenésekkel és nyögdécselő hangokkal üdvözöltük a lábunk száraz részeit nyaldosó hullámokat.

Miután túl lendültünk a mélyponton, két oldalról rávetődtünk a fánkra és laza lábtempóval követtük a jó pár méterre előttünk lubickoló bátyámat, aki önmagát nem meghazudtolva, rögtön kiszúrt magának néhány fiatal, korabelinek tűnő lányt a vízben frizbizni. Mint később kiderült, a lányokhoz két fiú is tartozott, akik Ádám közeledésének hatására egyre vészjóslóbb pillantásokat löveltek a hármasunk felé, ennek okán úgy döntöttünk, inkább arrébb tereljük a fiút. Mivel semmilyen játékot nem hoztunk magunkkal a fánkon kívül, Ádám éretlen tinédzserként azzal szórakoztatta magát, hogy ki-ki kapcsolgatta a melltartóink kapocsait. Réka előbb megelégelte, mint én, így egy újabb kikapcsolást követőn egyszer csak utána vetődött és a hátára kapaszkodva lenyomta a víz alá. Ilyen módon birkóztak és dobálták egymás testét iszappal, mialatt én a fánkba henyélve ringatóztam mellettük a vízen, ám nyugalmam csak látszólagos volt. 

Nem tudtam szabadulni Bálint gondolatátától és folyamatosan vissza-vissza tekintgetem a partra a felbukkanásától tartva. Két érzés között őrlődtem, miközben az egész üggyel kapcsolatban egy hatalmas kérdőjel volt bennem. Ötletem se volt, mit kezdjek ezzel a csodás, mégis szörnyű helyzettel és hogyan kellene őt kezelnem. Hiába voltunk régen, 8 évvel ezelőtt, barátok, most talán még a távoli ismerős jelző is túlzás volna. Egyszer osztálytársak voltunk. Ez a legtisztább és legpontosabb megfogalmazása a kapcsolatunknak, pedig ez nem volt mindig így. Két ember, akiket éveken át szoros barátság és esetleg némi mélyebb érzelem fűzött össze, most csak két idegenként tekint egymásra egy kempingben. Micsoda egy elkeserítő végkifejlet. Lehetett volna másképp. Ennek nem így kellett volna végződnie és ha akkor másképp határozok, valószínűleg most egészen más viszonyban üdvözölnénk egymást.

Ilyen bűntudatos és letargikus gondolatok közepette sodródtam jobbra s balra a Balatonon, mikor a fánk hirtelen instabillá vált alattam, nekem pedig csak egy kiáltásra futotta, mielőtt lendületből beleborultam volna a vízbe. Csatatokban lógó tincsekkel, vizet prüszkölve és a szemeimet dörzsölve bukkantam fel végül a víz fölé, mire két nagy izgalommal nevető családtagommal találtam szembe magam. Az ötletgazda Rékán mintha felfedeztem volna némi sajnálatot, viszont a kivitelező Ádám nagy büszkeséggel szemlélte a művét.

- Te idióta! Most vizes lett a hajam! – kiáltottam ingerülten, mialatt különböző csavarásokkal próbáltam minél több vizet a hajamból visszajuttatni a pocsolyába. Még jó pár napig nem akartam kipróbálni, hogy milyen borzalmak árán lehet itt hajat mosni, azonban Ádámnak köszönhetően kezdhetem ezzel az első estét.

- Minek jössz be a vízbe, ha nem akarsz vizes lenni? – replikázott tenyérbemászó bölcsességgel, melyre egy ideges fröcsköléssel válaszoltam. Ennek persze meg is lett a várható következménye és mire észbe kaptam, egy nagy víziháború közepén találtam magamat, melyet nagy meglepetésemre, mindhárman egyaránt élveztünk. Ekkor éreztem először, hogy kitört a nyár. A keszeg szagú Balatonban fürdőzve, egy szál bikiniben mulatni az időt a családommal, miközben az enyhe nyári szellő sült szalonna és grillezett sajt illatát fúja felénk. Valahol a táborban már készült az igazi tűzön grillezett vacsora. Néhány percre minden gondomról elfeledkeztem és az se tudott érdekelni, hogy napokig nem leszek képes lemosni magamról a halbűzt. Szabad voltam, önfeledt és felhőtlenül boldog. Nem számított se a múlt, se jövő, egyedül a jelen volt a fontos, melyben a napot nem árnyékolta semmi.

Mire mind eléggé kifáradtunk ahhoz, hogy kimásszunk a vízből, a levegő már lassan hűlni kezdett és mindenki hajából csavarni lehetett a vizet, amit meg is tettünk a parton. Ádám csak amolyan férfiasan, kutya módjára megrázta a fejét, mi Rékával viszont valamivel hagyományosabb eszközökkel, törölközővel és a kezeinkkel próbáltuk szárazabbá tenni a fürtjeinket. Mivel mindketten dús hajkoronával rendelkeztünk, ez a folyamat jóval több időt vett igénybe, mint amennyi türelemmel Ádám rendelkezett, melynek következtében gyorsan faképnél hagyott minket. Nem akartunk sokáig elmaradni, ezért sietősen a nyomába szegődtünk és éppen a megfelelő időben érkeztünk meg a vacsorához.

Két kemping asztal, amiket egymás mellé toltak, hogy mind elférjünk körülötte, roskadások volt finom kenyerekkel, zsemlékkel, sajtokkal, szalámikkal és különböző feldarabolt zöldségekkel teleszórt műanyag dobozokkal. Láthatóan minden rendben volt, viszont nekem egyből feltűntek bizonyos furcsa dologok: az asztal lábához állított hűtőládában még mindig benne voltak az olvadozó jégakkuk és a szüleim is hiába próbálták palástolni a gondterheltségüket.

- Úgy néztek ki, mint az ázott kutyák! – szólított meg minket apu erőltetett vidámsággal, miközben helyet foglaltunk a műanyagszékek egyikén.

- Úgy is érezzük magunkat – panaszkodott Réka, miközben átvett egy száraz törölközőt anyától és a vállára terítette.

- És a szagunk is olyan – replikáztam rá én is, mire az asztal körül egy pillanatra nevetés támadt. Türelmesen megvártam, míg mindenki összeszed mindenféle finom falatot a tányérja és csak ezután kérdeztem rá a rosszkedvük okára – Mi a baj? Miért van még a hűtő az autóban?

- Valamiért nem működik a feszültségdoboz itt a sátorhelyünknél. Már szóltam a gondnoknak, azt mondta, még ma este ránéz – felelte apa mérséklet ingerültséggel, majd nagyot harapott a szendvicsébe. Anya eközben kihalászott egy doboz sört a hűtőládából és apa elé helyezte az asztalra.

- Dobozból igyak sört?! – kérdezte apa szinte már-már felháborodva, viszont a szája szélén ott bujkált egy kaján mosoly.

- Az autóban lévő 200 csomag egyikének alján ott van a poharad. Nyugodtan megkeresheted, ha kell – vont vállat anyu játékosan, mielőtt egy széles győztes mosolyt villantott volna a férjére. – Egyébként a fürdőszobai táska se került még elő, szóval azt is elő kell túrni a fogkefék miatt – tette hozzá grimaszolva, mire Rékával együtt belőlük is kívánkozott egy unott sóhaj. Bezzeg, ha nyaralót béreltünk volna, most nem lennének ilyen gondjaink. Már rég be lennénk rendezkedve és nem kellene attól félnünk, hogy holnapig, ne adj isten tovább, áram nélkül maradunk.

- Ennyi energiát nem ér – jelentette ki fáradtan, aztán egy drámai mozdulattal felbontotta a sörét, ezzel hivatalosan is megnyitva az idei családi vakációt. Áram, fogkefék, továbbá normális étkészlet nélkül de legalább meleg volt, sütött a nap és mind együtt voltunk a Balaton partján.