A türelmetlenül várt napsütés érkezésére az eddig az étkezőbe zsúfolódott tömeg másodpercek alatt feloszlott és kezdetét vette a romok eltakarítása. Az ösvények mentén mindenfelé asztalok, székek borultak, ponyvákról zúdult alá a víz és a fedetlenül hagyott szivacsok száradtak a nedves autóknak döntve. Mi szerencsére megúsztuk a beázást, ám sokak lakhelyére bizony betört az eső, akik fintorogva és letörten szárogatták a két oszlop közé kifeszített kötélen az életüket. Nem egy olyan kempingező családot láttunk, akik úgy döntöttek, nekik ennyi izgalom bőven elég volt és fél óra alatt összerámoltak, majd elhagyták a tábor területét.

A kempingben halotti hangulat uralkodott. A fürdőruhák helyét átvette a kapucnis pulcsi és a farmernadrág, a tanga papucsét pedig a sportcipő. Összecsukódtak a napernyők és előkerültek a szárítókötelek, melyeken vizes lepedők, ágyneműk és kiterített újságok lengedeztek a szélben. A vidám, felhőtlen nyaralást elmosta a vihar, a fürdőzést ellehetetlenítette a pillanatok alatt 10 fokot hűlő víz és a kempingezők számára nem maradt más, mint sáros utak, latyakos, csúszós wc-k, ázott szivacsok és vizes bútorok. Mindenki csak nagy sóhajok közepette pakolt, szárogatott, törölgetett és mentette a menthetőt. 

A legjobban a lakóautóval érkezők jártak, ugyanis őket érte a legkevesebb kár. Az autó megvédett mindent odabent, ami pedig mégis kint maradt, azt óvta a napellenző. A velünk szemben táborozó nyugdíjas, feltehetően német idős házaspár éppen ezért szórakozott mosollyal, a legnagyobb lelki nyugalommal figyelte a mi szenvedéseinket a lakóautójuk tövében felállított kempingszékekben ücsörögve. A hölgy egyszer odakiáltott nekünk valamit, ám mivel együnk se ért németül, bármit is mondott, reakció nélkül maradt. Anyu szerint a segítségét ajánlotta fel, apu szerint csak a káröröm beszélt belőle.

Apu megrögzött véleménye, hogy minden német utálatos, hiszen egy ilyen nyelvet csak agresszív emberek képesek beszélni, de akiket még a németeknél is jobban megvet, azok a német turisták, hiszen szilárd meggyőződése szerint ezek csak azért utaznak ide, hogy felvágjanak a pénzükkel. A táborhelyre átköltözésünk napján szegény anyut érte a megtiszteltetés, hogy végig hallgassa apu zsörtölődését a német szomszédok miatt, viszont mindannyiunk nagy örömére, fél óra után a panaszáradat elapadt, mivel anyu rafinált csellel elcsalogatta aput a sátortól és így a haragja forrásától is. Azóta csak napjában párszor tesz rájuk némi megjegyzést, általában akkor, amikor ránk köszönnek reggelente. A német Guten morgen-re, mi magyaros Reggelt felkiáltással felelünk s mivel kölcsönösen nem értjük egymást, ennyiben is maradtunk.

Mialatt németék jóízűen olvasgatták a könyveiket valamilyen italt szürcsölgetve, mi azon fáradoztunk, hogy kipakoljunk mindent a sátorból, amit anyuék az eső rákezdésekor csak sebtében behajítottak oda. Hiába zárták le szakszerűen és a lehető legnagyobb körültekintéssel a sátrat, némi kósza víz így is bejutott az ajtórésen át, ezért amint az előtér kiürült, anyu megragadta a cirokseprűt és a kis kézi seprűt, aztán a kisebbiket Ádám kezébe nyomta, aki erre csak értetlenül bámult rá.

- Gyerünk fiam! - kiáltotta - húzd le a vizet a sátor oldaláról, mert beázik - utasította könnyedén, mielőtt neki állt volna kisöpörni a tócsát a sátor előteréből. Mialatt anyu és Ádám víztelenítettek, mi hárman újra berendeztük a sátor előtti teret, letöröltük a bútorokat és anyu kérésére feltettünk még néhány szárító kötelet. Apu körbejárta a sátrat és megállapította, hogy meg kellene erősíteni a ponyvát kifeszítő köteleket. Ennek a feladatnak nagy lendülettel rögtön neki is fogott, ám alig mozdította meg az egyik kötelet tartó pöcköt, a sátor ijesztően megingott, melynek hatására anyu azonnal közbe avatkozott.

Így öten hamar végeztünk minden eső utáni feladattal, melynek okán gyorsan abban a szituációban találtuk magunkat, hogy unottan ülünk az asztal körül és nem tudunk mit kezdeni a pocsék időjárással. A víz túl hideg volt a fürdéshez, a fű túl nedves bármilyen sporthoz, az étkezőben bőven elég időt töltöttünk és a közhangulat is durván nyomott volt ahhoz, hogy szocializálódjunk. Végül arra jutottunk, hogy menjünk el valahova családilag, viszont az úti cél meghatározása kemény feladatnak bizonyult. Anyu felfedezte volna a várost, apu csak beült volna valahova vacsorázni, Ádám kocsmába ment volna valami pénznyelő játékkal játszani, Réka vásárolt volna, én meg inkább kimentettem magam a vitából azzal, hogy elmentem venni egy zacskó chips-et a büfébe és egyúttal a raktár kulcsát is visszaadtam Bettinek. Amíg a sós ropogtatni valóra vártam, akarva-akaratlanul is Bálint felbukkanását reméltem minden pillanatban, azonban fizetés után egymagam távoztam az ürességtől kongó étkezőből.

A napok óta halogatott beszélgetésünket ismét félbe szakította egy személy, így nagy bosszúságomra megint nem tudtuk megbeszélni a csókot. Eddig inkább elkerülni akartam, mintsem elébe menni ennek a társalgásnak, ugyanakkor a szakításuk nagyot fordított a helyzeten. Mindeddig a bűntudat dolgozott bennem és az esélytelen, viszonzatlan érzelmek, azonban Bálint viselkedése és a haldokló kapcsolatukról szóló megjegyzései feltámasztották bennem a reményt. Öntudatlanul is hitet táplált belém az a kijelentése, hogy már nem működött a kapcsolatuk, amelyből én azt szűrtem le, hogy a fiú mégse lehetett annyira szerelmes, mint gondoltam. Ez a tény magát a csókot is teljesen más megvilágításba helyezte és azóta az este óta először reményteljes mosolyt csalt az arcomra. Az, hogy Bálint szabad, mindent megváltoztat.

A táborhelyünkhöz érkezve meglepve tapasztaltam, hogy a társaságunk megszaporodott pár fővel, akik közül egyedül Rolandot ismertem fel. A többi lakóhoz hasonlóan ő és két nála idősebb kísérője is hosszú nadrágot viselt pulcsival, viszont Roland láthatóan nem tudott vagy nem akart megválni szeretett papucsától, mivel csupasz lábakkal, nyitott cipőben toporgott a vizes fűben, miközben várták, hogy apu előszedjen számukra néhány kemping széket.

Egyik kezemben zacskóval, a másikban az aprót csörgetve pár lépéssel beljebb merészkedtem, mire Roland véletlenül kiszúrt és nagy vigyorral üdvözölt, amire anyu, ki eddig meleg italt töltött a vendégeinket, is felfigyelt, majd röviden felzárkóztatott az elmúlt percek eseményeiből.

Rolanddal és a kereszt szüleivel, Anitával és Károllyal, ma délelőtt botlottak egymásba az étkezőben, miközben a vihar elvonulását várták. Apu számára nagyon ismerős volt Károly, ezért fél óra csevegés után rászánta magát, hogy megkérdezze, nem-e találkoztak már valahol, mire perceken belül kiderült, hogy ugyanabba a középiskolába jártak, csak különböző osztályokba. Erre természetesen inniuk kellett és mialatt a két anyuka kitárgyalta a gyerek, család, házasság, főzés témaköröket, a férfiak elmerültek az emlék idézésben. Annyira belelendültek a beszélgetésbe, hogy csak arra eszméltek fel, már nem kopog az eső a tetőn, melynek következtében félbe szakították a társalgást, de csak annyi időre, míg mindkét család rendbe teszi a saját portáját. Rolandék meg is tartották a szavukat és amíg én elmentem, felbukkantak a sátor előtt némi édességgel és alkohollal a kezükben. Ezúttal hozták magukkal Rolandot is, aki, mint megtudtam, nem volt jelen a nagy találkozásnál. Azonnal bekattant számomra a kérdés, hogy vajon merre mászkálhatott ilyen rossz időben, ha nem volt se a családjával, sem pedig velünk. 

Tudtam, hogy erre a kérdésre valószínűleg soha nem fogok választ kapni, így illedelmesen üdvözöltem a vendégeinket, köszöntöttem a bátyámmal időző Rolandot és helyet foglaltam a kibővült kör egyik székén, mely után tovább folytatódhatott a "mit kezdjünk magunkkal a Balaton partján esős időben?" című topic. Szerencsére ez a kör sokkal rövidebbnek bizonyult, mint bármelyikünk várta volna, ugyanis Anitáéknak kész tervük volt és felajánlották, hogy nyugodtan tartsunk velük a Veszprémi állatkertbe. Anyuék lelkesedtek az ötletért, Ádám és Réka minden mindegy alapon csak vállat rántottak, én pedig megbújtam a tömegben, ezért szerencsére nem kérték ki külön véleményem, de egyébként sem volt ellenvetésem a dologgal szemben. Mindezek után már nem volt más hátra, mint a készülődés.

A 3 fős család visszatért a saját sátorához, hogy összepakoljon s mi is így tettünk a példájukat követve. Átöltöztünk, elpakoltuk a bútorokat, anyu csomagolt némi uzsonnát, apu zsebre tette a pénztárcáját és nagyjából fél óra múlva, mely különböző tárgyak keresgélésével ment el, már mindkét autó készen állt az indulásra.

A kemping bejáratához beszéltük meg a találkozási pontot, ahol mindkét társaság neki állt elfoglalni a helyét a két járműben. Ádám már bemászott, őt követte Réka és amint becsatolta magát, én is neki rugaszkodtam, hogy bepréseljem magam melléjük a hátsó ülésre, mikor Anita, aki a két jármű között állva az egész jelenetet végignézte, hirtelen felvetett valamit.

- Szívesen elviszünk valakit a fiatalok közül. Roli csak egyedül van hátul, kényelmesen elfér mellé meg egy ember és így nektek is komfortosabb lenne az utazás - nézett mosolyogva anyura, aki alig győzött hálálkodni. Nekünk, akik érdekében elvileg ez az egész történt, nem nagyon volt beleszólásunk abba, hogy akarunk-e külön utazni, csak annyiban kérték ki a véleményünket, hogy melyikünk váljon el a csapattól.

Mi Rékával kézenfekvőnek tartottuk, hogy Ádám menjen, hiszen ő áll a legközelebb Rolandhoz, tulajdonképpen mi csak általa ismerjük, azonban mielőtt megszólalhattunk volna, Roland döntött helyettünk.

- Fanni? - szólított meg szelíd hangon, bizakodó mosollyal, reménykedve csillogó szemekkel, ezzel engem egy borzasztó kényelmetlen szituációba kényszerítve. Hirtelen 12 szempár szegeződött rám és szinte hallottam, hogy mit gondolnak. Ádám és Réka értetlen döbbenettel mustráltak minket, miközben a felnőttek sokatmondó pillantásokat váltottak a fejünk felett. Ők már biztosra vélték azt, amire én még csak gondolni se akartam. Rolandot hátsó szándék vezérli. A két csapat, élükön Rolanddal, türelmesen várta a válaszomat, mintha volna választási lehetőségem, azonban ez csak a látszat volt. Mindenki tisztában volt azzal, hogy ez a kérdés már a feltevése pillanatában eldőlt. Ilyen körülmények között, egy ilyen srácnak, mindkettő család füle hallatára, az indulást megelőző utolsó percben, ember legyen a talpán aki nemet bír mondani. Én nem voltam. 

Összepréselt ajkakkal, fejemben súlyos kétségekkel és félelmekkel, hamis mosollyal bólintottam egyet, majd sorsomban beletörődve, lassan bemásztam Roland mellé egy idegen autó hátsó ülésére, hogy tehetetlenül végignézzem, ahogy a saját családom elhajt mellőlem.