Nem álmodtam az éjjel. Damian szerint rémálmom volt, mielőtt odajött volna, de én nem emlékszem erre. Csak azt tudom, hogy hirtelen annak a fiúnak a karjaiban találtam magam, akit egész életemben el kellett kerülnöm.

Igazából azt hiszem, valamilyen szinten mindig is vonzódtunk egymáshoz. Vicces ez, hiszen sokáig az elemi erőből táplálódó utálat volt az egyetlen érzelem közöttünk. Talán Anne halála hozott minket közelebb egymáshoz. Talán az, hogy én tökéletesen egyedül maradtam, és szükségem volt valakire, aki segít rájönnöm, ki vagyok. Kihez tartozom. És Damian tudja ezt. Mindig is tudta.

-Arra gondoltam, ma visszamehetnénk abba a fagyizóba,ahol tegnap voltunk.- vigyorgott Damian a konyhapult mögül. Én az étkezőasztalnál ültem Aaron-nal és Hilary-vel, Mariah és Evan órák óta elmentek dolgozni.

-Fantasztikus ötlet, Damian. Ma még senki nem rajongott érted. -forgattam a szemem.

-Öhm.-köszörülte meg a torkát Aaron. -Van valami, amit nem értek. -Damiannel egyszerre kaptuk felé a fejünket, ő pedig értetlenül nézett ránk. - A kapcsolatotokat. -egy kis időre csend ereszkedett a konyhára. Senki sem szólalt meg, Hilary azért, mert valószìnűleg nem érti a "kapcsolat" szót, Aaron megijedhetett, hogy valami rosszat mondott, Damian meg én pedig rájöttünk, hogy Aaron-nak kegyetlenül igaza van. Mi sem értjük a saját kapcsolatunkat.

-Na szóval, a fagyizó.- kezdett el dobolni az ujjával a pulton Damian. A hangja ideges volt.

-Anya azt mondta, maradjak veletek, de kezdem úgy érezni magam, mint egy felesleges harmadik. - tolta ki maga alól a széket Aaron, és felállt.

-Az is vagy, haver. -biccentett neki Damian. Nyeltem egy nagyot. Nem lesz ez így jó.

-Akkor majd szóljatok, ha..tudjátok. Gumi kell, vagy ilyesmi. -vonogatta a vállát Aaron. Megfogta a húga kezét, akit szintén felrántott az asztaltól.

-Még egy ilyen beszólás, és közelebbről is megismerheted a híres bal öklömet. -szűrte a szavakat a fogai közt Damian. Aaron és Hilary eltűntek a szobájukban, Damian pedig odasétált hozzám. Leült mellém, és továbbra is idegesen dobolt az ujjaival. -Keira, én...-azt azonban sosem tudhattam meg, hogy mi "ő", merthogy a csengő fülsiketítő zaja közbeszólt. Damian sóhajtva állt fel, és nyitott ajtót. Ahogy meghallottam a hangot, görcsbe rándult a gyomrom. Soha többé nem akartam hallani ezt a hangot. Felpattantam az asztaltól; nem akartam beszélni Christian-nel. A vendégszoba felé nem indulhattam, az egyenes út a bejárathoz, ahol az apám vár. Végső kétségbeesésemben berohantam a dolgozóba. Becsuktam magam mögött az ajtót, háttal nekidőltem, és nagy levegőket vettem. Igazából én vagyok a hülye. Tényleg azt hittem, hogy egész New York-i tartózkodásom során nem találkozom többé az apámmal, akinek a legjobb barátja lakásában lakom? Vicces. És eléggé naiv gondolkodás tőlem. Nem mintha ez nem lenne megszokott. Mindegy.

- Key. - kopogott be Damian. - Gyere már ki basszus, nem bírom elküldeni. Azt mondta, csak akkor megy el, ha beszélt veled.

- Nem. - válaszoltam egyszerűen. - Nem fogok beszélni vele.

- Akkor soha nem megy el. - nyöszörgött Damian. - Csak gyere ki, mondd, hogy nem akarod látni, és kész.

- Felőlem a rendőröket is ráhívhatod, akkor sem megyek ki. - erősködtem.

- Ki csengetett? - hallottam meg Aaron hangját a folyosóról.

- Christian van itt. - felelte Damian. - És nem megy el, amíg Keira nem beszél vele. - magyarázta.

- És hol van Keira? - értetlenkedett Aaron.

- Valószínűleg azért beszélek a dolgozó csukott ajtajához, mert a mosdóban van. - ironizált Damian. Pár perces csend. Aaron valószínűleg itt meredhetett keresztbe álló szemekkel Damian-re. - Basszus, te sötétebb vagy, mint hittem.

- Jól van na, csak kérdeztem. - védekezett azonnal Aaron. Csapódott egy ajtó, minden bizonnyal megsértődött Damian beszólásán, és visszamenekült a szobájába.

- Keira, nem kell tenned semmit, csak meghallgatni. Ennyi. - győzködött tovább Damian. Csak a fejemet ráztam, megfeledkezve arról, hogy nem láthatja. A könnyek marták a szememet; tudtam, hogy hamarosan kicsordulnak. Elléptem az ajtótól, és lerogytam a földre. Sírni kezdtem. Sírtam mindenért, amim volt, és mindenért, amim lehetett volna, kiskoromtól kezdve. Sírtam azért, mert Anne elment, és azért, mert annyira, de annyira hiányzott. Sírtam azért, mert Christian beállított az egyébként is kacifántos életembe, és úgy gondolta, hogy akkor ő egy 18 éves gyereket kér magának. Hiába leszek felnőtt néhány hét múlva, én még igenis egy gyerek vagyok, egy kamasz, aki nem tudja, merre kell menni, és hiába kérne segítséget bárkitől, az vagy összezavarja, vagy elhagyja. A szipogásom hangossá válhatott, mert nyílt az ajtó, és Damian lépett be. Leült mellém, felhúzta a térdeit, és átkarolta azokat. Nem szólalt meg. Nem kérte, hogy nyugodjak meg. Nem ölelt át. Csak ült mellettem, szótlanul. Én bőgtem, ő pedig a szoba berendezését figyelte. - Mindig utáltam, hogy én vagyok az idősebb. - kezdte halkan, jó néhány néma perc elteltével. - És azt is utáltam, hogy te törékeny voltál. Folyton verekednem kellett az osztálytársaiddal, akik kigúnyoltak téged a szüleid miatt.

- Mi van? - kaptam fel a fejem. Na, arról azért csak tudnom kellett volna, ha ilyesmi történik, nem?? Csakhogy semmi ilyesmiről nem tudtam.

- Mit gondolsz, miért volt állandóan lehorzsolva a könyököm? - nevette el magát.

- Azt mondtad, elestél a hülye gördeszkáddal! - kerekedtek el a szemeim.

- Csak nagyon kevés dolog van, amiben nem vagyok tökéletes. Szerinted a gördeszka közéjük tartozik? - mosolyodott el. Utáltam a hülye "irtó jól nézek ki, és ezzel tisztában is vagyok" mosolyát. - Szóval, a lényegre visszatérve, én is utálom Christian-t. Nem csak miattad, hanem magam miatt is. De ő mégiscsak az apád. Evan sem egy angyal, de próbálok megbocsájtani neki, mert a vér kötelez. Vagy valami ilyesmi. - vonogatta a vállát. Imádtam, amikor érzelgősnek akarja mutatni magát, de közben egyáltalán nem megy neki.

- Nem akarom látni többé. - töröltem le egy adag könnyet. - Egyáltalán.

- Tudom. - sóhajtotta Damian. - És nem is kérném ezt, ha nem nyertem volna meg a fogadást tegnap. - olyan köhögőroham tört rám, hogy azt hittem, megfulladok. Mi az, hogy ő nyerte meg a fogadást?

- Még csak a győzelem közelében sem jártál! - csaptam egyet a vállára.

- Együtt aludtunk. Ez még több is, mint egy csók. - vigyorgott.

- Egy. - nyitottam ki a hüvelykujjamat. - Az égvilágon semmi sem történt az alváson kívül. Kettő. - következett a mutatóujjam. - Az már bőven éjfél után volt!

- Emlékszel a kis ciki jelenetre a fürdő előtt? Amikor Hilary megzavart minket. - az emlékképek elárasztották a fejemet, és hirtelen Christian jelenléte a legkisebb problémák egyikévé vált. Bólintottam, Damian pedig folytatta. - Azt egy fél nyerésnek vehetjük, mert csak miatta nem sikerült. És akkor már a jutalom felét követelhetem rajtad, tehát, hogy egyszer beszélsz az apáddal. Ez még nem számít esélyadásnak, csak egy egyszerű beszélgetés.

- Ügyvédnek kéne menned. - jelentettem ki. - Hihetetlen, mennyire ki tudod használni az emberek gyengeségét.

- Mondjuk, ha gondolod, meghosszabbíthatjuk a játék időtartamát ma éjfélig, és akkor nem kell aggódnod a tisztességtelen kihasználás miatt. - kacsintott egyet. Válaszként csak belerúgtam a lábába, jelezve, mennyire nem tetszik az ötlete. - De most komolyan, Keira. Menj, és beszélj vele. Ha akarod, ott leszek a közelben. - nem akartam. Annyira nagyon nem akartam Christian-nel beszélni, amennyire az ember csak nem-akarhat valamit. A fejemet ráztam. - Ne legyél gyerekes. Ő az apád.

- Ha ő tojhatott a fejemre 18 évig, had tegyem már meg én is! - döntöttem a fejemet a falnak. Hirtelen kopogtak az ajtón, és meg sem várva a reakciónkat, benyitottak. Christian volt az, úgyhogy legszívesebben kiugrottam volna az ablakon. Francba az emeleti lakásokkal!

- Keira... - lépett beljebb a dolgozóba. Legnagyobb meglepetésemre Damian odahajolt hozzám, és nyomott egy puszit a homlokomra. Kifelé menet vetett egy jelentőségteljes pillantást Christian-re, majd magunkra hagyott bennünket.

A szél fújt egy kissé, így a napok óta tartó hőség valamennyire megenyhült. Lassan sétáltam a városban, semmi fontos dolgom nem akadt, ahová sietnem kellett volna. Hosszasan beszélgettem az apámmal. Tényleg nagyon hosszan. Eleinte csak a bocsánatomért esedezett, és elmondta, hogy megérti a tartózkodásomat. Megfogadta, hogy legfőbb feladata az lesz a következő két hétben, amit New York-ban töltök, hogy megszerezze a bizalmamat. Aztán csak beszélgettünk. Igazából magam sem tudom, miért és mikor nyíltam meg neki. Valahogy a vér, ahogy Damian mondta, a felszínre tört, és úgy éreztem, nem teszek semmi rosszat azzal, ha adok neki egy esélyt. Magamra hagyott, meggyűlöltem őt, kerültem, de aztán beláttam, hogy a legkevésbé sem szeretnék olyan lenni, mint ő. Nem akarom magamra hagyni az apámat, ahogyan azt ő tette velem régen. Megmutatom neki, mi lett volna a feladata 18 évvel ezelőtt. 

Elmesélte, mi történt vele azóta. Voltak barátnői, de egyikük sem érhetett fel anyához. Aztán beszéltünk róla is. Összeraktuk a történeteket, amiket Lia és Anne mesélt róla, így szép lassan kezd egy teljes kép összeállni bennem az anyukámról. Kérdezett Damian-ről is, arról, hogy miket éltünk át együtt, és hogy most pontosan mi is van köztünk. Minden gyerekkori élményemet megosztottam vele, a közös eltévedésünktől kezdve addig, amíg elköltöztek Európába. Jól esett egy kicsit nosztalgiázni, és visszaemlékezni arra a Damian-re, akitől még nem kellett féltenem a szívemet. 

Miután el kellett mennie dolgozni, úgy éreztem, muszáj kimozdulnom egy kicsit. Damian velem akart jönni, de egyedüllétre volt szükségem. Az utcákat jártam, kizárva magamból a város zaját, belefeledkezve a gondolataimba. Amikor már kellőképpen lejártam a lábamat, leültem az egyik padra, és elővettem a naplómat. Napok óta nem rajzoltam, és már nagyon hiányzott. Csak firkáltam, egy embert, aztán egy fát, egy madarat, mindent, ami hirtelen az eszembe jutott. 

- Szia. - ült le mellém valaki. Felkaptam a fejem, elképzelésem sem volt, ki a fene huppanna le nyugodtan egy vadidegen mellé. Egy lány ült mellettem, kábé velem egykorú. Szőke haja lazán be volt fonva, a vége égszínkék volt. Szakadt farmert, fekete bakancsot és egy fehér trikót viselt. - Bocsi, hogy csak így rád török, de megláttam, hogy rajzolsz. Zavarok? 

- Nem...Vagyis..Igen. Mármint, igen, rajzolok. - hebegtem. Mindig zavarba jövök idegenek előtt. 

- Mira vagyok, Spanyolországból. Imádok rajzolni, ezért is jöttem ide. A hülye bátyám barátnőjének a nővérének az anyukája igazgatja az egyik Manhattan-i múzeumot, ami kifejezetten fiatal, kortárs művészeket keres. - hadarta. Oké, szóval spanyol létére ennyire jól beszél angolul.

- A bátyád barátnőjének a nővérének az anyja nem a bátyád barátnőjének az anyja is? - ráncoltam a homlokomat.

- Nem, csak a féltestvérek. - legyintett Mira. - Megnézhetem a rajzodat? - nyúlt a naplóm felé. Nem is tudom, miért, de szó nélkül odaadtam neki. Végiglapozta az egészet. Ezt a naplót még Anne-től kaptam, akkor, amikor kiderült a betegsége. Onnantól kezdve vannak benne rajzok, mindenről. Mira minden oldalnál hümmögött valamit, volt, hogy spanyolul (legalábbis, gondolom) kiáltott fel, és volt, hogy tátott szájjal lapozott tovább. Amikor elért az utolsó oldalhoz, amit pár perccel korábban firkáltam, becsukta, és visszaadta a naplót. - Nincs kedved meginni valamit?