- Bonyolult egy lány vagy, Keira Wesley. - kortyolt bele a jeges teájába Mira. Az egyik kávézó teraszán ücsörögtünk újdonsült spanyol barátnőmmel, és miután végigelemezte az összes rajzomat, tizenhárom éves koromtól kezdve, nagyjából elmeséltem neki, mi inspirált a képek elkészítése közben. Semmi személyes, csak ami a művészethez tartozik. - Szerintem Miranda szívesen megismerne téged. - értetlenül meredtem rá. Ki is pontosan az a Miranda? - Ő a galéria vezetője. -magyarázta.

- Az az igazság, hogy Párizsban már van egy galéria, ahol...- ahol mi? Hosszú és bonyolult magyarázkodás várna rám, ha az igazságot közölném vele. - Ahol már érdeklődnek a munkáim iránt, de köszönöm. - vágtam ki magam gyorsan. Hirtelen megcsörrent a telefonom a táskámban. Abszolút meg voltam róla győződve, hogy lenémítottam, de ezek szerint nem. Sebaj. Mire előkerítettem, a hang egyre türelmetlenebbé vált, bár talán csak beképzeltem az egészet. Damian neve villogott a kijelzőn.

- Hol a francban vagy, Keira? Oké, tudom, hogy egyedüllétre van szükséged, na de három tömény órányira? Ugye nem tévedtél el? Egyedül vagy? Keira? - hadarta Damian idegesen.

- Minden rendben. - feleltem, miután befejezte a kis monológot. - Nem messze vagyok Evan lakásától. Simán visszatalálok. - nyugtatgattam.

- Biztos? Ne menjek érted? - kérdezte.

- Biztos.

- Egyedül vagy?

- Nem éppen. - mosolyodtam el óvatosan. - Mennem kell. Hamarosan otthon vagyok. - mondtam, majd kinyomtam a telefont, mielőtt bármit is reagálhatott volna. Őrülten felpörgetett, hogy szereztem végre egy lány barátot, nekem még sosem volt ilyen. A velem egyidős lányok leginkább irigyek voltak rám Damian miatt, olyan, hogy magától odajött volna hozzám egy, és kedvesen elbeszélgessünk, életem eddigi csaknem 18 éve alatt egyszer sem történt.

- A pasid? - szürcsölgette a teáját Mira.

- Azt hiszem, nem. - ráztam a fejem. Mira elröhögte magát.

- Hogy lehet ezt hinni?

- Ez elég bonyolult. - húztam el a számat.

- Körülötted minden az, ahogy látom. - nevetett tovább. Hűha, alig két órája ismer, és máris tökéletesen látja a dolgokat. Gyorsan tanul. - Meddig maradsz New York-ban? - tért át egy másik témára, legnagyobb megkönnyebbülésemre.

- Még két hétig. Utána vissza kell mennem Párizsba. - feleltem.

- Jaj, te szegény. - tettetett sajnálatot Mira, amire ösztönösen kitört belőlem a röhögés. - Itt a számom. - kivett egy cetlit a nadrágja zsebéből, és felém csúsztatta az asztalon. - A közelben lakom, és ahogy hallom, te is. Szombaton lesz egy koncert két utcával arrébb, mehetnénk együtt. Hozhatod a te aggodalmaskodó bonyodalmadat is. - kacsintott rám, majd a vállára kapta szakadt táskáját, a pulthoz sétált, fizetett, intett egy utolsót, és kisétált a kávézóból.

Vidáman sétáltam vissza Evan lakása felé. Boldog voltam, amiért eggyel gyarapodott a barátaim csekély listája, és boldog voltam, amiért nem nekem kellett kezdeményeznem. Mira nagyon szimpatikus, kimondottan az ellentétem a vadóc külsejével és a hihetetlen nyitottságával.

Mivel a háztömbbe épp ekkor érkezett a postás, nyitva volt a lépcsőházba vezető ajtó. Feltrappoltam a lépcsőn, és találomra benyitottam a lakásba. Az ajtó nem volt bezárva, így egyből beléphettem.

- Sziasztok! - kiáltottam el magam. Semmi válasz. Aaron és Hilary talán elmentek valamerre, Mariah és Evan még bőven dolgoznak, na de merre van Damian? Körbejártam a lakást, voltam a konyhában, a mosdóban, a nappaliban, a dolgozóban, a hálóban, a gyerekszobában, de sehol sem találtam. Már csak a vendégszoba maradt hátra. Őszintén szólva, a legesélyesebb helyiséget hagytam utoljára, mert addig is erőt gyűjtöttem a veszekedéshez. Benyitottam a szobába; Damian az ágyán feküdt hanyatt, egy szál melegítőnadrág volt rajta, és a telefonját nyomkodta. Értem én, hogy meleg van, de egy póló biztosan elférne rajta. Mondjuk, szerintem taktikából hanyagolta a felsőt, tudta, hogy ezzel kizökkent a józanságomból. Megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a hibátlan felsőtestet, ami elém tárult, és egyszerűen ledobtam a táskámat a sarokba.

- Megzavartam valamit? - kérdezte, csak úgy, mellékesen.

- Nem volt probléma. - legyintettem, szintén csak úgy, mellékesen. Damian továbbra sem mutatott túl nagy érdeklődést felém, inkább csak a telefonja felé. Nem vagyok ideges. Nem lehetek ideges. Úgy döntöttem, hogy megérdemli a szenvedést. Itt fogok átöltözni. A ruhákkal együtt pedig azt a félénk kislányt is levetem magamról, aki rettegett Damian-nel bármiféle komolyabb kapcsolatot kialakítani. Leültem az ágyra, direkt vele szembe, és levettem a pólómat. Sajnos a szakadt, zenekaros felsőm az ágy alatti bőröndben maradt, ezért le kellett hajolnom. Hallottam, hogy Damian mozgolódni kezd az ágyán, de nem foglalkoztam vele. Kihúztam a táskát, felkutattam benne a fekete pólót, és kiterítettem az ágyra. Felálltam; kigomboltam a farmeromat is. Levettem a nadrágot, megfordultam, és gondosan összehajtogatva visszatettem a bőröndbe. Szemérmesen igazítottam meg a bugyimat is, majd bújtam bele abba a rövidnadrágba, amit előkészítettem. Elgondolkodtam egy melltartó-cserén is, de végül elvetettem az ötletet, egyrészt, az már túl nagy kínzás lett volna neki, másrészt, annyira azért még nem vagyok kikupálódva. Felvettem a pólómat is, majd visszaültem az ágy szélére, kihúztam magam, és mosolyogva figyeltem Damian-t. Valamiért keresztbe kellett tennie a lábát. Édes is a bosszú. A telefonja nyomkodása közben szólalt meg.

- Direkt csinálod ezt?

- Mégis mit? - pislogtam hatalmasakat.

- Oké, szóval direkt csinálod. - bólintott Damian. Letette a telefonját az éjjeliszekrényére, és rám nézett. - Legalább jól néz ki? - kérdezte. Értetlenül meredtem rá néhány percig, de aztán leesett, mire gondol. Azt hiszi, egy pasival töltöttem a délelőttöt! A felismerés hatására majdnem elröhögtem magam, de végül sikerült visszafognom magam. Egy kis mulatság kijár nekem is.

- Nyilván, különben nem álltam volna le vele. - válaszoltam közönyösen.

- Mi a neve? - sziszegte.

- Nem tudom kiejteni, spanyol. - vontam meg a vállam.

- Egy spanyol? Komolyan? - esett le Damian álla. - Nem is tudsz spanyolul!

- Miből gondolod? - fontam össze magam előtt a karjaimat. - Attól, mert te nem tudsz róla, még beszélhetek spanyolul!

- Csakhogy ez nem túl valószínű. - sóhajtotta Damian. - Hol találkoztatok?

- Mi ez, valami kihallgatás? - pattantam fel. - Szánalmas vagy, Damian. - vetettem oda, majd kiviharzottam a szobából, egyenesen a konyhába. Bevallom, egy cseppet élveztem a helyzetet. Na jó, nem is egy cseppet, de mindegy. Ennyire nem akarok gonosz lenni. Ezek szerint Damian nem akar velem semmi komolyat. Akkor már rég megkaptam volna a kiosztást arról, hogy miért kezdek mással, amikor itt van ő is. Viszont én vagyok a hülye. Merthogy Damian Fletcher-nek nincs szerelmi élete.

Kezdek kételkedni abban, hogy ismerem Damian-t. Hiába az együtt eltöltött sok-sok év, ha még mindig képes meglepetéseket okozni. És már megint hol tartunk? Ott, hogy ő jól érzi magát, én pedig magányosan ülök egy rohadt szobában, amin éppenséggel vele kell osztoznom. Nem is tudom, melyikünk a szánalmasabb.

Úgy kezdődött az egész bonyodalom, hogy Damian órákkal a kis incidensük után is meg volt róla győződve, hogy a délelőttöt egy szimpatikus fiúval töltöttem. Aaron és Hilary lementek fagyizni, és, mint kiderült, hívták Damian-t is, de ő nem volt hajlandó elhagyni a lakást, hogy egyből kérdőre vonhasson, amint visszaérek. Mikor a testvérpár visszajött, csak két döglött hangulatú tinédzsert találtak otthon, akik úgy kerülgették egymást egy lakásban, mint két idegen. Kellemetlen helyzet volt nekik is, nekünk is. Damian Aaron-nal nézett valami focimeccset a nappaliban, amíg Hilary és én lovakat rajzoltunk az étkezőasztalnál. Megpróbáltam kizárni a gondolataim közül Damian idióta viselkedését, és úgy kábé mindent, vele kapcsolatban.

Mariah és Evan két jó nagy zacskónyi kajával értek haza munka után. Nem volt kedvük főzőcskézni, és ez tűnt így a leglogikusabbnak. Mariah és én kiraktuk a kínai kaját tányérokra, és leültünk vacsorázni.

- Evan, van a közelben valami bár, vagy ilyesmi? - kérdezte Damian, közbevágva Aaron sztorijába, amiben épp a focimeccs eredményét elemezte Evan-nek. Damian apja kezében megállt a villa, és ösztönösen felém pillantott. Én azonban csak lesütöttem a szemem. Nem tudtam semmit sem Damian tervéről, arról meg főleg nem, hogy miért kapott helyet benne bármiféle bár.

- Van egy, alig egy utcával arrébb. Miért?

- Szeretnék kicsit kikapcsolódni. Rám fér. - vetett felém egy sötét pillantást Damian, majd felállt az asztaltól, és kivitte a konyhába a tányérját. Hilary a villáját az asztalhoz csapkodta, Aaron kínosan húzogatta a száját, míg Mariah és Evan beszédes pillantásokat váltottak. Damian berohant a vendégszobába, és magára csukta az ajtót.

- Nem mész utána? - fordult felém Mariah.

- Minek? - tártam szét a karjaimat ültő helyemben. - Úgyis csak összeveszünk. Akkor inkább megeszem még ezt a kis tésztát. - böktem a tányéromon tornyosodó kajaadag felé. Kábé két percig hagyták, hogy tovább egyek; utána teljesen összezavart Aaron, Hilary, Mariah és Evan vádló tekintete. Ledobtam a villámat, és bementem Damian után a szobába. Ő éppen egy inget gombolt be magán. Egy nagyon, nagyon szexi inget. Vettem egy mély levegőt; most aztán végképp nem mutathattam ki a gyengeségemet. - Mit csinálsz? - kérdeztem idegesen.

- Öltözöm, amint látod. - felelte. Utoljára talán akkor beszélt így velem, amikor értem jött Amerikába, még a nyár elején. Reménykedtem benne, hogy többé nem szembesülök ezzel az énjével.

- Pontosan mi a bajod? - sóhajtottam. Gombócba gyűrte az addig hordott pólóját, és az ágya végébe hajította.

- Még hogy nekem? - mutatott saját magára. - Oké, Keira, nekem elegem van. - kínos nevetés tört fel belőle. A kínos röhögés és Damian Fletcher nagyon nem illenek össze. - Amióta csak Anne beteg lett, tudtam, hogy egyszer, amikor ő már nem lesz, hozzánk fogsz tartozni. Gyűlöltem magam, amiért ezt minél hamarabb akartam. Gyűlöltem magam, amikor sírva hívott fel anya azzal, hogy telefonáltál neki, és Anne meghalt. Tudod, miért? Azért, Keira, mert abban a borzasztó, szívszorító helyzetben csak egyetlen dolog járt a fejemben. Az, hogy megint velem leszel. Megint a közelemben tudhatlak, amíg be nem töltöd a 18-at. És most meg azt gyűlölöm, hogy Arkansas-ben nem 21 év a felnőttségi kor, ahogy a legtöbb államban. Gyűlölöm, hogy még mindig ilyen rohadtul ragaszkodom hozzád, és közben azt is gyűlölöm, hogy bármelyik percben elveszíthetlek, leginkább a saját makacsságom miatt. Egészen pontosan ez a bajom, Keira. - vágta az arcomba, majd fogta magát, és kiviharzott a lakásból. Én meg lerogytam az ágyra, a tenyerembe temettem az arcomat, és próbáltam feldolgozni azt, amit mondott. Nem sikerült. És az sem segített sokat, hogy tudtam, hová ment. Mert igazából nem akartam tudni.

- Bejöhetek? - kopogott be az ajtón Mariah. Sosem értettem, miért kérdezik ezt az emberek, amikor már amúgy is bent vannak. Mindegy. - Összevesztetek, igaz?

- Nem, nem igazán. Inkább csak a fejemhez vágott néhány dolgot, de én meg sem mukkantam. - vontam meg a vállam, tettetve, hogy mennyire nem érdekel.

- Utána kéne menned. - javasolta Mariah.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne. - csóváltam a fejem.

- Szereted őt, Keira? - ragadta meg a kezemet Mariah. Haboztam. Szeretem őt? Persze, hogy szeretem. De hogyan? Úgy, mint egy testvért, vagy úgy, mint egy barátot? Esetleg szerelmes lennék belé? Válaszra nyitottam a számat, de aztán mégis becsuktam. Mariah a fejét rázta. - Nem azt kérdeztem, hogy mit érzel iránta, hanem hogy szereted-e.

- Igen. - feleltem határozottan.

- Akkor indulj! - utasított mosolyogva Mariah. - Ne veszítsd el. - biccentett az ajtó felé. Evan gyorsan lediktálta, hogy hogyan találom meg a bárt, ahová Damian-t küldte, majd úgy, ahogy voltam, szakadt, ezeréves zenekaros pólóban, felcsúszós rövidnadrágban vágtam neki az esti városnak. Nekiütköztem egy rakat embernek, szétszakítottam csoportokat, és piros lámpákon futottam át, nem érdekelt. Csak Damian lebegett a szemem előtt. Meg akartam neki mondani, hogy mennyire hiányzott abban a három évben, amit külön töltöttünk. Azt akartam, hogy tudja, Mira-val voltam délelőtt, nem egy másik fiúval. Születésem óta nem is jutott más fiú az eszembe rajta kívül, csakhogy ezt ezidáig még magamnak sem mertem beismerni. Amikor megérkeztem a bárhoz, győzedelmes, és kissé fáradt mosollyal nyitottam be. És az első, amit megláttam, hogy Damian Fletcher ölében egy lány ül, akivel épp intenzíven csókolózik. Az én szívem pedig aprócska darabokra tört. Megint.