-Milyen utatok volt? - kérdezte Evan, a kormányon dobolva. Természetesen dugóba keveredtünk a reptérről kifelé menet, így most a hosszú sor végén várakoztunk. Evan öltönyben és nyakkendőben volt, és meglehetősen hasonlított Damian-re. Neki is égetően zöld szemei vannak, dús, sötétbarna haja, és rabul ejtő mosolya. Elég kényelmetlenül éreztem magam, mert Damian beutasított a hátsó ülésre, mondván, ő az idősebb, joga van elöl ülni. Köszi. És egy percre azt hittem, örökre eltűnt az az arrogáns bunkó, aki folyton szívta a véremet. 

- Elviselhető. - vonta meg a vállát Damian. Na, és persze meglepő. Mármint, nekem. 

- Jó helyetek volt? Már csak ezek voltak szabadok, amikor foglaltam. - kicsit lejjebb tekerte az ablakot, beengedve némi friss levegőt. Elképzelésem sem volt, hogy tudja elviselni azt a meleg zakót ekkora hőségben. Engem totál lekötött, hogy örüljek Amerikának, annak, hogy megint otthon vagyok, és igazából nem zavart annyira a forróság. Evan-t azonban, láthatóan annál inkább, mert az ingje legfelső gombját is kigombolta. 

- Tökéletes. - bólintott Damian. 

- Keira? - nézett a visszapillantóba Evan. 

- Hm? - kaptam fel a fejem a nevemre. Egyáltalán nem figyeltem a külvilágra, csakis azzal foglalkoztam, hogy "Úristen, New York-ban vagyok!". 

- Jó helyen ültél? Gondoltam, tetszene az ablak mellett... - mosolyodott el Evan. Az előttönk álló autó lassan nyomni kezdte a gázt, úgyhogy mi is lendületbe kerültünk. Végre haladt valamit a sor. 

- Igen, köszönöm. - hálálkodtam. Továbbra sem értettem, hogy egy idegen ember miért fizetett ki nekem egy rakat pénzt arra, hogy idejöjjek, úgy, hogy nem is ismer. Damian szerint itt mindent megtudunk. Hát, kíváncsian várom. 

Két és fél órába telt kikeveredni a dugóból, és további háromnegyed óra volt elérni Evan lakását. Amikor keresztül hajtottunk a városon, tátott szájjal bámultam ki az ablakon. Korábban csak akkor jártam New York-ban, amikor nyár elején Párizsba repültem, de akkor is csak a reptéren voltam. Nem érdekelt, hogy a fiúk miről beszélgetnek elöl, én az ablaküvegre tapadva figyeltem. Elképesztő volt! Emberek milliói sétáltak az utcákon, párok, családok töltötték az idejüket a szabadban. A felhőkarcolók némileg elzárták a Napot, de sokakat ez sem riasztott el a gyönyörű nyári estén. 

Evan egy olyan háztömbben lakott, ami tökéletesen ugyanolyan volt, amilyet az ember a filmekben lát. Téglaházak, maximum két emelettel, minden szinten három lakással. Evan az út mentén parkolt le. Damian és ő kivették a csomagokat, és Evan előrement ajtót nyitni. 

- Na? - hajoltam közelebb Damian-hez, amint lecsukta a csomagtartó tetejét. 

- Mi na? - fordult felém értetlenül Damian.

- Gyertek, srácok! - szólt nekünk Evan, lábával kitámasztva az ajtót. Damian válasz nélkül hagyott ott, és rángatta fel az én bőröndömet is a bejárathoz vezető öt lépcsőfokon. Én az oldaltáskámmal a vállamon mentem utána, és úgy döntöttem, nem segítek. Egyrészt, mert azért ne hunyászkodjak már meg ennyire, másrészt, mert tudom, mi lenne a reakciója. "Minek nézel engem, hogy két rohadt bőröndöt nem bírok el?". Veszekedni pedig nem volt kedvem. Követtem a fiúkat az első emeletig (Damian kábé annyiszor vágta hozzá a csomagokat a lépcső széléhez, hogy behorpadt a bőröndöm), ahol az egyik ajtó már nyitva volt. Damian el is indult volna befelé, ha nem kapok a karja után, és húzom vissza. Most is ugyanolyan értetlen fejet vágott. 

- Mi van? - tárta szét a karjait. 

- Ezt kérdezem én is. - néztem mélyen a szemébe. - Mit gondolsz? - biccentettem a lakás felé, ahonnan kulcszörgés hallatszott ki. 

- Jó fejnek tűnik. - vonta meg a vállát. Amikor percekkel később is legalább ugyanolyan kétségbeesetten pillantottam rá, megértette, mi bajom. Elmosolyodott, szabad kezét pedig, amelyiket épp nem szorítottam, felemelte, és gyengéden végigsimított vele az arcomon. - Félsz, igaz? Attól, amiért idehívott téged.

- Rettegek. - vallottam be. Damian bal lábával arrébb taszította a saját bőröndjét, ami így kis híján lebukfencezett a lépcsőn. Magához húzott, és átölelt. A hirtelen meglepettségtől nem tudtam mást tenni, mint átkarolni a derekát. 

- Nincs mitől félned, Key. - francba ezzel a hülye becenévvel. Meg a hülye öleléssel. Meg a hülye érzéssekkel. És legfőképpen, francba már Damian Fletcher-rel! - Itt vagyok. Nem bánthat. Nem történhet veled semmi, érted? Nem hagyom. - szorítottam az ölelésemen, amit ő hasonlóképpen viszonzott. Ott, abban a pillanatban úgy éreztem, rajta kívül egyszerűen nincs senkim. És valójában ott, abban a pillanatban nem is volt.

- Öhm. Ez most komoly? - forogtam körbe hitetlenül a vendégszobában. Nem a felszereltségével volt problémám, dehogy. Nem számítottam ötcsillagos szállodára, vagy ilyesmi. De azt azért a legmerészebb  álmaimban sem gondoltam volna, hogy Damian-nel egy szobában leszek.

- Sajnálom, a másik szobát holnaptól Aaron és Hilary fogja elfoglalni. - csóválta a fejét Evan, bár nem látszott rajta a hihetetlen megbánás. Volt egy olyan érzésem, hogy ezt rohadtul szándékosan csinálta. Csak tudnám, hogy miért!

- Ki az az Aaron és Hilary? - ráncolta a homlokát Damian.

- Mariah gyerekei. - felelte Evan, mintha legalábbis Damian lenne a hülye, amiért ezt nem tudja.

- Áh, értem. - bólintott Damian. Fogadni mertem volna rá, hogy elképzelése sincs arról, ki az a Mariah. - És pontosan ki is az a Mariah? - köszörülte meg a torkát Damian. Megmondtam.

- A barátnőm. Ő és a gyerekek Minnesotában töltötték az elmúlt napokat, a szüleinél, de holnap jönnek is vissza.

- Mit lehet tudni ezekről a gyerekekről? - fintorgott Damian.

- Aaron 17, Hilary 8 éves, szóval eszedbe ne jusson! - rázta meg fenyegetőn a mutatóujját Evan Damian orra előtt. Létezik, hogy valaki ennyire ismerjen valakit, akivel még sosem találkozott?

- Miről beszélsz? - röhögte el magát Damian.Evan mindent tudó mosollyal indult az ajtó felé.

- Most hagylak titeket egy kicsit, nekem is be kell fejeznem még egy munkámat, de később elmegyünk vacsorázni. Szusit vagy olasz kaját ennétek szívesebben? - lazította meg a nyakkendőjét.

- Szusi. - vágta rá Damian.

- Olasz. - feleltem, vele tökéletesen egy időben. Egymásra pillantottunk, mire Evan zavartan elnevette magát.

- Azt hiszem, erre mondta Lia, hogy semmiben sem értetek egyet. - tette a kilincsre a kezét. Evan beszélt volna Lia-val? Mikor? És akkor Lia miért lepődött meg annyira az utazásunk hírén? - Megoldjuk valahogy. - ígérte meg, majd kettesben hagyott minket.

- Ez meg mi a fene volt? - bámulta értetlenül a csukott ajtót Damian.

- Miért vagyunk egy szobában? - tettem fel a számomra fontosabb kérdést. Damian lerogyott az egyik egyszemélyes ágyra. Kettő volt egymás mellett, alig egy lépésnyi távolságra egymástól. Kellemes éjszakák elé nézek, mondhatom.

- Ez a Sors keze. - kezdte húzogatni a szemöldökét Damian. Oké. Ez a legtöbb sráctól szánalmasnak és erőltetettnek tűnik, tőle azonban inkább szívdöglesztő volt. Damian-nek igaza volt. Tényleg az agyamra ment valami. Mióta használom én a "Damian" és a "szívdöglesztő" szavakat ugyanabban a mondatban, alany-állítmány kapcsolatban? Nem tesz jót nekem a magasság. Jobb híján egy csomag papírzsepit kaptam fel, és vágtam hozzá.

- Ez most komoly, Damian. - fontam össze magam előtt a karjaimat.

- Itt minden szörnyen komoly, Keira. - sóhajtotta, majd hanyatt vágta magát az ágyon úgy, hogy kezeit a tarkója alá tette. A fekete póló, amit viselt, kissé felcsúszott...Nekem pedig most már egy pszichológus kéne. Meg, esetleg még több Damian felsőtestéből. Oké, ezt nem gondoltam komolyan.

- És azt miért nem említette, hogy van barátnője? Hogy annak vannak gyerekei? - hadartam, miután megembereltem magam.

- Honnan tudjam? - vonogatta a vállát, a plafont bámulva. - A lényeg, hogy itt vagyunk, New York-ban. Ha nagyon gáz lenne, elmegyünk szállodába, vagy ilyesmi.

- Mi? - meredtem rá értetlenül.

- Szálloda, Keira. Tudod. - könyökölt fel, és visszatért szokásos kedves hangneméhez.

- Nem az mi. - forgattam a szemem. - Hanem, hogy mi ketten? - mutattam először rá, majd magamra.

- Persze. Anyám így is totál aggódik, hogy itt hagylak. Gyakorlatilag rám vagy bízva. - válaszolta.

-  Aha, szóval csak azért vinnél magaddal, mert rád vagyok bízva. Fantasztikus. - motyogtam az orrom alatt, de amint kimondtam, már csak azért imádkoztam, hogy ne hallja meg. Persze, hogy meghallotta. 

- Mi bajod? - méregetett Damian, úgy, mintha csak le akarna vetkőztetni. 

- Mi lenne? - ültem le a másik ágyra, vészesen közel kerülve Damian-hez. Vállaltam a kockázatot. Bármiféle veszély is fenyegessen.

- Olyan furán viselkedsz.

- Nem viselkedem furán.

- De igen.

- Nem.

- De.

- Nem.

- De.

 - Damian! - csattantam fel, mert ez azért mégiscsak hülyén hangzott egy húsz és egy tizennyolc éves szájából.

- Na mindegy. - feltápászkodott, a bőröndjét az ágyra rakta, majd kicipzárazta, és kivett belőle egy adag ruhát. - Megyek zuhanyozni. - jelentette be. Reakció hiányában csöndesen indult az ajtó felé. - Akkor is furán viselkedsz. - nézett vissza rám egy pillanatra, de mikorra megtaláltam a tornacipőjét a bőröndjében, amit hozzávághattam, már becsukta az ajtót, így a cipő nagyot koppanva pottyant a földre.

- Egy órája telefonáltam, és rendeltem egy közepes szusi-tálat. - lépett oda a japán étterem kiszolgáló pultjához Evan. Damian és én kicsivel hátrább várakoztunk, rengeteg ember útjában. Javasoltam Damian-nek, hogy álljunk arrébb, de csak annyi volt a válasza, hogy "majd kikerülnek". Így is volt, bár néhányan elég csúnya szavakkal illettek minket. Mindegy. Amíg Evan-re és a szusi-tálra vártunk, kinéztem az ablakon. Már sötét volt, a felhőkarcolók ablakaiban úgy világítottak a lámpák, mint a csillagok. Ilyen csillagokkal volt tele New York ege. Néhány perccel később Evan egy szatyorral tért vissza hozzánk, és terelt ki minket az étteremből, be egyenesen a kettővel arrébb lévő olasz étterembe, ahonnan szintén megrendelte korábban a vacsorámat. Két feltankolt táskával tértünk vissza Evan lakásába. A vendégszobával szemben volt a konyha, ahol Evan tányérokra tette a kaját, és a kezünkbe nyomta. A konyha mellett lévő nappaliba telepedtünk le, ahol egy hosszú, fekete bőrkanapé és egy hatalmas plazmatévé kapott helyet. A szőnyegen ülve kezdtünk vacsorázni.

- Hogy ízlik? - nézett ránk felváltva Evan.

- Hát, nem párizsi szusi, de azért elmegy. - vonogatta a vállát Damian.

- Keira? - mosolyodott el Evan. Nyeltem egy hatalmasat, holott falat nem is volt a számban. Az oldalamon lassan egy Csendes-óceán méretű lyuk tátongott, hogy megtudjam, én miért vagyok itt. MIután nem válaszoltam, Evan letette a villáját, és megtörölte a száját. - Oké, tudom, hogy mindketten kíváncsiak vagytok, miért kellett idejönnötök. És idejében meg fogjátok ezt tudni. 

- Mikor? - csúszott ki a számon.

- Idejében. - nyomatékosította Evan. - Nagyon bonyolult helyzetbe csöppentetek, és biztosan szükségetek lesz egy kis időre. 

- Ugye nem szórakozol velünk? - kérdezte Damian gyanakodva. 

- Szerinted akkor nekem üzlet lenne idehozatnom titeket Párizsból? - tárta szét a karjait Evan. Jó, ebben igaza volt. De akkor is bűzlött valami. 

- Keira...Keira...Key...- hallottam a nevemet magam mellől. Kinyitottam a szememet. Vaksötét volt, a velem szemben fekvő Damian zöld szemei mégis világítottak. - Alszol? 

- Most már nem. - fordultam a hátamra. Az utcáról még most is autók zaja és dudálások hallatszottak fel. - Mi a baj?

- Nincs baj. - válaszolta gyorsan. - Vagyis...Nem tudom. - bizonytalanodott el. 

- Mi van? Késik a menzeszed, vagy mi? - sóhajtottam, a plafont bámulva. Habár én őrült nagy poénnak tartottam ezt, nem röhögtem el magam hangosan.

- Irtó vicces vagy. - horkantott fel Damian, tetetett sértettséggel a hangjában. - Csak mondani akartam valamit, de úgy látom, nem érdekel. Jó éjt. - mozgolódás a mellettem lévő ágyban. Biztosan az oldalára fordult. Istenem, ezek a férfiak! 

- Ajj, Damian! - szóltam neki, ő azonban nem reagált. - Damian. - ismételtem.

- Alszom. - motyogta. 

- Te is felkeltettél engem. - érveltem. Megint mocorgás. Talán most gördült át a másik oldalára, felém. 

- Mondajd. - engedélyezte, mintha csak ő tenne szívességet.

- Te mondjad. Te akartál mondani valamit. - válaszoltam. Damian akkorát sóhajtott, hogy kábé a háztető is megemelkedett. 

- Sajnálom. - bökte ki. Tudtam, annyira tudtam, hogy be kellett volna állítanom a hangfelvételt a telefonomon! Majdnem 18 éve ismerem, és még soha, egyszer sem hagyta el a száját ez a szó. Nem is hittem, hogy ismeri. 

- Az elkövetett szemétségeid közül most pontosan melyikre is gondolsz? Csak mert volt egy pár...- húztam el a számat. 

- Mindenre, ami téged is érintett. De leginkább azt, hogy eddig nem beszélgettünk. Tudod, veszekedés nélkül. - még a szám is tátva maradt. Szerencse, hogy sötét volt. - Miért nem szólalsz meg? Elaludtál? Biztosan elaludtál. 

- Nem. - vágtam rá gyorsan, mielőtt ő is visszaaludna. Ezt azért nem akartam annyiban hagyni. - Ez csak...váratlanul ért. 

- Bocs. - sajnálkozott Damian. Ez nagyon nem az ő stílusa. Egy perc alatt kétszer is meghunyászkodni? Talán ő is elmebeteg lett, mint én. De azt, hogy én biztosan az lettem, a következő tettem is mutatja. Lerúgtam magamról a takarót, és a sötétben tapogatózva kimásztam az ágyamból, merthogy természetesen nekem nem volt jó az az oldal, ahol az én fekhelyem is volt, muszáj volt megkerülnöm...Mindegy. Megálltam az övé mellett, és vártam, észrevesz-e egy bugyiban és egyetlen szál oversize pólóban ácsorgó lányt éjszaka az ágyánál. Habár úgy jöttem ki a fürdőből, hogy egy cicanadrág is volt rajtam, a takaró alatt kibújtam belőle, és az ágy alá csúsztattam, hogy Damian ne lássa meg. Nem tehetek róla, hogy irritál, ha van valami a lábamon alvás közben. - Keira... - hallottam Damian csodálkozó hangját. Ezek szerint észrevett. 

- Menj arrébb. - toltam arrébb úgy találomra valamit, amit a sötétben ki tudtam venni, majd leültem az ágy szélére, és hanyatt dőltem. A következő pillanatban egy takaró került fölém, egy karral együtt, és egy leheletet éreztem az arcomon. Óvatosan oldalra fordítottam a fejemet; Damian lélegzete ekkor már az ajkaimat érte. Megremegett a gyomrom, és erőnek erejével kellett lecsökkentenem a magasba szökő pulzusomat. Erre elsősorban azért volt szükség, mert Damian karja továbbra is a hasamon pihent. 

- Hamarabb is színt vallhattam volna. - suttogta. Beszéd közben a lehelete csiklandozta az arcomat, és hirtelen legyőzhetetlen vágyat éreztem arra, hogy befogjam a száját...az enyémmel. 

- Még mindig utállak. - préseltem ki magamból egész eddigi életem legnagyobb hazugságát. 

- Még mindig tudom. - válaszolta halkan. Az ájulás szélére kerültem. De komolyan. - Kérdezhetek valamit? 

- Kérdezz. - engedélyeztem. Kész, a belső szerveim feladták a harcot. Mondjuk, totál megértem őket. 

- MIért nincs rajtad nadrág? - én voltam a hülye, amiért ezt egy intim pillanatnak gondoltam, és reménykedtem valami nyálas "mit érzel irántam?" dumában. 

- Damian... - mondtam. Damian lassú, körkörös mozdulatokkal simogatni kezdte a hasamat. - Itt tölthetem a ma estét? - kérdeztem, az ágyra célozva. Damian a vállamba fúrta a fejét; éreztem, ahogy nevet. 

- Ezt, és az összes többit is.