- Szia, Ben. - szóltam bele a telefonba, amikor már annyi ideje csörgött, hogy kénytelen voltam felvenni.

- Keira! Végre! Már azt hittem, nem fogod felvenni. - sóhajtott fel megkönnyebbülten Ben a vonal túloldalán. Az volt az eredeti tervem. - válaszoltam volna legszívesebben, de ennyire azért nem akartam bunkó lenni. - Lia mondta, hogy jól vagy, de én ezt a te szádból szeretném hallani.

- Minden rendben. - feleltem, annak ellenére, hogy a "Ben" szónál Damian kivágtatott a szobából. Úgy döntöttem, ezúttal nem megyek utána, mert bár az esti játéknál volt egy félreérthető pillanatunk a "nem vagyok kapcsolatban, de ha akarnék, sem tudnék változtatni ezen"- résznél, továbbra sem voltam a kapcarongya, amit csak úgy rángathat, ha úgy tartja kedve. Törökülésben ültem az ágyon, és vártam, hogy Ben kinyögje, egész pontosan mit akar. 

- Hogy jössz ki Damian-nel? - kérdezte, kissé aggodalmasan. 

- Megvagyunk. - vonogattam a vállam. Bár, meglehet, hogy most odakint épp felgyújt valamit, de mindegy. Attól mi még megvagyunk.

- Azt sem mondanád el, ha megerőszakolt volna. - válaszolta semleges hangszínen Ben. 

- Akkor minek kérdezted? - vágtam vissza, egy kissé talán gorombán. 

- Beszélgettetek? - faggatózott tovább. Aha. Tehát azt akarja megtudni, hogy Damian elmondta-e nekem kettejük történetét. 

- Igen. - bólintottam.

- Értem. - percekig néma csend. Még ellenőriztem is, nem-e szétkapcsoltak minket, de nem, a másodpercek peregtek a számlálón. - Mindent tudsz? - bökte ki végül.

- Azt hiszem. 

- Dióhéjban annyi, hogy megdugta a barátnőmet, ezért szétmentünk. - érkezett a hanyag válasz. Pontosan tudtam, hogy nem ennyiről volt szó, de Ben pont nem az az ember, aki telefonon keresztül önti ki nekem a szívét, ekkora távolságban, ilyen rövid ismeretség után. - Mondjuk, meglepődtem volna, ha képes kordában tartani magát. Nem jellemző rá.

- Ismerem őt. - szóltam közbe, mielőtt olyat mond Damian-re, amit ő maga is megbán. - És szerintem te is legalább annyira hibás vagy. - itt természetesen arra gondoltam, hogy végighallgathatta volna Damian élménybeszámolóját is a történtekkel kapcsolatban, ő azonban egyértelműnek vette, hogy ezzel őt hibáztatom.

- Már bocs, Keira, de ha téged megcsalna a pasid, neked elsődlegesen a saját felelősséged lebegne a szemed előtt? Őszintén. - legjobb védekezés a támadás, értem én.

- Sosem csaltak még meg, szóval nem tudom. - feleltem. -Damian talán a világ legnagyobb tahója, nulla visszafogottsággal, de az biztos, hogy nem cselekedne soha a barátai ellen. És ha olyan jól ismernéd, mint hiszed, ezt te is tudnád.

- Elég jól ismerem ahhoz, hogy higgyek az ex-barátnőmnek. Kutyából nem lesz szalonna, Keira. Jobb, ha ezt fejben tartod, amikor a közelében vagy. - ő most komolyan figyelmeztetni akar engem? Mintha egy hangyányit régebb óta ismerném Damian-t, mint ő. Mindegy.

- Képes vagyok önálló döntéseket hozni, Ben. - válaszoltam higgadtan.

- Örülök. - szarkasztikus válasz. Határozottan nem jó jel. - Csak nem akarom, hogy te is egy használati tárgy legyél a polcán, amit levesz, amikor csak szeretne.

- Majd vigyázok. - ígértem meg a szememet forgatva.

- Remélem. Le kell tennem. Szia. - búcsúzott el, de mielőtt bármit is reagálhattam volna, kinyomott. Nagyszerű. Ledobtam a telefonomat az éjjeli szekrényre, és feltápászkodtam az ágyról. Felmarkoltam az alvócuccomat, és kimentem a szobából. Damian a konyhapult mögött állt, egy pohár vizet kortyolgatott. Mondanom sem kell, farmerben, laza, fehér pólóban, tökéletesen beállított hajjal valamiféle rocksztárra hasonlított. 

- Na, befejeztétek a csevejt? - mosolyodott el gúnyosan.

- Kösz, hogy ott hagytál. - vetettem oda neki, miközben benyitottam a fürdőbe.

- Ha meg ott maradok, az lett volna a bajod, hogy hallgatózom. - lépett oda a mosdó ajtajához. 

- Mindenesetre, azt kérte, vigyázzak veled. - támaszkodtam neki az ajtófélfának. Damian hitetlenül elröhögte magát. 

- Szerinted ezt direkt csinálja? 

- Szerintem ti egyszerűen csak hülyék vagytok. - dobtam le az oversize pólómat a WC-tetőre. - Elbeszéltek egymás mellett, végig sem hallgatjátok a másikat. 

- Ő nem áll velem szóba. - emelte fel védekezőn a kezeit Damian.

- Mert te meg kijelentetted, hogy utálod. - tártam szét a karjaimat. - Ugyanott vagytok. 

- Utálom őt, mert szétverte a fejemet. - Damian nekitámaszkodott a falnak az ajtó mellett, vészesen közel kerülve így hozzám. 

- Szétverte a fejedet, mert azt hiszi, veled csalta meg a barátnője. Te mit tettél volna a helyében? - vontam fel a szemöldököm.

- Nem lett volna barátnőm. - röhögte el magát. A "békítsük ki Damian-t és Ben-t" hadművelet azonnal visszacsúszott a második helyre a fontossági sorrendben. Már az este folyamán befészkelte magát a fejembe a gondolat, hogy Damian talán rám célzott ott, akkor, azzal az elejtett "ha akarnám, se változna ez" kijelentéssel. - Mi van? - Damian széles vigyora mosollyá szelídült vissza, és közelebb hajolt hozzám. Éppen nem voltam sarokba szorítva, hiszen az ajtó mögöttem nyitva állt, tehát egy lépés hátra, és máris eltávolodok Damian-től, ezt azonban egyelőre nem akartam megtenni. Magam előtt összefont karral, centikre Damian arcától vártam a folytatást. Ezúttal nem akartam meghátrálni.

- Mi lenne? - játszottam az idióta sulis klisét. Damian-ből kibuggyant a röhögés, amiért egyszerűen nem tudtam hibáztatni. Az arca azonban nem hogy távolodott tőlem, inkább közelebb került hozzám. Görcsbe rándult a gyomrom, amitől csak még jobban megijedtem. Sosem rándult görcsbe a gyomrom egyetlen fiú miatt sem.

- Mi lenne? - ismételte Damian hitetlenül. - Ez most komoly, Key? Ennyire vagy kreatív?

- Bocs, nincs tapasztalatom. - vontam meg a vállam, állva Damian zöld tekintetét. Erre végre befejezte a nevetést, és karjaival megtámaszkodott az ajtófélfákban. Pár percig farkasszemet néztünk, mintha megpróbálnánk kiolvasni bármit is egymásból. Mintha az elvesztegetett három év, amit külön töltöttünk, így megtérülne. Mintha ezzel bármi is megváltozna kacifántos életünkben. Damian aztán egy hirtelen mozdulattal elkapta a derekamat, és közel rántott magához. Ajkait már csak néhány milliméter választotta el az enyémtől. Ezúttal az sem érdekelt, hogy a mellkasom az övének préselődött, így pedig biztosan érezte, mennyire hevesen dobog a szívem. Nem zavartak a remegő lábaim, megfeledkeztem a siralmas múltamról, jelenemről és jövőmről, ott, akkor csak Damian Fletcher létezett, és én. Na meg persze egy kicsit Damian ajkai is, amelyek piroslámpásan veszélyeztették az enyéimet. Már ott tartottunk, hogy kész, akkor ennyi, megtörténik az, ami velem még sosem, vele pedig számtalanszor, ami neki természetes, nekem meg különleges, amit el akartam kerülni vele, és amit végül mégis ő tesz meg velem, amikor egy torokköszörülést hallottunk a folyosó felől.

- Pisilnem kell. - toporgott kezeslábas pizsamában a fürdő ajtaja előtt Hilary. Damian úgy távolodott el tőlem, mintha megráztam volna, és zavartan félreállt. Én visszaléptem a mosdóba, és felkaptam a WC-ről a pizsifelsőmet. Én is kijöttem onnan, és hagytuk, hogy Hilary intézze a dolgát. A folyosón kettesben maradva elképesztő feszültség alakult ki kettőnk között. Csak álltunk egyik lábunkról a másikra, egyikünk sem tudta, mi következik most.

- Figyelj, én átöltözöm a szobában. - lengettem meg a pizsit előtte.

- Én is megyek. - szállt el azonnal minden zavartsága.

- Nem. - közöltem határozottan. Damian meglepetten nézett rám. - Szólok, ha végeztem, rendben? - igazából nem érdekelt, hogy rendben van-e, vagy sem, mert meg sem várva a válaszát, bementem a szobába, és következetesen az ajtónak dőlve bújtam ki a nadrágomból és a felsőmből, majd felkaptam a DREAM feliratú bő pólómat. Kinyitottam az ajtót, és legnagyobb értetlenségemre Damian a folyosó falát támasztva, türelmesen várt. - Végeztem. - tártam szélesebbre az ajtót, hogy ő is bejöhessen. Na persze ő közel sem volt olyan szégyenlős, mint én, egyszerűen levetette minden ruháját, és egy szál boxerben feküdt le. Amióta csak ismerem, mindig egy fekete melegítőben és egy szakadt pólóban aludt. Miért pont itt, New York-ban, velem egy szobában kell megszakítania a hagyományát? Őrület.

Futottam. Ajtók jobbra, ajtók balra, végtelen sötétség előttem, végtelen sötétség mögöttem. Egyetlen lenge, átlátszó, fehér hálóing volt rajtam, a talpam véres volt valamitől, az ujjaim kihólyagosodtak, szőkés barna hajam csapzottan omlott keskeny vállamra. Hirtelen kivágódott az egyik ajtó, és egy női alak lépett ki elém. Ugyanolyan fehér hálóinget viselt, mint én, de ő, velem ellentétben nem a földön járt, hanem vagy tíz centivel afölött lebegett. Arca kedves volt, igazi bizalmat sugárzó. Ismertem ezt a nőt. Sosem láttam még, de ismertem. Tudtam, hogy ki ő, de azt nem, hogy miért van itt. Felém nyújtotta kinyitott tenyerét. "Sajnálom". Ez állt rajta. A könnycseppek először lassan, majd fokozatosan gyorsulva igyekeztek lefelé az arcomon, befolyva a ruhám alá. Ahogy odanyúltam, hogy letöröljem őket, a könnyek erősen marták a kezemen keletkezett hólyagokat. Felszisszentem, és lenéztem a tenyeremre. Vérzett. Beletöröltem a fehér hálóingbe, ami azonnal átvette a vér színét. A nő, aki korábban mosolyogva nézett rám, elkomolyodott. Néma sikolyra nyílt a szája, és a végtelen sötétség felé mutatott előttem. Nem szólalt meg, csak ismételten felmutatta a kezét. Csak egy dátumot láttam rajta. Mi is történt február tizedikén, 20 évvel ezelőtt? Damian. Damian akkor született. Anyára pillantottam. Ő volt az. Anya. Az előttem tátongó, visszataszító végtelenség felé küldött, riadt arcot vágva. Nem akartam belegondolni, miért kell odamennem. Damian-hez lenne köze? Biztosan, különben minek mutatta volna fel épp az ő születési dátumát? Ismét szaladni kezdtem. Már éreztem, mitől vérzett a lábam. A folyosó alja éles sziklákból állt, amik kegyetlenül felsértették az ember bőrét. Csak futottam, bele a sötétbe. Egyre több ajtót hagytam el, egyre messzebb kerültem anyától, és egyre inkább kezdett eluralkodni rajtam a patika tisztaságú pánik. Megtorpantam, amikor tudtam, hogy vége. Hogy nem bírok tovább futni. Csukott szemmel görnyedtem előre, és fújtam ki magam a térdemen támaszkodva. Muszáj volt továbbmennem, ha meg akartam tudni, mi történt Damian-nel. Amikor felegyenesedtem, és kinyitottam a szemem, már nem volt sötét. Egy forgalmas út közepén álltam, körülöttem autók száguldoztak, élesen dudálva rám. Ezek szerint nem haltam meg. Egyelőre. Körbefordultam, hátha rájövök, hol is vagyok pontosan. És aztán megláttam. Az út mentén, a szalagkorlátnál három rendőr- és két mentőautó állt. Köztük egy felismerhetetlenségig összetört kocsi, a roncs mellett egy fehér lepel, ami alatt egyértelműen feküdt valaki. Anélkül indultam el oda, hogy szétnéztem volna, így sok-sok autós megint dudálni és kiabálni kezdett rám, de nem érdekelt. Amikor a baleset helyszínére értem, felrántottam a fehér takarót. Egy holttest hevert alatta. Damian holtteste. Könnyekben törtem ki, úgy sírtam, mint még talán soha. Lerogytam az útra, ráborultam Damian-re, és csak sírtam és sírtam. Nem lélegzett, nem vert a szíve. Azt kívántam, bárcsak kipattanna a szeme, és elküldene a fenébe, amiért nyomom a mellkasát. Azért rimánkodtam, hogy felébredjen, és jól lehordjon, ahogy mindig tette. És titokban azt kívántam, bárcsak ne lenne ő ennyire fontos nekem. Bárcsak ne kívánnám, hogy most inkább én feküdnék itt helyette. Bárcsak ne veszítettem volna el az életem legközpontibb személyét.

- Key! Key, ébredj! Keira! - rázogatta meg valaki a vállamat. Kinyitottam a szemem; könnyes volt. A másik oldalamra fordultam, ahonnan a hang jött. - Rosszat álmodtál. - megtöröltem a szememet, és teljes testemmel Damian felé fordultam. A szobában sötét volt, csak a fiú kezében lévő telefon világított, no meg a város állandó fényei, amik az ablakon keresztül beszűrődtek.

- Sajnálom. - húztam feljebb a takarót. Reszketni kezdtem. Emlékeztem az álmomra, de bár ne így lett volna! Most valahogy leküzdhetetlen vágyat éreztem arra, hogy Damian a húszcentis körzetemben maradjon. Beteges.

- Nem tehetsz róla. - simogatta meg a hajamat. Lehajolt, és adott egy puszit a homlokomra. Teljes testemben beleremegtem ebbe, a gyomrom összeugrott, és ösztönösen a kezéért nyúltam. Ő értetlenül emelte kettőnk közé összekulcsolódott ujjainkat.

- Nem maradsz itt? - kérdeztem nagyon halkan, abban bízva, hogy talán meg sem hallja. Ő erre elmosolyodott, és felemelte a takarómat. Arrébb másztam az ágyban, mire ő befészkelte magát mellém. Letette a telefont az éjjeli szekrényre, és ráhúzta kettőnkre a takarót. Úgy helyezkedtünk a szűk helyen, hogy én Damian álla alá illesztettem a fejemet, ő pedig mindkét karjával átölelt. Nem tudom, ez mi is volt pontosan. Csak azok csinálnak így, akik szerelmesek egymásba? Vagy a legjobb barát-félék is? Azok, akik együtt nőttek fel, és jelenleg nem tudják, mi van köztük? Vagy esetleg ő tudja? Mindenesetre, Damian Fletcher karjai között, az ő egyenletes szuszogására, egy megnyert fogadással a hátam mögött nyomott el az álom.