A Nap csiklandozó sugaraira ébredtem. Lassan nyitottam ki a szemem, attól tartva, ami, illetve, aki mellettem vár. Amikor azonban nyújtózkodtam egy hatalmasat, és mégis csak az ágy végét értem el, villámgyorsan ültem fel. Teljesen egyedül voltam, nem csak az ágyban, de a szobában is. Damian oldalán a párna gombóccá volt gyűrve, a lepedő felcsavarodva. Kimásztam az ágyból, és egy percig álltam a hideg padlón. Próbáltam felfogni a felfoghatatlant, miközben egyre lejjebb húzogattam a pólómat. Képtelen voltam elhinni, hogy voltam akkora hülye, hogy egyetlen pólóban és bugyiban az éjszaka közepén bemásztam Damian Fletcher ágyába. Egész egyszerűen ez már akkora elmebajra vall, hogy simán becsukhatnának...nos, akárhová. Ha van valaki ezen a Földön, aki úgy ismeri Damian-t, mint a tenyerét, akkor az én vagyok. És pont én dőlök be neki? Pont én vagyok az, aki nem tud ellenállni neki? Na de várjunk csak. Nem is történt semmi. Tisztán emlékszem rá, hogy még csak egy puszit sem addot. Semmi. Hamar elaludtunk, kikészített minket az időeltolódás, az utazás, a bonyolult szálak, amikről még mindig nem tudunk semmit. Mindez túl kimerítő volt ahhoz, hogy bármi más is eszünkbe jusson egy olyan éjszakán, amit ketten egy ágyban töltünk el, én nadrág nélkül. Mindegy. 

Kinyitottam az ajtót, de szinte azonnal vissza is csuktam, legalábbis, résnyire maradt csak nyitva. 

- Nem azért nem kerestelek, mert nem voltam kíváncsi rád. - sóhajtotta Evan.

- Anya egyszer sem említette, hogy érdeklődtél volna felőlem. - válaszolta Damian szemrehányóan. Ahhha. Szóval ez az a beszélgetés, amit apa és fia lefolytat egymással 20 külön töltött év után. Tudtam, hogy nekem ehhez aztán végképp semmi közöm, hogy Damian valószínűleg leordítaná a hajamat, ha észrevenné, hogy hallgatózok (pedig nem az első eset lenne...megrögzött tudakozó vagyok, bocs), és hogy itt rólam nem fog szó esni, valamiféle ösztön azonban mégsem hagyta, hogy becsukjam az ajtót. Helyette nekidőltem mellette a falnak, és denevér véremet felpezsdítve vártam a folytatást. 

- Anyád meg arról felejtett el szólni nekem, hogy terhes. - mondta Evan. Mi van? Oké. Ismertem a sztorit. Lia és Evan évekig jártak a középiskolában, és az érettségi bankettre is együtt mentek, ami után végre rászánták magukat arra, amire az ember általában 17-18 évesen az akkor élete szerelmének hitt emberrel rászánja magát. De persze jött a baki, és Lia teherbe esett Damian-nel. Evan-t a New York-i egyetemre vették fel, Lia pedig a gyerek miatt nem is tudott sehová jelentkezni, így dugába dőlt minden terve. Evan-t nem érdekelte, hogy Lia terhes, elhúzott az ország túlsó felébe, és azóta sem látták. Lia összeköltözött Anne-nel, hogy ne egyedül kelljen boldogulnia, a szülei ugyanis nem tolerálták túlságosan a kialakult helyzetet, és aztán jöttem én a képbe, majd a felnőttképzés, amikor elég idősek voltunk ahhoz, hogy a szomszéd néni is elbírjon velünk. Kábé ennyi. De Evan miért állítja azt, hogy nem tudott Damian-ről? 

- Ez nem igaz. - szűrte Damian a fogai között. - Csak téged nem érdekelt. Sem ő, sem én. 

- Szerettem anyádat. Mindennél jobban szerettem őt. És elfogadtam volna a dolgot. Elfogadtalak volna téged. - Evan hangja olyan nyájas volt, hogy szinte hánynom kellett. Ettől függetlenül igencsak erős kétely ébredt bennem. Talán egész végig Lia hazudott? Nem. Lia az Lia, Lia nem Evan, és nem tenné tönkre a fia életét. Nem Lia a hunyó, hanem Evan, aki 18 évesen túlságosan tartott a felelősségvállalástól. 

- MIt akarsz ezzel mondani? - Damian hangja egyre dühösebb lett. Csattanást hallottam, vagy felállt, vagy rácsapott valamire. Nem lenne meglepő. - Hogy anya tehet mindenről? Arról, hogy 20 évig tudomást sem vettél rólam? Mi történt volna, ha nem találom meg azt a fotót, azon meg a nevedet? Soha nem találkoztunk volna? Úgy éltél le 20 évet, hogy tudtál arról, van egy fiad, és még csak az sem érdekelt, hogy mi a neve! - kicsit beljebb hajtottam az ajtót. Nem hiányzott, hogy Damian most még arra is rájöjjön, hogy hallgatózom. Akkor, azt hiszem, New York-ból egy porszem sem maradna. 

- Nem tudtam rólad, a rohadt életbe! - emelte fel a hangját már Evan is. - Tizenhét évig semmit sem tudtam rólad. - ismételte meg, kicsit halkabban. Kis hatásszünet, mély sóhajok, és Evan folytatta. - Tizenhét teljes évig semmit sem tudtam Lia-ról. Miután New York-ba jöttem, kerestem, a szüleinken, barátainkon keresztül, de nem találtam. Olyan volt, mintha elnyelte volna a föld. Aztán, Christian, a legjobb barátom hazalátogatott az egyik hétvégén. Megkértem rá, hogy nézze meg, mi van Lia-val. Nem találta otthon, se őt, se a szüleit. De a városban találkozott Anne-nel. - nagyot nyeltem a nagynéném neve hallatán. - Ő elmondta, hogy Lia nincs túl jól, de többet nem akar kipletykálni senkinek. Hónapokon keresztül hívogattam, de nem reagált semmire. Már a legrosszabbra is gondoltam, tényleg. Aztán anyám egyszer boldogan mesélte, hogy találkozott Lia-val, aki gyönyörű fiatal nő lett, és sajnálja, hogy nem maradtunk együtt. Megnyugodtam, hogy jól van, de nem értettem, miért nem válaszolt a hívásaimra. Azt hittem, nem merte bevallani, hogy szakítani akart. Lemondtam róla, elfelejtettem, tovább léptem. Tizenhét évig egyetlen szót sem hallottam róla. Ugyan évente egy-két alkalommal visszamentem Arkansas-be, de olyankor mindig csak a szüleimet látogattam meg, vele pedig sosem futottam össze. Hét évvel ezelőtt Christian barátom felvette a kapcsolatot Anne-nel. - öhm. Mi van? Ki a fene az a Christian, és mi köze volt Anne-hez? - Kiderült, hogy Lia-nak van egy gyermeke, aki véletlenül pontosan kilenc hónappal az érettségi bankett után született. Nem érdekelt semmi, itt hagytam csapot-papot, és Arkansas-be mentem, Lia azonban nem volt ott. Anne-t megtaláltam, ő mondta, hogy Európába költöztetek, viszont mutatott egy képet rólad, és megadta Lia új címét. Telefonon keresztül kérdőre vontam, hogy miért nem szólt a születésedről ennyi éven át. Folyton azt felelte, hogy csak meg akart védeni téged. Igen, Lia túl jól ismer engem, és én is tudom magamról, hogy nem vagyok egy angyal, de könyörgöm, az én fiam vagy, jogom van tudni rólad! Azóta minden hónapban küldött egy képet és egy e-mailt, amiben leírta, hogy jól vagy, és bár túl sok barátod nincsen, mégis remekül érzed magad. Azért most találkoztunk, mert most jött el az ideje, Damian. Pontosan tudod, hogy hiába vagy 20 éves, egész idáig nem voltál érett semmiféle komoly kapcsolatra, mindegy, milyenről legyen szó. - teljesen lefagytam. A gondolatok kavarogtak a fejemben, és az ájulás kerülgetett. Szaporábban vettem a levegőt, és izzadni kezdett a tenyerem. Ez...Ez most mindent felborít, leginkább Damian életében. Nem fog visszamenni Párizsba Lia-hoz, egy darabig legalábbis biztosan nem. Ismerem őt, tudom, hogy most totál megsértődik (megjegyzem, jogosan), és az egész világot utálni fogja hosszú időn át. Na de. Mi van akkor, ha Evan hazudik, és Lia sztorija igaz? Te jó ég, hogyan fogunk kikeveredni ebből? Lépéseket hallottam, úgyhogy bevetődtem az ágyba. Éppen idejében, mert mire a takarót a (meztelen) lábamra rá tudtam húzni, kivágódott az ajtó. 

- Keira! - semmi Key. Meg sem lepődöm. Felemeltem a fejem, mintha csak akkor ébrednék fel. Damian addigra azonban már felrakta a bőröndjét az én ágyamra, és elkezdte beledobálni a cuccait.

- Mit művelsz? - imitáltam ásítást. 

- Elmegyünk. Csomagolj. - felelte szűkszavúan. Felültem, sajnos annyira gyorsan, hogy minden vér a fejembe szállt. Na jó, talán nem csak a hirtelen felülés miatt. 

- Mi van? - kerekedtek el a szemeim. Oké, az addig rendben van, hogy dühös meg minden, de az Isten szerelmére, mégis hová akar menni? 

- Mégis mi a fenét nem értesz ezen? Milyen nyelven mondjam, hogy felfogd? - ripakodott rám pakolás közben. Ó, azok a régi szép idők...Felálltam, és mögé léptem. Meg sem kíséreltem hozzáérni, az olyan lett volna, mintha egy húslével leöntött ember próbálná megsimogatni a hónapok óta éhező oroszlánt. 

- És, Einstein, mégis hová akarsz menni? Csak mert irtó kíváncsivá tettél. - fontam össze magam előtt a karjaimat. Most még az sem érdekelt, hogy egy szál bugyiban vagyok. 

- Rohadtul nem érdekel, érted? - csapott rá egyet dühösen a bőröndje tetejére. Legalább végre rám figyelt. - Nem maradok ennek a hazugnak a házában, az egyszer biztos. - jelentette ki. Kopogtattak az ajtón, majd, meg sem várva a választ, Evan dugta be rajta a fejét. Még ha akarná, sem tagadhatná le Damian-t. 

- Ó, szia, Keira. - Evan láthatóan meglepődött azon, hogy ébren vagyok. Azon meg talán még jobban, hogy félig meztelenül. Bénán intettem neki egyet. - Damian, tudom, hogy most dühös vagy, de kérlek, ne dönts pillanatnyi érzelem alapján. Most elmegyek Mariah-ékért a reptérre, és együtt megbeszélünk mindent, rendben? 

- Mi a halál köze van a csajodnak a családi ügyeinkhez? - tárta szét a karjait értetlenül, és nagyon, nagyon tehetetlenül Damian. 

- Igazából nem is neki, nem is a mi családi ügyeinkhez. - csóválta a fejét Evan. Na, így történt, hogy a fejemben kavargó ötmillió gondolathoz hozzácsapott még vagy kilencmilliót, és jól megforgatta az egészet. - Nagyon kérlek titeket, hogy legalább a ma éjszakát töltsétek még itt. Utána, ha mindketten úgy döntötök, elmehettek. - tette fel a kezeit védekezőn Evan. Damian a szemeit forgatta.

- Honnan tudjam, hogy ez nem egy újabb hazugásg? 

- Ez mostantól kivételesen nem csak rólad szól, Damian. - nézett mélyen Evan a fia szemeibe. - Hamarosan jövünk. - köszönt el, majd becsukta maga mögött az ajtót. Lerogytam Damian ágyára (lévén, hogy az enyémet elfoglalta a bőröndje). 

- Nem mehetünk el, Damian. - suttogtam kétségbeesetten. - Meg kell tudnom, mi keresnivalóm van itt. Muszáj. - felnéztem Damian-ra. Ő az én fekhelyemre ült le, előredőlt, könyökeit a térdein támasztotta meg, és úgy vizsgálgatta a tenyereit, mintha valami érdekes lenne rajta. 

- Sajnálom, Keira. - rázta a fejét. - Tényleg jogod van tudni. - kihúzta magát, és ledobta a bőröndöt a földre. 

- Mitől borultál ki ennyire? - kérdeztem halkan, tettetve, hogy fogalmam sincs róla. 

- Evan azt mondta, tizenhét éves koromig nem tudott a létezésemről, ezért nem keresett. - mondta. - Szerinted kinek kéne hinnem? Az anyámnak, aki egész életemben mellettem volt, és akiben sosem kellett kételkednem, vagy egy idegennek, aki alig néhány hete lépett be az életembe, és ha már ide tévedt, fenekestül fel is forgatta azt? - szerettem volna segíteni neki. Annyira szerettem volna azt a csalódottságot eltüntetni az arcáról. Azt akartam, hogy visszatérjen az a Damian, aki magasról tojik mindenki érzéseire, a lényeg, hogy szépen meglegyen neki Párizs teljes női lakossága. Még az is jobb ennél. Mert ez csak azt jelenti, hogy az egyetlen szilárd pont az életemben megremegett. 

- Damian, Lia szeretne veled beszélni. - nyújtottam a mellettem sétáló fiú felé a készüléket. Ő csak némán rázta a fejét, ezzel mindent elmondva. - Bocs, de most épp egy csajnak csapja a szelet... - ködösítettem.

- Beszélt az apjával, igaz? - kérdezte Lia gondterhelten. Vetettem egy oldalpillantást Damian-ra. A Central Parkban voltunk, nyár lévén pedig úgy nagyjából mindenki ott lógott. A mindenki alatt tényleg mindenkit értek. Közülük minden nő, még azok is, akik a párjukkal, vagy a gyerekükkel sétáltak, csorgó nyállal követték Damian mozdulatait hosszú métereken keresztül, és persze értetlenül meredtek rám. Mert mégis mit keres egy rövd farmergatyába, egyszerű, feliratos pólóba és elnyűtt tornacsukába bújtatott lány egy magas, farmert és egyszínű fekete pólót viselő, tökéletesen kócos hajú, igézően szép szemű, dögös srác mellett? A választ az egész környezetünk kutatja, majdnem 18 éve. 

- Kénytelen volt. - feleltem. 

- Hallottad? - tette fel a számára fontos kérdést Lia. 

- Igen. - válaszoltam. Lia ismert, tudta, hogy minden ilyen lehetőséget megragadok.

- Tökéletesen az ellenkezőjét mondta el, amit én, ugye? - Lia hangja nem volt dühös, nem remegett, csupán némi félelem érződött ki belőle. De közel sem akkora, amekkora ilyen szituációban normális lenne. 

- Nem tökéletesen, de azért eléggé. - húztam el a számat. 

- Keira...- Lia akkorát nyelt, hogy még így, telefonon keresztül is tartottam tőle, én is lecsúszok a torkán. - Kérlek, ne hagyd, hogy hülyeséget csináljon. Rád hallgat. Kérlek, könyörgöm, vigyázz rá! - itt sírta el magát. Egész jól bírta. 

- Kettőnk közül nem én vagyok a nagykorú...- próbáltam viccesre venni a figurát. Sajna eltévesztettem, ez nem az a helyzet volt. - Oké. Ígérem. - sóhajtottam. Rögtön tudtam, hogy sokkal nagyobb terhet vettem a vállamra, mint amennyit elbírok. - Nem csinálhatod ezt örökké. - nyomtam ki a telefont, és a zsebembe csúsztattam. 

- Örökké nem is, csak egy ideig. - vonta meg a vállát, kikerülve egy csapat gördeszkást. 

- Damian, az élet nem kívánságműsor. - torpantam meg, szembefordulva vele. 

- Kösz az értesítést, kislány. Képzeld, az apám, akiről 20 évig nem tudtam semmit, bejelenti, hogy az anyám végighazudta az életemet. Döntsd már el kérlek, hogy kettejük közül pontosan melyik a hazug! - válaszolta. 

- Na jó. - léptem hozzá közelebb, a bennem dolgozó adrenalin azonban elterelte a figyelmemet a közöttünk vészesen lecsökkent távolságról. Konkrétan a homlokom az állát verdeste. - Te még rohadtul szerencsésnek mondhatod magad, Damian Fletcher! Van egy édesanyád, aki mindennél jobban szeret téged, és egy édesapád, aki azért küzd, hogy elnyerje a bizalmadat! Gyakorlatilag választhatsz, hogy hol szeretnél élni, és soha, de soha nem voltál még tökéletesen egyedül egy bazinagy világban! - vágtam az arcába. Damian leesett állal figyelte, ahogy sarkon fordulok, és dühösen elrohanok tőle. 

- Keira! - hallottam a nevemet, jó néhány perccel később. Elég lassú a felfogása, mit ne mondjak. - Keira! - ismételte, én azonban még nem akartam megállni. Tudjátok, a hatás, meg minden. Damian azonban utolért, és elkapta a csuklómat. - Keira! 

- Mi van? - kiabáltam. 

- Igazad van. - lazított a szorításán. - Egy pöcs vagyok. - elengedte a kezemet, és zavartan a hajába túrt. - Mindkét szülőm él és virul, te pedig még csak nem is ismerheted egyiküket sem. Én itt siránkozok és sajnáltatom magam...Holott te sokkal pocsékabb helyzetben vagy. - tátott szájjal meredtem rá. Még a legfurcsább álmaimban sem gondoltam volna, hogy Damian egyszer ilyet, vagy valami hasonlót mond nekem. Beismeri, hogy ő egy pöcs? Hogy sajnáltatja magát? Talán tényleg én vagyok az, aki kihozza belőle a legjobbat. Hirtelen megcsörrent a telefonja. - Evan az. - fordította felém a kijelzőt. 

- Vedd már fel! - mondtam, amikor már percek óta szólt a zene, Damian viszont még mindig tanácstalanul nézte a telefont. 

- Igen? Nem. Jó. - és már le is tette. Gyorsan lezavarták. - Már otthon vannak. Azt mondta, várnak minket. Alig várom, hogy megismerjem a cuki mostohatesóimat. - forgatta a szemét, miközben eltette a készülékét. Aha. Hát ez tényleg érdekesnek ígérkezett.

Iszonyú büszke voltam magunkra, amiért egyszer sem tévedtünk el hazafelé menet. Jó, az csak aprócska segítség volt, hogy a metrómegálló pont Evan utcájának a végén van. Negyed órával később értünk vissza, Evan pedig tárt karokkal várt minket az ajtóban. 

- Gyertek, gyertek, valakik már nagyon meg akarnak ismerni titeket. - sürgetett minket mosolyogva. Egyből kiszúrtam négy pár idegen cipőt. Pillanat. Négyet? Á, biztosan Evan vett elő egy másikat. Csakhogy...Csakhogy a bejárattól már látszik a nappali, aminek a kanapéján eggyel több idegen foglalt helyet, mint amennyire számítottunk. Damian értetlenül fordult vissza felém, mire én csak megvontam a vállamat. - Aaron, Hilary, Mariah, Christian, bemutatom nektek Damian-t és Keira-t. - ismertetett össze minket gyorsan Evan. Mariah, Evan barátnője nagyon dekoratív nő volt, magas, kreolbőrű, hosszú, göndör, fekete hajú, és kedves arcú. A gyerekei azonban közel sem hasonlítottak rá. Aaron és Hilary is tejfölszőkék voltak. Aaron legalább olyan magas, mint az anyja, bár, szerintem rávert már pár centit. Kék szeme messziről világított, egy percre Ben-t jutatta eszembe. Hilary ugyanolyan barátságos arcú volt, mint Mariah, bár neki jóval sötétebb színű szeme volt, mint a testvérének. Na és hogy mégis ki a franc az a Christian? Kábé addig jutottam el, hogy Evan legjobb barátja. Ő azonban felállt, és odasétált, egyenesen hozzám. Damian, valószínűleg reflexektől vezérelve elém állt. Christian sokkal magasabb volt nála, holott Damian is jó két fejjel fölém tornyosult. Farmert és egyszerű, kockás inget viselt, barna haja a szemébe lógott. Borostája arról árulkodott, hogy egy ideje nem találkozott borotvával. Mikor már percek óta farkasszemet nézett Damian-nel, és eközben az egész lakásban totál megállt az élet, Evan kínosan megköszörülte a torkát. - Damian, kérlek. - ő elszakította tekintetét a férfiétól, majd értetlenül meredt az apjára. Végül kijött a képből, és teljes testnagysában ott álhattam Christian előtt. Bár, nem tudtam, ennek mi jelentősége van. 

- Christian vagyok. - nyújtotta felém a kezét. Bizonytalanul megráztam azt. 

- Keira. Keira Wesley. - feleltem értetlenül. 

- Tudom. - mosolyodott el Christian. - Christian Wesley. - mondta ki a teljes nevét, mire én úgy rántottam el tőle a kezemet, mintha megégetett volna. Tekintetemmel Damian-t kerestem, aki ugyanolyan riadt fejet vágott, mint én.

- Mi a fene folyik itt? - kérdezte Damian szikrázó szemekkel. 

- Keira, bemutatom Christian Wesley-t. - veregette meg Evan Christian hátát. - Az édesapádat.