Éreztétek már azt, hogy megszakad a szívetek? Fojtogatott már belülről benneteket a bűntudat, a fájdalom, az elkeseredettség és a kétségbeesés? 

Én pontosan ezt éreztem. 

Csak ültem a folyóra néző vendégszoba ágyán, a naplómat kinyitva hagytam magam mellett, miközben Anne szakácskönyveit beraktam a bőröndömbe. 

Eddig bírtam. Kész. Nem vagyok elég erős mindenhez. Legalábbis nem ennyire hirtelen. Felhúztam az ágyra a térdeimet, átkaroltam őket, és sírni kezdtem. Fogalmam sem volt, Damian apja miért küldött nekem névre szóló jegyet. Honnan ismer egyáltalán? És miért akarja, hogy meglátogassam őt? Annyi kérdés kavargott a fejemben, hogy már alig vártam rá a válaszokat. Amiket csak New York-ban kaphattam meg. Ennek ellenére rettegtem az utazástól, nem akartam itt hagyni Lia-t, Párizst, és talán még Ben-t sem. Csak sírtam és sírtam, amikor kopogtak. Rögtön tudtam, hogy Damian az, mert az engedélyem nélkül nyitott be. Óvatosan becsukta maga mögött az ajtót, odasétált hozzám, és leült mellém az ágyra. Reszkettem a bőgéstől, de nem akartam gyengének tűnni előtte. Oké, már késő volt, de mindegy. A büszkeségemből megmaradt legapróbb  morzsákat sem szabad elereszteni. 

- Anya dühös. Attól tart, annyira összeveszünk, hogy ott hagylak. - ezen azért egy kicsit elmosolyodtam. Látszik, hogy Lia mennyire ismer minket. 

- Nem tudom, Damian. - csóváltam a fejem. - Még sosem találkoztál az apáddal. MIért kellek én oda? - pillantottam rá kisírt szemeimmel. Damian megeresztett egy olyan mosolyt, amitől általában padlót fognak a lányok. Mármint, azok, akik nem ismerik közelebbről. 

- Ő küldte a jegyet. - vonta meg a vállát. - Meg akar ismerni. Azt akarja, hogy gyere velem. Azt mondta, ne kérdezősködjek, majd New York-ban megtudok mindent. - a térdemre hajtottam a fejem, úgy gondolkodtam, miközben Damian nem mozdult el mellőlem.

- Te nem félsz? - kérdeztem, kis idő után. Damian értetlenül meredt rám.

- Az apámtól?

- Nem, hanem az egésztől. Még sosem találkoztatok, New York iszonyú nagy, és mi van, ha nem találjuk meg a reptéren? Vagy nem leszünk neki szimpatikusak, és kirak minket? - soroltam a legnagyobb félelmeimet. Damian elröhögte magát.

- Oké, először is, mindketten amerikaiak vagyunk, csak elboldogulunk már New York-ban! Másodszor meg, kettőnk közül egyedül én nem lehetek neki szimpatikus, de én a fia vagyok, szóval muszáj szeretnie, ha már az elmúlt, csaknem 20 évben szart a fejemre. - nevette el magát. Igencsak könnyedén veszi ezt a dolgot, holott az emberek ilyenkor szoktak megzuhanni. Az nem úgy van, hogy nagy pszichés trauma 20 év után megismerni az apádat, aki cserbenhagyta az anyukádat, amikor ő terhes volt veled? Na várjunk csak, egy pillanatra elfelejtettem, hogy Damian Fletcher-ről van szó. Akkor mindegy.

- Mi van, ha rájön, hogy semmi köze hozzám? Ahhoz minden joga megvan, hogy engem kitegyen, elvégre senkije sem vagyok...- tördeltem az ujjaimat. Damian lassú mozdulattal felém nyúlt, ami borzasztóan meglepett. Még sosem csinált ilyet, 18 év alatt. Gyengéden az állam alá tette a kezét, és felemelte a fejemet, úgy, hogy kénytelen legyek épp a szemébe nézni. Még a szám is tátva maradt ettől, túlságosan intim volt ez így kettőnk között. A legjobban mégis az rémített meg, hogy még csak eszembe sem jutott elhúzódni.

- Neki talán nem. - válaszolta határozottan. Mondanod kell valamit, Keira, szólalj már meg...És akkor közbeszólt a csengőhangom. Pechemre a telefonom szintén az ágyon volt, pont mellettünk, és Damian relfexszerűen odafordult. Természetesen meglátta a kijelzőn Ben nevét villogni, így egyből elkapta a kezét, és zavartan félrenézett.

- Bocs, máris kinyomom. - csaptam rá a készülékre, de Damian addigra már talpon volt.

- Nem kell. Neki biztosan fontosabb mondanivalója van. - rontotta el egyetlen mondattal azt a momentumot, amire évek óta vártunk, majd egyszerűen kisétált a szobából.

Mivel a gépünk hajnali 4-kor indul, idejében lefeküdtem. Előtte átmentem Lia szobájába, hogy tisztázzuk a dolgokat, de legnagyobb meglepetésemre örült annak, hogy elmegyek. Na persze nem azért, mert a terhére lettem volna, csupán látta rajtam, hogy Anne halála egyre inkább maga alá gyűr, és nem akarta hagyni, hogy csak úgy depresszióba essek. Megkért rá, hogy készítsek sok rajzot az út során, és megbeszéli a főnökével, hogy a galériában nyissanak egy részleget fiatal alkotók számára, ahol a hozzám hasonló korúak bontogathatják a szárnyaikat. Tetszett az ötlet, így megígértem, hogy mindent megörökítek, amit érdemesnek találok a párizsi közönség figyelmére. Éjjel azonban hangos veszekedésre ébredtem. Álmosan tapogattam ki a telefonomat, és nagyokat pislogva sikerült kivennem, hogy fél egy van. Kimásztam az ágyból, halkan kiosontam az ajtón is, egész a konyháig, ahol két ismerős alak állt egymással szemben, és nagyban mutogatva vitatkoztak.

- Mi közöd neked ahhoz, hogy Keira hol van? Alig ismered! - ripakodott rá Damian szakadt pólójában és fekete melegítőjében, kócos hajával Ben-re.

- Engem legalább érdekel, hogy mi van vele! - üvöltött rá vissza Ben, aki teljes utcai ruházatot viselt, farmerrel, pólóval. - Bár, ez nem meglepő. Furcsa is lenne, ha bárki mást is észrevennél magadon kívül.

- Talán nem elsősorban miattad megyünk el, de azért örülök, hogy távol tudhatlak tőle, Ben. - fonta össze maga előtt a karjait Damian. Megkapaszkodtam az ajtófélfában, ügyelve arra, hogy egyikük se szúrjon ki. A beszélgetés csak itt érte el azt a pontot, ahonnan már engem is érdekel.

-  Zavar, hogy rájött, rajtad kívül is léteznek pasik a világon? - vonta fel fél szemöldökét Ben. 

- Erről azért elég nehéz meggyőzni a legtöbb nőt, akik valaha is bármilyen kapcsolatba kerültek velem. - vigyorodott el Damian. Megforgattam a szemeimet. Persze, hogy ennek is róla kell szólnia. 

- Főleg a hatalmas csalódottság miatt. - kontrázott Ben. - Ha engem kérdezel, Keira eddig csak azért nem landolt az ágyamban, mert miattad túlságosan negatív kép alakult ki benne a férfiakról. - a következő pillanatban pedig olyasmi történt, amire aztán nagyon nem számítottam. Damian teljes erejével nekirontott Ben-nek, aki így felkenődött a konyhapult szélére. Damian egyik tenyerével Ben mellkasát nyomta, míg a másikkal a csuklóját szorította. 

- Ha még egyszer ilyet mersz róla mondani, biztos lehetsz benne, hogy a tökeid a szádban végzik. Megsütve. - láthatóan Ben megijedt, mert a szemei elkerekedtek, a szája pedig tátva maradt. Damian lökött rajta még egyet, amitől Ben kis híján beleesett a mosogatóba. Nála jobban azonban csak én voltam meglepve. Ben-nek egész végig ez volt a célja? Hogy ágyba vigyen? Vagy ezt is csak azért csinálta, hogy bántsa Damian-t? Na és akkor a nap kérdése. Ugyan miért zavarná Damian Fletcher-t, ha ágyba bújnék Ben-nel? Azon kívül természetesen, hogy ilyen egyértelműen nem fog történni. SOHA. 

- Jól van, Fletcher. Akkor most beszéljünk komolyan. - emberelte meg magát kissé Ben. Esküszöm, még a hangja is mélyebb lett. Léptem egyet hátra, mert Damian vészesen közel merészkedett a konyhaajtóhoz.

- Legyen. - sóhajtotta gondterhelten Damian. - Ez most nem olyan, mint Colette-tel volt. - dőlt neki az egyik széknek, nekem háttal. Ben feje az egészséges színűről másodpercek alatt pirosra változott, a "Colett" név hallatán. Aha. Szóval ez az a lány, aki miatt ennyire utálják egymást? De az nem lehet. Damian sosem szerelmes. Neki nincs szerelmi élete. 

- Aha, szóval őt nem akarod megdugni, majd dobni a francba, miközben pasija van? - horkantott fel Ben. Oké, itt a válasz. Colett ezek szerint Ben barátnője volt, akivel Damian lefeküdt? Logikus lenne. Semmi érzelem. Damian-ra vall. 

- Hé. - emelte fel a mutatóujját Damian. - Colett és én sosem voltunk együtt. 

- Azt a tizenöt percet leszámítva. - vitázott Ben. 

- Azt a tizenöt percet leszámítva. - bólintott. Most már igencsak fúrta az oldalamat a kíváncsiág ezzel a "beszéljünk komolyan" dologgal kapcsolatban. Reménykedtem benne, hogy Damian hamarosan valami használható infóval rukkol elő. - Keira...Vele nem akarok lefeküdni. - rázta a fejét. Álljunk csak meg. Ez most sértés, vagy bók? Damian Fletcher-től talán inkább bók, elvégre ő mindenre ráveti magát, ami él és mozog. Ben kérdőn pillantott rá. - Illetve, jó, oké, persze, hogy le szeretnék vele feküdni. - helyesbített Damian. Francba. A cuki szerelemfelhő, ami odaúszott az én megállómhoz, villámgyorsan tova is röppent ezzel a mondattal. Na hékás. Mióta fantáziálok én cuki szerelemfelhőkről, amiken Damian vár? Kezd az agyamra menni valami. - De nem úgy. Vele nem úgy, mint mindenki mással. Ő nem olyan, mint mások. - folytatta Damian. Görcs keletkezett a gyomromban, és meg kellett kapaszkodnom az ajtófélfában, hogy ne essek össze. Amíg eddig azért könyörögtem, hogy mondjon már valamit, most azért, hogy fogja be. Ennyi érdemi információ bőven sok volt....úgy nagyjából egy egész életre. 

- Erre én is hamar rájöttem. - értett egyet Ben. - Ezért nem akarom, hogy köze legyen hozzád. - ó, pedig már örültem, hogy dűlőre jutottak valamiben. 

- Nem vagyok rá rossz hatással! - húzta ki magát Damian, a széken ülve. - Ő jobbá tesz engem. De én nem tudom elrontani őt. Ahhoz túl sok mindent élt át. 

- Kihasználod. - közölte a száraz tényt Ben. - Amikor mellette vagy, nincs akkora bűntudatod. 

- Bűntudatom? - nevetett fel hitetlenül Damian. - Ugyan mi miatt? 

- Mindenki miatt. A nők miatt, akiket kihasználtál, majd eldobtál. Az emberek miatt, akiken átgázoltál. Az anyád miatt, akit nem támogattál. Keira miatt, amiért Amerikában hagytad, mikor a legnagyobb szüksége lett volna rád. És saját magad miatt. Mert gyűlölöd magad ezekért a dolgokért, és foggal-körömmel kapaszkodsz Keira-ba, aki hatással van a jobbik énedre. Ezért akarsz vele lenni, és nem azért, mert szerelmes vagy belé. - hirtelen szaporábban vettem a levegőt, és nagyon nagy szükségem lett volna egy adag hideg vízre. Mégis honnan tud Ben ennyi mindent Damian-ről és rólam? 

- Talán igazad van. - szólalt meg, jó néhány perc elteltével Damian. - Nem akarom magamhoz láncolni, de ki kell élveznem még ezt a két hónapot, amíg velem lesz. Mert utána örökre elveszítem. Visszaköltözik Amerikába, és új életet kezd. Nélkülem. - sosem hallottam még őt ilyen szomorúan beszélni, nos, bármiről is. Kifejezetten meglepett, hogy ez a bármi most én vagyok.

- Hidd el, nem fog olyan könnyen elhagyni, mint gondolod. Túlságosan ragaszkodik hozzád. Franc tudja, miért. - legyintett Ben. 

- Nem fogod fűzni, ugye? - pillantott fel Damian Ben-re.

- A következő hónapot Amerikában töltitek, utána jó két hét, és betölti a 18-at. Ez az idő szerintem még neked se lenne elég. - lökte el magát a pulttól Ben.

- Haver, nekem annyi idő elég, amíg keresek egy kihalt helységet a közelben. - tért vissza a jól megszokott Damian. - Ígérd meg. - kérte, visszacsúszva a kétségbeesett énjébe.

- Megígérem. - sóhajtotta Ben. 

A fejemet a párnámba fúrva tomboltam. Dühöngtem. Csapkolóztam. Fejben pedig ötmilliószor kinyírtam Damian-t. Meg persze Ben-t is. Miért most? Miért itt? Miért így? Jelent ez egyáltalán valamit? Miért kattogok rajta? Ez csak két idióta eszmecseréje volt...Oké, igen, jelent valamit, mert rólam folyt ez az eszmecsere. De miért? Mit keresett itt Ben éjfél után? És akkor most pontosan MIVAN? Damian-nek milyen szándékai vannak? Vannak szándékai? Tényleg csak azért kellek neki, hogy elnyomjam benne a bűntudatot? De hisz velem legalább akkora tahó volt egész életében, mint mindenki mással! Halkan kopogtak, majd nyílt az ajtó. 

- Keira... - hallottam meg Damian hangját. Életemben először kirázott tőle a hideg. Nem reagáltam a nevemre, ezért közelebb jött, és gyengéden végigsimított a hátamon. Mivel azt csak a vékony piszamafelsőm takarta, egyből libabőrös lettem. Felemeltem a fejem, és a szemeimet egy kicsit összeszűkítettem, tettetve, hogy mélyen aludtam. - Indulnunk kell. - mkor bólintottam, megfordult, és az ajtó felé sétált. 

- Damian. - szóltam utána, ahhoz képest elég élénken, hogy csak akkor keltem fel. Meglepett acot is vágott, mikor visszafordult. Nyeltem egy nagyot, nem tudtam, hogy tényleg ki akarom-e mondani, amit ki kéne. Amit 18 éve ki kéne mondanom. De csak feküdtem ott, kitekeredett nyakkal, a szoba egyetlen fényforrása a folyosóról beszűrődő világítás volt, Damian zöld szemei azonban így is kivehetőek voltak. Nem tudtam. Nem tudtam kimondani, még nem. - Főzöl kávét? - Damian úgy nézett rám, mint egy idiótára. 

- Persze. - felelte furán, majd magamra hagyott, azokkal a gondolatokkal, amik a konyhai beszélgetés óta sem csitultak le.