A nap az arcomba sütött, a fűszálak csiklandozták a talpamat, és a körülöttem szaladgáló gyerekek zsivaja elnyomta a fejemben tomboló vihart.

Merthogy odabent már napok óta könyörgök némi kis szélcsendért. Eddig mindhiába.

Azt hiszem, most érkeztem el a gyász szívszorító részéhez. Végre eljutott az agyamig, hogy Anne-nek vége, nincs többé, és ezentúl tényleg egyedül kell boldogulnom. Lia sem lesz mellettem örökre, muszáj lesz megtanulnom önálló életet élni. De mégis hogyan szokhatnék rá bármire is az önállósággal kapcsolatban, ha egész Párizsig száműztek, csak mert néhány hónap még hátravan a 18. születésnapomig? Egész életemben mások irányítottak, attól függetlenül, hogy Anne-n kívül senkim sem volt. Folyton el kellett viselnem mások kritikáit, megrovásait, csak mert én mindig egy kicsit másmilyen voltam. Sosem tartottam ottalvós bulit a legjobb barátnőimmel, mert az egyetlen velem egykorú, aki szóba állt velem, az Damian volt. Egyszer sem mentem le magamtól a játszótérre, vagy indultam boldogan iskolába, mert nem volt kihez. Nem volt kiért. Damian kiskorunk óta csak a véremet szívja, én hülye meg azóta hagyom is neki. 

Mit kéne tennem, hogy egy kis nyugalomra leljek? Lia azt javasolta, hogy jöjjek le a folyópartra rajzolni. Itt ülök a fűben, milliónyi képem van a partról, a vízről, a boldog családokról... De mindez semmit sem jelent. Kezdem elveszíteni a bizalmamat az egyetlen dologban, ami eddig életben tartott. Ha már a rajzolás sem adja meg ugyanazt az örömöt, amit eddig, mi lesz velem később? Mibe kapaszkodhatok majd? Szükségem lett volna valakire, akivel megbeszélhetem az elmúlt két hónapot. Onnantól kezdve, hogy Anne kórházba került, egészen a múlt heti esetig, amikor eltévedtem, és csak a szerencsének köszönhetően keveredtem haza. Lia túl elfoglalt, Camille még nem ismer olyan jól, ahogy Ben sem. És igen. Egyetlen ember marad a listán...

- Szia. - telepedett le mellém valaki. Villámgyorsan csuktam össze a naplómat, ami a rajzaimat rejti. Eddig csak Lia és Anne látta őket. Nem szívesen mutogatom a műveimet, egyrészt, mert nem tartom őket elég jónak, másrészt pedig, mert senkinek semmi köze hozzá. - Lia mondta, hogy itt vagy. - hát, nem pont az, akire számítottam. Jaj, ne. Hülye, hülye Keira! Nem számíthatsz Damian-re folyton! Neki megvan a saját élete, amit te csak felforgattál azzal, hogy idejöttél! 

- Igen. - krákogtam egy sort, mielőtt válaszoltam. - Nyugalmas itt. - amint kimondtam ezt, egy kisfiú hozzávágta a frizbijét Ben homlokához. Oké, talán a "nyugalmas" kissé elhamarkodott kifejezés volt. Ben elfojtott mosollyal nyújtotta vissza a játékot a hozzánk odaszaladó kisfiúnak. 

- Nyugalmas, mi? - röhögte el magát, amint a kissrác hallótávolságon kívül került. 

- Jó, végül is nem engem találtak el. - vonogattam a vállam, majd belecsúsztattam a naplómat a mellettem heverő táskámba. 

- Véletlenül nem vagy éhes? - tette fel Ben a költői kérdést. Na tehát. Két lehetőségem van. A. Itt maradok, figyelem, ahogy gyerekek fiatalok fejéhez vágják hozzá a frizbit, közben azon siránkozok, mennyire egyedül is vagyok ebben az elcseszett világban. B. Elmegyek Ben-nel, jobban megismerem őt és a várost is, közben meg talán ki tudom verni a fejemből ennek az elcseszett világnak minden hátrányát. A "B" lehetőség jóval csábítóbb. 

- Éhen halok. - bólintottam, és hagytam, hogy Ben felhúzzon a földről.

Párizs egyik legjobb oldala egyértelműen a gasztronómia. Egy sarki kis étteremben ezerszer jobb kaját találtunk, mint Kansas-ben egy ötcsillagos vendéglőben. Hangulatos kis hely volt, fekete bőrből készült bokszokkal, ízléses asztalokkal, kedves arcú pincérekkel, akik csak franciául beszélnek. Szerencse, hogy ott volt velem Ben, különben éhen maradok. Rendelt nekünk egy-egy kólát, majd az étlapot kezdtük böngészni. 

- Szóval, augusztusig maradsz? - dőlt hátra Ben, ujjait összekulcsolta a tarkója mögött. Bár sötétszőke tincsei világítóan kék szemeibe lógtak, a mosolya tökéletes volt, és úgy az egész látvány így velem szemben nem hagyott kívánnivalót maga után, akaratlanul is Damian jutott eszembe. Az, hogy ő pontosan ugyanezt a testtartást veszi fel, amikor valami olyan kérdést készül feltenni, amit a vitapartnere (rendszerint én) biztosan nem tud majd megválaszolni. 

- Július végén töltöm a 18-at, szóval addig biztosan. - vontam meg a vállam, és lapoztam egyet az étlapban. Csupa olyan étel, aminek már a nevétől is összeszalad a nyál a számban. Örök hála azért, hogy az érthetetlen francia szavak alá angolul is kiírták a kínálatot. Miközben én az ebédemet válogattam, folyamatosan éreztem egy tekintetet magamon. Véletlenül pont egy átható, kék tekintetet. 

- És utána mi lesz? Visszamész Amerikába, és egyedül fogsz élni, vagy mi? - kérdezte kíváncsian. Nagyon reméltem, hogy nem sok ilyen hülyeséget akar még megtudni, mert a türelmi zsákomból elég bőkezűen szedi ki a tartalmat. Honnan tudjam én azt, hogy mi lesz később? Azt sem tudom, mit fogok ebédelni, te jó ég, nemhogy a jövőmet kezdjem itt neki elemezni! 

- Nem tudom. - feleltem kimérten. 

- Hűha.- csukta össze maga előtt az étlapot. Nyilván járt már itt, és ismeri a kajákat. - Érzékeny téma, igaz? Ismerős. - felnéztem rá. Hitetlenül nevette el magát. - Mit hittél? Hogy be van biztosítva mindenem negyven éves koromig? - pislogás nélkül meredtem rá. Kíváncsiak vagytok, mi az első benyomása az embernek Ben-ről és Camille-ről? Elkényeztetett. Tipikusan olyan gyerekek, akiket a szüleik mindennel ellátnak, akikért az egész család aggódik, és hetente kapnak száz dollár zsebpénzt. Talán tévedtem volna? - A szüleink akkor érdeklődtek felőlünk utoljára, amikor Camille-t felvették az egyetemre. Két éve. - még a szám is tátva maradt. Időközben odajött az asztalunkhoz a pincérnő, kirakta elénk a kólákat, és felírta a rendelésünket. Ben-ét nem értettem, de nekem kért egy milánóit. Azzal sehol sem lehet melléfogni. Ahogy elsietett a lány, kérdőn pillantottam a velem szemben ülő fiúra. Ő nagyot sóhajtott, és folytatta a sztorit, mert látta rajtam, hogy úgysem hagyom ezt az egészet befejezetlenül. - Amikor tizenhárom lettem, anyáék kiköltöztek a városból, de mivel mindketten itt jártunk suliba, nem akartak kiszakítani minket a megszokott környezetünkből. A hivatalos magyarázat szerint. Én inkább úgy fogalmaznék, hogy meguntak bennünket. Egészen Dél-Franciaországig menekültek, ahol vettek egy kisebb szőlészetet, és végre kiélhetik azt, amit egész fiatalkorukban akartak. Mi meg azt csinálunk, amit akarunk. - fejezte be a történetet Ben. Oké.  Hogy mi? Ben és Camille legalább annyira árvák, mint én? Ben elnevette magát. - Jó, azért nem történt semmi katasztrófa, nem kell így nézni.

- Én legalább tudom, miért nincsenek szüleim. - válaszoltam, le sem véve a szemem az asztalra kitett sótartóról. - De te hogy bírod elviselni a tudatot, hogy ott vannak, élnek, és mégsem törődnek veled? - szakadt ki belőlem. Talán illetlenség volt rögtön ilyesmivel letámadni, de nem tudtam uralkodni magamon. Az érzéseimen. 

- Nem sokkal volt jobb, amíg együtt laktunk. - Ben az ujjai közé vette a sótartót, amit az imént olyan érdekesnek ítéltem, és forgatni kezdte. 

- Sajnálom. - suttogtam. 

- Mit? - mosolyodott el Ben, fáradhatatlanul keresve velem a szemkontaktust, amit persze én gőzerővel kerültem. Kicsit kellemetlenül éreztem magam. Egész eddig azt hittem, nekem van balszerencsém a családot illetően, erre kiderül, hogy én még a jobb kategóriába tartozom. - Hogy gáz szüleim vannak? Nem tehetsz róla, Keira. 

- Tudom, nem is azt. - ráztam a fejem. A francia pincérlány két tányért egyensúlyozva jött ki az asztalunkhoz. Az egyiket Ben elé rakta ki, a másikat elém. Korgó gyomorral láttam hozzá az ebédemhez, közben megpróbáltam kitalálni, Ben mit ehet. Tészta és tejszín biztosan volt rajta. - Ez micsoda? - böktem a tányérja felé a villámmal. Ben mosolyogva pillantott rám.

- Megkóstolod? - miután bólintottam, felcsavart egy adag tésztát a saját villájára, és az asztal felett a szám felé irányította. Az agyam ezerrel tiltakozott, a mozdulatot minden porcikám túlságosan bensőségesnek látta, de nem tehettem mást. Megkóstoltam Ben ebédjét. Bár ne tettem volna! Valami halas, kagylós, tenger gyümölcseis, tejszínes tésztás borzalom volt. Mikor köhögőrohamot kaptam, Ben elég rendesen kiröhögött. Köszi. - Ne mondd, hogy még sosem ettél rákot. 

- Még sosem ettem rákot. - feleltem, a számat törölgetve. - Mert túlságosan gusztustalannak találom. - Ben vigyorogva evett tovább. Csupán a mellettünk terjeszkedő hatalmas üvegfalak választottak el bennünket a külvilágtól, és az esőtől, ami fáradhatatlanul kezdett zuhogni.

- Épp idejében jöttünk ebédelni. - jegyezte meg Ben, de én alig hallottam, mert az utcán rohanó embereket figyeltem. Egy anyuka egy babakocsival, márkás cipővel és iPhone-nal, amint egy esernyőt a babakocsi fölé tart, és megpróbál minél hamarabb védett helyre jutni. Egy fiatal pár, akik turisták lehetnek, mert mindkettejük nyakában egy-egy óriási fényképezőgép lóg. Egy esőkabátjuk van, amit megosztanak a fejük felett. És egy ismerős alak, az út túloldalán. Makacsul áll az esőben, holott, ha egyet hátralépne, épp egy üzlet ponyvateteje alá kerülne. De nem. Ő csak áll, és farkasszemet néz. Velem. Nyeltem egy nagyot, és elszakítottam tekintetem az övétől. Fogalmam sincs, hogyan talált meg. Nem tudom, miért jött utánam. Azt meg főleg nem, hogy most miért fordít hátat, és sétál el a másik irányba. És akkor jön a legfőbb kérdés. Vajon miért érdekel még engem Damian Fletcher bármilyen húzása is?