- Ide kérnék egy aláírást, Miss Wesley. - Mr. Couteau felém fordította a papírt, és a kezembe adta a tollat. Mielőtt odafirkantottam volna a nevemet, még egyszer átgondoltam. Biztosan ezt akarom? Valóban elhiszem azt, hogy működhet ez az egész? Nem csupán álom volt az elmúlt néhány nap? Végül megmarkoltam a tollat, és odavéstem a nevemet a papírra, ezzel pedig hivatalosan is elindítottam életem legizgalmasabb érzelmi hullámvasútját. Visszacsúsztattam az iratot Mr. Couteau felé, aki szintén írt rá valamit, majd Lia-hoz fordult. - Miss Fletcher, ön pedig itt írja alá. - a negyvenes évei közepén járó férfi kivett egy újabb köteg papírkupacot tökéletes rendben lévő íróasztala fiókjából, és Lia orra elé tolta. Ő sorban aláírt vagy hetven oldalnyi fénymásolatot és fénymásolat másolatát, csak hogy biztosra menjenek. Mikor végzett, a férfi egy kupacba gyűjtötte az összes iratot, összetűzte őket, és lerakta elém. - Nos, akkor végeztünk is. Október második hetében menjen be ezzel a tanulmányi osztályra, ott felveheti az órarendjét.

- Köszönöm. - bólintottam, magamhoz szorítva a papírokat. Lia is felállt, illedelmesen betoltuk magunk után a széket (bár annyira nehéz volt, hogy alig bírtuk), majd kisétáltunk az irodából. Odakint rengetegen várakoztak a sorukra, így kicsit arrébb mentünk, hogy ne legyünk útban, amikor Lia a nyakamba ugrik.

- Istenem, Keira, egyetemista lettél! Gratulálok! Annyira büszke vagyok rád! - nyomott egy hatalmas puszit az arcomra. Nevetve viszonoztam az ölelését, ügyelve rá, hogy a halomnyi papír ne csússzon ki a kezemből.

- Nagyon hálás vagyok, hogy maradhatok továbbra is nálatok. - rántottam meg a vállamon a táskámat, miután belegyűrtem a sok papírt. - Ígérem, hogy amint találtam melót, és összeszedtem elegendő pénzt, elhúzok onnan. - félreálltam az útból, hogy elengedjek néhány ügyet intéző diákot. Látszott rajtuk a rutin, nyilván nem gólyák voltak.

- Még csak eszedbe se jusson ilyesmiről fantáziálni, Keira! - lépdelt mellém Lia, miután beértünk a hosszú (nagyon hosszú) folyosóra, ami a főbejárathoz vezetett. - Neked mellettünk van a helyed. Mellettem, és Damian mellett.

- Apropó, Damian. - vörösödtem el fülig. Lia-nak valószínűleg nem dicsekedett el a fia azzal, hogy sikerült megfektetnie a lányt, akivel gyakorlatilag testvéri volt a viszonya, nos...egészen mostanáig. Lia azonban nem volt hülye, simán kiszúrhatta, hogy történt köztünk több is, mint holmi csókolózás.

- Ő még nem tudja, igaz? - mosolyodott el Lia, miközben megtartotta a bazinagy vasajtót, hogy ne csukódjon rám kifelé menet. Megráztam a fejem.

- Én szeretném elmondani neki.

- Azt hiszi, visszamész New York-ba. - mondta Lia, miután becsukódott mögöttünk az ajtó, és a park felé vettük az irányt, amin keresztül nem csak rövidebb, de jóval meghittebb út is vezetett a galériáig.

- Szeretném minél hamarabb elejét venni a képzelgéseinek. - magyaráztam. - És jól jönne némi francia nyelvlecke is. - röhögtem el magam.

- Angol nyelvű kurzusra iratkoztál be, de igazad van. - bólogatott Lia. - Ha Párizsban képzeled el a hosszútávú jövődet, ismerned kell a nyelvet. És ebben Damian biztosan nagyon hatékonyan tud segíteni. - kacsintott egyet Lia. Emlékképek árasztották el a fejemet a két nappal korábbi éjszakáról. Damian, ahogyan azt mondja, szerelmes belém. Damian, ahogyan fölém hajol, elmosolyodik, és megcsókol. Damian, ahogyan óvóan végigsimítja minden porcikámat. Damian, ahogyan egyre bátrabban és bátrabban ér hozzám. Damian, ahogyan megfeszül izmos háta. Damian, ahogyan fáradtan dől ki mellém, az ágyra. Damian, ahogyan magához húz, és a karjaiban alszom el. Nekem nem volt senkim. Nem volt anyukám, és már nem volt Anne sem. Lia volt az egyetlen, akivel ezt érdemlegesen meg tudtam beszélni, és nem úgy, ahogy Mira-val. Vele nagyjából annyiból állt az egész diskurálás: "megtörtént." "Úristen". "Bizony". "És jó volt?" "Nagyon". "Örülök". "Én is". Tudtam, hogy Damian nem értékelné, ha kitalálnék az anyukájának a szexuális életéről, de ez most rólam is szólt. És igenis nagy dolog az első alkalom.

- Lia, Damian és én... - kezdtem, de szerencsére Lia megmentett a hihetetlen leégéstől.

- Lefeküdtetek. Tudom. - vigyorgott.

- Szerinted ez rossz? - pillantottam rá félve. Megálltunk, mert az egyik lámpa pirosra váltott előttünk.

- Rossz? Mármint az, hogy két ivarérett fiatal élvezi egymás társaságát? Már miért lenne rossz? - tárta szét a karjait. - Damian esetében volt néhány "rossz", de te határozottan nem tartozol közéjük.

- Hogy érted ezt? - kérdeztem, miközben átvágtunk az úttesten.

- A fiam korábban csak a szex lehetőségét látta a lányokban, főleg, mióta Európába költöztünk. Arkansas-ben ott voltál vele, és önkéntelenül is kordában tartottad őt. Itt viszont más volt a helyzet. Meglátta, megszerezte, eldobta. Pont, mint egy csokispapírt, vagy egy kólásdobozt. Szeretem Damian-t, és megértem, miért tette mindezt, de egyáltalán nem tartottam erkölcsösnek, ahogy a hiányodat próbálta legyűrni magában. - hadarta Lia. - Te jót teszel neki. Az meg csak a ráadás, hogy olyan szerelmes beléd, hogy az orra hegyéig se lát. - valamiért ez az utolsó mondat megdobogtatta a szívemet. Persze, hallottam már Damian-től, hogy szeret, de ki tudja, hogy hány lánynak mondta már? Az viszont, hogy az édesanyja észrevette mindezt, biztosan jelent valamit. Bekanyarodtunk a galéria utcájába, és kiélveztük, hogy a magas házak némi árnyékot nyújtanak.

- És szerinted nem vagyok ribanc, amiért ilyen korán lefeküdtem vele? - harapdáltam az ajkamat, kissé halkabbra fogva a hangomat. Oké, hogy Párizs meg Franciaország meg minden, de azért lehetnek itt jó páran, akiknek nem okoz gondot az angol. Lia megtorpant, elmosolyodott, és megsimogatta a vállamat.

- Korán? - nevette el magát hitetlenül. - Édesem, 18 éve ismeritek egymást! - egy darabig csak bámultam Lia zöld szemeit, amik kísértetiesen hasonlítottak Damian-éihez, de végül bólintottam. Tökéletesen igaza volt. Ez a kapcsolat valóban nem ebben a pár napban alakult ki. Tetszik vagy sem, mi ketten mindig is vonzódtunk egymáshoz, függetlenül attól, hogy erről nem tudtunk, vagy csak nem mertük beismerni sem magunknak, sem másnak. Az, hogy most végre nem bénázunk, nem veszekszünk, nem tagadunk tovább, csak azt mutatja, hogy felnőttünk. Hogy végre szembe merünk nézni a legnagyobb kihívással, amivel gyerekkorunk óta küzdünk: egymással.

Amikor odaértünk a galéria bejáratához, már az ablakból kiszúrtam, hogy jóval több ismerős arc van odabent, mint kéne. Először is, Camille a pultnál állt, és jegyeket adott ki, másodszor, Ben egy családot kísért végig a kiállításon, harmadszor pedig, Damian az egyik fehér kanapén ült, és unottan nyomkodta a telefonját. Lia is értetlenül nézett, hiszen csakis Camille-ra számítottunk. Belépéskor egyből megcsapott minket a légkondi kellemes hatása, ezért gyorsan be is csuktam az ajtót, nehogy kiszökjön ez a jó idő. Damian fel sem pillantott, valószínűleg azt hitte, hogy újabb látogatók érkeztek. Lia odament Camille-hoz, és segített neki, én pedig a kanapé felé vettem az irányt. Leültem Damian mellé, aki mogorva arccal pillantott fel. Mikor konstatálta, hogy én vagyok az, esküszöm, hogy felragyogott az arca. Oké, ez nem ilyen szerelmes- vagyok-ezért-mindent -belelátok -a- dolgokba-még -azokat -is-amiket- nagyon- nem -kéne- dolog volt. Damian elmosolyodott, és közelebb húzódott hozzám.

- Szia. - köszöntött. Odahajoltam hozzá, és adtam a szájára egy puszit.

- Szia. - üdvözöltem én is. - Mit keresel itt?- legutóbbi infóim szerint "később találkozunk". Igen, ez reggel volt.

- Téged. - felelte. - Camille mondta, hogy ide jöttök anyuval. Hol vannak a szatyrok? - Damian a nyakát nyújtogatva kutatott az általa keresett táskák után. Fogalmam sem volt róla, mit akarhat ő néhány szatyorral.

- Milyen szatyrok? - meredtem rá értetlenül.

- Nem vásárolni voltatok? - pislogott nagyokat.

- Nem. - ráztam a fejem. - Igazából szeretnék is veled erről beszélni. - sóhajtottam.

- A vásárlásról? - fintorodott el. Belebokszoltam a vállába, mire elröhögte magát, és adott egy puszit az arcomra. - Menjünk nyugisabb helyre? - kérdezte, immár komolyan. Bólintottam, mire mindketten felálltunk. Damian összekulcsolta az ujjainkat, intettünk egyet-egyet mindenkinek, akit ismertünk, és kiléptünk a forróságba. Damian egyébként pont ugyanolyan hibátlanul festett, mint mindig. Eszem nincs hozzá, hogyan lehet valaki ennyire tökéletes hétmillió fokban, de mindegy. Lábszárig érő farmert viselt egy fehér pólóval, napszemüvegét dús, barna hajára tolta, és az arcán ott virított az a semmivel össze nem téveszthető, szívdöglesztő mosoly. Néhány utcányit sétáltunk, mikorra a folyópartra lyukadtunk ki. Letelepedtünk egy padra, és egy darabig csendben néztük a víz hömpölygését. - Elmész, igaz? - kérdezte halkan, mikor megunta a némaságomat. Ránéztem. Arca kifejezéstelen volt, ezúttal a mosolyt is eltüntette róla. - Visszamész Amerikába. - olyan határozottan állította ezt, hogy egy percre még én is elhittem.

- Azért voltam egész délelőtt Lia-val, mert el kellett intéznünk egy rakat hülye papírt. - magyaráztam. Megpaskoltam az oldaltáskámat, amiben a vaskos kupac lapult. - Októbertől a párizsi egyetem képzőművészeti szakjának hallgatója vagyok. - jelentettem be ünnepélyesen. Damian totál lefagyott. Már épp elkezdtem volna rajta a RESET-gombot keresni, amikor végre elvigyorodott.

- Itt maradsz. - mondta gépiesen.

- Itt maradok. - bólintottam.

- Nem mész vissza Amerikába. - folytatta.

- Nem megyek vissza Amerikába. - kezdett nevetségessé válni a helyzet, de azért még ezt is megerősítettem. Damian megragadta a derekamat, és egy mozdulattal magához rántott. Másodpercek alatt az ölében kötöttem ki, és a következő, amit észrevettem, hogy őrülten csókolózunk egy padon. Vajon miért mindig közterületen kell felrobbannia a libidónknak? Vicces. Eltávolodtam tőle, annyira, hogy homlokomat az övének támaszthassam.

- De hogyan? Rég lecsúsztál a határidőről... - értetlenkedett Damian.

- A dékán figyelembe vette a húzós családi helyzetemet, és valahogyan megkapta néhány rajzomat. - mosolyodtam el. Amikor a képzőművészeti szak vezetője behívott a hivatalos gyámommal együtt az irodájába, elsőként Damian ugrott be. Azt hittem, ő az egyetlen, aki hozzáférhet a rajzaimhoz. De ahogy visszagondoltam a dolgokra, egyszer sem kérdezett rá, vagy ejtett el egy-egy félreérthető félmondatot ezzel kapcsolatban. Amikor megbeszéltük Mira-val a Damian és köztem bekövetkező...khm...változásokat, a barátnőm saját magát árulta el. Megkérdezte, hogy "akkor ősztől Párizs, képzőművészet?". Egyből ráharaptam a témára, és kifaggattam. Kiderült, hogy ő küldte el a rajzaimat az egyetemnek, és mellékelt egy kissé túlzó, de velem szembe határozottan hízelgő levelet, melyben a tehetségemet és szorgalmamat taglalja. Ekkor kellett rádöbbennem, hogy mindegy, kivel hol,hogyan, mikor, vagy milyen körülmények között találkozunk. Mira egy viharos napon toppant be az életembe, amikor csak egyedül akartam lenni. Egyből a közepébe vágott a dolgoknak, mert hamarabb nézte végig a féltve őrzött naplómat, mintsem beszélgetett volna velem. Úgy ismerte meg a legtöbb titkomat, hogy nem kellett mondanom neki semmit. És végül ő lett az, aki helyes útra terelte az életemet, és aki nélkül ősztől biztosan nem kezdhetnék el tanulni Párizsban, a világ legcsodálatosabb fiújának az oldalán. Megfogadtam, hogy ezt soha, de soha nem felejtem el Mira-nak.