Damian és én tátott szájjal meredtünk Ben-re. Egyszerűen nem hittem el, amit hallottam. Pontosabban, nem akartam elhinni. Annyira, de annyira boldog voltam, hogy végre van egy fiú barátom- még akkor is, ha Damian-nel ki nem állhatják egymást, és néha borzasztó kellemetlen szituációkat idéztek elő ezzel-, de Ben tönkretette. Mindent tönkretett egyetlenegy mondattal. Egy olyan mondattal, amit, tetszik, vagy sem, Damian-től akartam hallani.

- Sejtettem. - rúgott bele egy kupac homokba Damian, zsebre dugott kezekkel.

- Sajnálom. - tárta szét a karjait Ben. - Ez van. Elhihetitek mindketten, hogy küzdöttem az érzés ellen. Már csak azért is, mert tudom, milyen kapcsolat van köztetek.

- Hát, ezzel egyedül vagy. - motyogtam. Csak álltam ott az óceánparton, totál megsemmisülve, két fiú között. Az egyikük az imént vallott szerelmet, de mégsem tudtam örülni neki. Képtelen voltam a jóra koncentrálni, csak az járt a fejemben, hogy ez így nem helyes. Ennek egyszerűen nem így kéne lennie.

- Oké, akkor én magatokra hagylak titeket. Beszélgetnek kéne, vagy mi. - Damian hátat fordított, és visszasétált a buli irányába. Düh lobbant bennem iránta. Mégis mit képzel magáról? Fogja magát, és elmegy, amikor a legnagyobb szükségem lenne rá? Mit hisz, hogy egy elcsépelt filmben járunk, ahol neki le kell lépnie, hogy az álompár mindent tisztázhasson? Mégis mióta vagyunk mi ketten Ben-nel álompár? Oké, hát az én fantáziámat is karantén alá kéne vonni.

- Nem így akartam elmondani. - suttogta Ben.

- Nem számít. - fontam össze magam előtt a karjaimat. - Mert végül mégiscsak így tudtam meg.

- Haragszol rám. - jelentette ki. Hűha. Pszichológusnak kéne mennie.

- Még szép, hogy haragszom! - csattantam fel. Ben-t láthatóan meglepte a kitörésem. - Utállak. Utálom, hogy ezt tetted. Hogy elrontottad a barátságunkat. Utálom, hogy a barátomnak hittelek mindvégig, holott te nem így tekintettél rám. És utálom, hogy... - nem tudtam végigmondani, amit akartam, mert Ben közbevágott.

- És utálod, hogy ezt nem Damian mondta, igaz? - mosolyodott el halványan. Ja, igen. A megnyerő mosolyát is utáltam. Válaszul beleütöttem egyet a vállába.

- Fogd be! Most én sopánkodok. - fenyegettem meg a mutatóujjammal. - Utálom, hogy mindig a szavamba vágsz. Utálom, hogy rövid idő alatt kiismertél. Utálom, hogy megbíztam benned, és utálom, hogy szeretem, hogy megbíztál bennem. - Ben tehetetlenül nevette el magát.

- Ez így mind stimmel. - bólintott. - Csakhogy más jellemzője nem maradt a kapcsolatunknak.

- Mert az egészet utálom. - dobbantottam egyet, amitől a homokszemcséket felkapta a szél, és belefújta az óceánba. - És utálom, hogy vége.

- Nem kell, hogy vége legyen. - mondta halkan Ben. - Túlélem, hogy nem viszonozod az érzéseimet. Szeretném, ha a közelemben maradnál.

- Hosszútávon ezt úgysem tudom megígérni. - sütöttem le a szemem. - Fogalmam sincs, mi lesz velem szeptembertől. - és valóban. Más lányok alig várják a tizennyolcadik születésnapjukat, gigapartikat szerveznek és ünnepeltetik magukat napokon át. Erre én? Nos, a jövő hét szombaton esedékes tizennyolcadik születésnapom számomra a biztos bizonytalanságot jelenti. Addig Lia a gyámom, neki kell vigyáznia rám, de az ostoba arkansasi törvények miatt én három évvel hamarabb számítok felnőttnek, mint a normális emberek itt, New York-ban például. Szóval, jövő héttől vár a nagy világ, az a világ, amit egyedül kell felfedeznem, és senki sem kérdezi meg tőlem, hogy akarom-e. Mert nem akarom. Egyedül legalábbis biztosan nem.

- Ebbe nem szólhatok bele. - csóválta a fejét Ben. - És nem is akarok. Tudod, hogy kik vannak melletted. Itt van neked Lia, a nővérem, és még az a seggfej Damian is, mindegy, mit mond.

- Apropó! - csettintettem egyet. Alig vártam, hogy végre elterelhessem a témát a jövőmről, és a kapcsolatunkról. - Kibékültetek.

- Ki. - helyeselt Ben. - Miért nem mondtad el, hogy mi történt akkor? - kérdezte Ben.

- Semmi közöm hozzá. - vontam meg a vállam. - Nem akartam belefolyni. Ismerem Damian-t, és tudom, hogy ha valaki olyasmibe üti az orrát, ami őt is érinti, irtó pipa lesz. Volt így is elég okunk veszekedni, nem volt szükségem még egyre. - magyaráztam. Ben megértően bólintott. Közelebb lépett hozzám, de ügyelt a tisztes távolság betartására. Ezért hálás voltam neki.

- Figyelj, ha már így alakult, nem megyünk bulizni egyet? - biccentett a parti felé, ahol mindenki önfeledten mulatott. - Tudod. Csak mint két barát. - elmosolyodtam. Igaza volt. Elcsesztük. De valóban nem kéne hagynom, hogy a kapcsolatunk csak így a semmibe vesszen egy olyan érzés miatt, ami, állítása szerint nem olyan intenzív. És ha nem az, miért ne lehetnénk továbbra is barátok? Beleegyezően bólintottam, megragadtam a kezét, és visszarángattam a tömegbe.

- Pihenjünk. - kiabálta a fülembe Ben. Körülfonta a csuklómat, és kivezetett a többiek közül. Mira és Denis eltűntek, úgyhogy csak remélni mertem, hogy a német fiú semmi olyat nem tesz spanyol barátnőmmel, amit ő nem szeretne. Damian-t sem láttam egy ideje, ami pozitívumként könyvelhető el, tekintve, hogy nem vetett volna túl jó fényt ránk az, ha egy buli kellős közepén üvöltöm le a fejét azzal, hogy mekkora bunkó. A parthoz vezető betonlépcső mellett egy asztal volt felállítva, rajta poharakkal, italokkal. Ben töltött magának és nekem is valamit, majd azt kortyolgatva lihegtünk. Őrülten sokat táncoltunk az elmúlt órákban, teljesen be is sötétedett. - Szépek a csillagok. - jegyeztem meg, miután felpillantottam az égre. Tényleg gyönyörű volt felettünk az égbolt, a csillagok csak úgy ragyogtak a sötétkék, szinte fekete égen.

- Megnézzük őket? - ajánlotta fel Ben. Bólintottam, és a poharammal együtt követtem Ben-t, vissza oda, ahol a korábbi beszélgetésünk is zajlott. Letelepedtünk a homokba, de elég hamar megfájdult a nyakunk, ezért hanyatt dőltünk. Egy darabig csak csendben figyeltük az eget. Fura volt. Egy olyan fiúval csináltam a számomra legromantikusabb dolgot a világon, aki életemben először szerelmet vallott nekem, én mégsem éreztem így iránta. Azt hiszem. Te jó ég. Kezdtem borzalmasan elbizonytalanodni. Hiszen...hiszen Damian-nek láthatóan nem kellek. Ben pedig szeret. Vagyis, valami olyasmi. Ben helyes, kedves és aranyos. Mi baj lehet belőle, ha megpróbálom vele? Sosem volt még barátom, és mindenki tudja, mennyire ritka az, ha az ember az első pasijával öregszik meg. Mostanság legalábbis biztosan az. Oldalra fordítottam a fejem, amitől egy csomó homok ment a fülembe. Engem figyelt. Mosolyogva szegezte rám kék szemeit, és engem fürkészett. - Mire gondolsz? - kérdezte csendben.

- Rád. - vallottam be. - Illetve, ránk. - helyesbítettem. Magamat is megleptem, mennyire őszintén válaszoltam. Ez valószínűleg annak az átkozott tulajdonságomnak köszönhető, hogy előbb beszélek, és aztán gondolkozom. Ben az oldalára gördült, és a tenyerébe támasztotta a fejét.

- Kíváncsivá tettél. - közölte. Mielőtt bármit is átgondolhattam, kielemezhettem, vagy egyáltalán csak mérlegelhettem volna, közelebb húzódtam hozzá, és a arcára fektettem a tenyeremet. Éreztem, ahogy libabőrössé válik minden testrésze, nagyon megleptem ezzel. Mélyen a szemeibe néztem; mindig is tetszettek a szemei. Igazából mindig is tetszett Ben. Itt volt ő, a srác, aki elérhető, aki nem bánt meg lépten-nyomon, és akin ki lehet igazodni. Nem szabadna elrontanom. Még akkor sem, ha nem tart örökké. Mielőtt azonban bármit is tehettem volna, egy hang ütötte meg a fülemet.

- Látom, jól sikerült a beszélgetés. - azonnal hátrafordultam, és Ben is felült. Damian ácsorgott előttünk, arcán közömbösség tükröződött. A hihetetlen düh, ami Ben vallomása óta tombolt bennem Damian iránt, most csak még jobban fellobbant. Hányszor akar még tönkretenni bármit is? Épp próbálok rájönni, hogy mi folyik körülöttem, de ő nem hagyja. Nem reagált egyikőnk sem. Damian egy darabig még csalódottan fürkészett minket, aztán elsétált. Ben nem feküdt vissza, csak halvány mosollyal az arcán figyelte a csendben morajló vizet.

- Ben... - kezdtem volna, de megint közbevágott. Ahogy szokott.

- Ne. - rázta a fejét. - Ne rontsd el. - hirtelen felém fordult, bal kezét átlendítette rajtam, és a csípőm mellett támaszkodott meg vele. A jobbal kisimított egy tincset a hajamból, és ajkai lassan közeledtek az enyéim felé. Lebénultam. Egyszerűen azt sem tudtam, mi történik velem. Reméltem, hogy mikor eljön az első csókom pillanata, kicsit éberebb leszek. Nagyon lassan történt minden, Ben tényleg érzéki volt és gyengéd. Először csak súrolták az ajkai az enyéimet, épphogy hozzáértek. De tetszett a dolog. Jobban, mint számítottam rá. Még többet akartam belőle. Előrehajoltam, de ő nem hagyta, hogy megcsókoljam. Elnevette magát, úgy, hogy csak milliméterek választottak el tőle. Ez engem is mosolyra fakasztott, az pedig talán még jobban, hogy kezét a tarkómra vezette, és gyengéden cirógatni kezdte a nyakamat. Megszüntette a távolságot köztünk, ezúttal azonban rendesen megcsókolt. Lehunytam a szemem, és élveztem a pillanatot. Figyelmen kívül hagytam, hogy ez nem Damian. Csak arra koncentráltam, hogy ez itt Ben, az a Ben, aki szeret engem, akit én is képes vagyok szeretni, és akivel közel sem lesz annyira bonyolult minden, mint Damian-nel lenne. Körülfontam a derekát, és a pólóját markolva élveztem a csókját. Nyelve egy idő után megelégelte a parkolópályát, és engedélyt kért a bejutásra, amit szó nélkül meg is adtam neki. Egyre hevesebben csókolóztunk, a kezei már a derekamat súrolták, fel-fel húzva a felsőmet. Hanyatt dőltem, ő pedig a csípőim mellé helyezte a térdeit. Így folytattuk tovább, és tovább, és azt akartam, hogy sose legyen vége. Amikor már mindketten éreztük, hogy a diákszerelem része ennyi volt a dolognak, és ha nem akarunk továbbmenni, most kell leállni, kicsit lassítottunk a tempón. Ben végül teljesen eltávolodott tőlem, és visszaült mellém, a homokba. Csak ekkor kezdtem felfogni, mi is történt velem az imént. Csókolóztam. Ben-nel. Kivételes tehetség lehet a csókolózás terén, bár nincs összehasonlítási alapom. De Damian-nél biztosan jobban csókol. Egek! Miért érdekel engem, hogy Damian hogyan csókol? Agyrém. A homlokomra szorítottam a kezem, és igyekeztem lelassítani a légzésemet és a szívverésemet. - Hát ez... - köszörülte meg a torkát Ben. Felültem.

- Elég jó volt. - fejeztem be helyette a mondatot. Reméltem, hogy ő is valami ilyesmit akar mondani.

Fáradtan csaptam fel a villanyt a vendégszobában. Ledobtam a táskámat a sarokba, a cipőmet még akkor levettem, mielőtt beszálltam volna Ben szüleinek az autójába, mert telement homokkal, és nem akartam összekoszolni a drága kocsit. Az ágyhoz botorkáltam, és úgy dőltem bele, mint egy darab fa.

- Villany. - morogta valaki a szomszéd ágyból.

- Van lábad. - válaszoltam, takaróba nyomott arccal.

- Ha hátam? - kérdezte értetlenül Damian. Ó, szóval ennyire torzítja a szavakat a takaró? Meglehet. Semmi kedvem sem volt felkelni, ezért egyszerűen a villanykapcsoló felé mutattam. - Nem kelek fel. Fázom. - ellenkezett.

- Vegyél pólót. - javasoltam.

- Egyél ólmot? Egyél te! - horkantott fel Damian. Oké, ez kezdett a nevetséges kategóriába tartozni, ezért inkább felálltam, gyorsan átöltöztem (ezúttal hanyagolva a kis különszámot Damian-nek), és leoltottam a villanyt. Visszamentem az ágyhoz, és belebújtam. Magamra húztam a takarót, de mielőtt elaludtam volna, Damian hangja hasított a levegőbe. - Megelőzött.

- Tessék? - kaptam fel a fejem azonnal.

- Ben. Megelőzött. - ismételte. Továbbra sem értettem, mire gondol, és nem is igazán volt kedvem barkóbázni. Fáradt voltam, kimerült, és egy kicsit összezavart is. Meglepő? Egy ilyen este után kétlem.

- Damian, nincs energiám ilyesmire. Vagy mondd el rendesen, vagy hagyj aludni. - hadartam.

- Igazából mindegy. Már nem számít. Jó éjt, Keira. - semmi Key. Hallottam, ahogy megfordult az ágyban.

- Jó éjt, Damian.