Nagyon furcsán alakultak a dolgok. Tényleg nagyon, nagyon furcsán. Már ami Damian-t és engem illet.

Sosem beszéltünk többé a hazugságomról. Nem kérdezett Mira-ról, nem faggatott, pontosan miért is nem közöltem vele az igazat. Nem érdekelte. Engem pedig hihetetlenül bosszantott, hogy nem érdekli. Hogy ennyire nem érdekli.

Elértünk egy olyan kritikus pontot a kapcsolatunkban, amit még sosem sikerült. Udvariasak vagyunk egymással. Ő előreenged az ajtóban, én pedig átadom neki a sót az asztalnál, amikor kéri. Este jó éjt kívánunk a másiknak, és reggel szép napot. De kábé ennyi. A forró érintések, amik összezavarták minden gondolatomat és érzésemet, az éjszakák, amiket egy ágyban töltöttünk, és azok a sokatmondó pillantások, amik az összes körülöttünk élőnek feltűntek, abbamaradtak. Mintha elzárták volna a csapot. De komolyan.

Tartoztam egy vallomással Mira-nak. Egy hosszú és kiadós vallomással. Elhívtam hát az incidens utáni napon sétálni, amikor is mindent elmeséltem neki, onnantól kezdve, hogy az apám leadott Anne-nél, odáig, hogy a nyár elején Párizsba kellett mennem, ahol ismét találkoztam Damian-nel, és azóta valami megváltozott köztünk. Szegény barátnőm csak nagyokat pislogva próbálta felfogni, amit mondtam, bár sejtettem, hogy nem az angoltudása miatt nem sikerül. Végül megvonta a vállát, és közölte, hogy a fiúk mind faszfejek. Hát, tulajdonképpen így is hozzá lehet állni a dolgokhoz.

Igazából már vártam, hogy Camille jelentkezzen, és ez már azelőtt is így volt, hogy az öccse felbukkant volna New York-ban. Tudtam, hogy el van havazva a nyári turistaáradat miatt, ezért nincs ideje velem telefonálgatni, de már tűkön ülve vártam, hogy mégis felhívjon.

- Szóval megtalált a szerencsétlen öcsém. - összegezte az elhadart beszámolómat arról, hogy Ben itt van, és találkoztunk. - Gondolom, egyedül volt, és nem a szüleinkkel.

- Hát, nem. - válaszoltam őszintén. A szülő-téma Camille esetében is sarkalatos pont volt. - De nem tűnt elveszettnek.

- Ben sosem az. - nevette el magát Camille a vonal túloldalán. - Mi van Damian-nel? Van még csaj a városban, akit nem dugott meg? - kérdezte vidáman. Öhm. Van.

- Én speciel biztosan közéjük tartozom. - feleltem. Camille krákogni és prüszkölni kezdett.

- Sajnálom, Keira, én nem úgy...

- Tudom. - vágtam közbe. - Tudom, hogy értetted.

- Jól kijöttök? Szegény Lia napokig ette a kefét, hogy vajon hányszor hagytátok ott egymást New York közepén.

- Jelenleg a nyugalmi fázisban vagyunk. - mondtam. A vendégszobában ültem az ágyon, és Damian odakint csinált valamit a konyhában Aaron-nal. - Vagyis nem veszünk különösebb tudomást egymásról. Azt hiszem, jobb ez így mindenkinek.

- Oké, inkább nem kérdezem meg, milyen az aktivitási fázis. - röhögte el magát Camille. - Mesélj az apádról! Olyan, mint amilyennek képzelted?

- El sem képzeltem idáig. - válaszoltam őszintén. - Csak itt nyomták az arcomba a tényt, miszerint az ember, akitől származom, és aki eldobott, mint a használt rongyot, egy légtérben tartózkodik velem. Egészen idáig eszembe sem jutott az apám. - magyaráztam.

- De azért megvagytok? Sokat beszélgettek? - érdeklődött Camille.

- Fogjuk rá. - vontam meg a vállam. - Néhányszor eljön ide, Evan lakására, és dumálunk. Múlt héten még ebédelni is elvitt.

- Na és, jó fej? - szinte láttam magam előtt, ahogy Camille csillogó szemekkel ugrándozik.

- Rosszabbra számítottam. - ismertem be. - De azért még nem felejtettem el, mit művelt tizennyolc éve.

- Jut eszembe. - szólt közbe Camille. - Jövő hét végén jöttök haza, ugye? - kérdezte izgatottan.

- Igen, pénteken. - válaszoltam.

- Rendben. Keira, le kell tennem, jöttek a galériába. Mondd meg annak a két tökkelütöttnek, hogy üdvözlöm őket. - hadarta, majd gyorsan le is csapta a telefont.

Ben-nel is rendszeressé váltak a találkozóink. Miután Evan és Mariah naphosszat dolgoztak, Damian konkrétan tojt a fejemre, ráadásul Hilary-t és Aaron-t is maga mellé állította, Mira, Ben és én maradtunk. Ben nem először van New York-ban, mielőtt a szüleik elköltöztek volna Párizsból, nyaraltak már itt, ezért ismerte a város nevezetességeit. Mira is nyár eleje óta Amerikában van, így már ő is sok mindent kitapasztalt, egyedül én számítottam zöldfülűnek. Így történt, hogy Ben és Mira elhatározták, körbevezetnek a világ egyik legnagyobb városában. Ők ketten egyébként hamar megtalálták a közös hangot, miután bemutattam őket egymásnak. Semmi szikra vagy érzelem, egyszerűen csak összeillenek, mint két barát. És jó érzés volt, hogy nulla tapasztalattal a hátam mögött is képes vagyok kiszúrni az ilyesmit.

Reggel idejében indultunk, hogy a csúcsforgalom előtt lejussunk a metróba, ennek ellenére rengetegen voltak. Átvergődtünk egy csomó emberen, és kis híján fel sem fértünk a szerelvényre, de végül egy nő beleült a barátja ölébe, és így felszabadult egy hely, ami épp elég lett hármónknak. New York az New York, na. Az Empire State Building előtt sétáltunk, Mira folyamatosan kattintgatta a fényképezőgépét (ő fotókról szeret rajzokat készíteni), míg én memorizáltam a látottakat, hogy később rajzolhassak. Mira meglátott a sarkon egy utcazenészt, és azonnal odarohant, hátrahagyva minket Ben-nel.

- A szüleid nem haragudtak, amiért minket választottál helyettük? - fordultam a fiú felé, aki farmert, fekete pólót, tornacipőt és napszemüveget viselt, a haja tökéletesen be volt állítva, mint mindig, és zsebre dugott kézzel sétált mellettem.

- Dehogy. Jut eszembe. - csettintett egyet. - Este egy klubba megyünk vacsorázni, és örülnék, ha te is velünk jönnél. - hogy. Mi? Én? Minek? Mit keresnék én az ő családja közelében?

- Ben, ez nagyon...

- Nem lenne fura, Keira. - rázta a fejét. - Csak egy vacsora egy puccos helyen a puccos szüleimmel, akik mindent megvetnek, ami nem elég puccos az ő puccos életükhöz.

- Ha még egyszer kimondod, hogy "puccos", még csak fontolóra sem veszem az ajánlatot. - nevettem el magam. Lassan beértük Mira-t, aki csodálattal hallgatta a sarokra kiült fiatal zenészt, aki gitározott és énekelt. Amikor odaértünk, Ben elővett a zsebéből egy ötdollárost, és beletette a kinyitott gitártokba. A zenész mosolyogva biccentett egyet Ben felé, de nem hagyta abba a számot.

- Szépség, nincs kedved beállni? - nézett a fiú Mira-ra. Egyértelmű volt, hogy nem megélhetés miatt keveredett ide ez a srác, egyrészt, mert túl tehetséges volt ahhoz, másrészt pedig, mert márkás cuccai és új gitárja volt. Barna szemeit Mira-ra vezette, aki elpirult, és beállt a fiú mellé. - Ismered a Bastille-t? - kérdezte a fiú, Mira felé fordulva.

- Létezik ember a világon, aki nem ismeri őket? - vigyorodott el Mira. A srác azonnal játszani kezdte a Pompeii első ütemeit, Mira pedig erősen koncentrálva igyekezett bekapcsolódni. Egyre többen torpantak meg a sarkon, és a dollárok szépen gyülekeztek a gitártokban. Emellett Mira és a fiú is jól érezték magukat, a zenélés közben hihetetlen energiák szabadultak fel közöttük. Mikor befejezték a dalt, a srác megint Mira felé fordult, és a kezét nyújtotta.

- Denis vagyok, Németországból. - mutatkozott be.

- Mira, Spanyolországból. - mosolyodott el csábosan a barátnőm. Alig láthatóan a közeli park felé kezdtem taszítani Ben-t, remélve, hogy rájön, Mira és Denis némi egyedüllétre vágynak. És valóban, a barátnőm észre sem vette, hogy már nem vagyunk a közelükben.

- Most komolyan ott hagytuk? - forgolódott a sarok felé Ben.

- Had flörtöljön. - legyintettem. - Majd utánunk jön.

- Átgondoltad? - váltott villámgyorsan témát Ben. Értetlenül fordultam felé, hirtelen nem tudtam, mire gondol. - Az estét.

- Nem is tudom, Ben, kétlem, hogy ez jó ötlet lenne... - húztam el a számat.

- Kérlek. - vetette be a kiskutya-szemeket. Oké, Ben kék szemei alapból elég meggyőzőek, amikor még így is csinál velük, duplán le vagyok nyűgözve. - Nem bírok ki egy "játsszuk el, mennyire boldog, összetartó család vagyunk"-os programot nélküled.

- Ben, nem értem, miért akarsz belekeverni... - csóváltam a fejem. Valóban nem voltam teljesen tisztában azzal, hogy Ben miért akar belerángatni a szüleivel való amúgy sem túl stabil kapcsolatába.

- Kérlek, Keira, csak egyetlen este... - már a kezeit is összetette, mint aki imádkozik. Nagyszerű. Mégis hogy magyarázzam el neki, hogy semmi kedvem belefolyni a kényes családi ügyeibe? Mielőtt azonban reagálhattam volna, megcsörrent a telefonom a táskámban. Kihalásztam azt, és Christian neve villogott a kijelzőn. Semmi esetre sem akartam "apa"-ként elmenteni a számát, mert még egyelőre nem érdemelte ezt ki. - Szia, Christian. - szóltam bele a kagylóba.

- Keira! - Christian hangja lágy volt, ahogy mindig, amikor épp nem veszekedtünk. Tuti, hogy alapvetően egy nyugodt ember. - Ráérsz ma este? Az egyik barátom új éttermének a megnyitója lesz Queens-ben, és szeretne megismerni téged. - haboztam. Itt a legtökéletesebb ürügy, amivel kivághatom magam Ben családi vacsorájából, abban azonban nem voltam biztos, hogy Christian bármelyik barátjának is (Evan-en kívül, természetesen), szívesen mutatkoznék be a rég elveszett, majd mindenki nagy örömére meglelt kislányként. Választanom kellett. Egy kellemetlen este az egyik barátommal, vagy egy szintén húzós vacsora a nem rég megtalált apámmal.

- Az az igazság, hogy már lett volna programom ma estére... - vettem egy mély levegőt. Ben kíváncsian fordult felém; egyértelműen levette, hogy egy másik ajánlatot kaptam. - Később visszahívlak, jó? - haraptam be a szám szélét.

- Persze, gondold csak át. Majd beszélünk. Szia. - és már le is tette.

- Két tippem van. - emelte fel Ben a mutató- és a középső ujját. - Vagy az apád hívott el valahová, vagy az a szemétláda kavart be, ahogy szokott.

- Az első. - bólintottam. - Valami barátja éttermének a megnyitójára akar menni.

- Jó, menj csak oda, nem akarok rád kényszeríteni semmit. - vonogatta a vállát Ben.

- Srácok, hé srácok! - rohant oda hozzánk Mira. Viszonylag gyorsan megtalált minket, a sok ember és a nagy utca ellenére is. A térdére támaszkodva lihegett egy kicsit, majd, miután megfelelő mennyiségű oxigént gyűjtött, felegyenesedett, és beszélni kezdett. - Denis szerint lesz ma este egy nagy buli Queens-ben, a Rockaway-beach-en. Menjünk el, légyszi! - Ben elfojtott egy kitörni készülő röhögést, én pedig a tenyerembe temettem az arcomat. Életem eddig 18 évében sehová nem hívtak, nem voltak barátaim, az időm nagy részét otthon, egyedül töltöttem. Erre most? Belecsöppentem egy olyan világba, ahol léteznek barátok, és feltorlódott események, melyre mindre meghívtak engem is. Hozzá kell még ehhez szoknom. Ahhoz meg talán még inkább, hogy Damian ezeken nem fog részt venni.

Hah, még hogy Damian nem fog részt venni rajtuk! Mikor délután visszaértünk a nagy túránkról, és Ben a szülei lakásába, míg Mira a bátyjáéba ment, azzal, hogy Ben megpróbálja lemondani a vacsorát a szüleivel, hogy elmehessünk a bulira, Damian és Aaron a konyhában beszélgettek. Nem vették észre az ajtócsapódást, én pedig egy ideje már nem hallgatóztam, így a kíváncsiságom keveredett a hiányérzettel, miszerint régóta nem gyötörtem magam mások titkai miatt, amiről amúgy nagyon nem kéne tudnom. Csendesen vettem le a tornacipőmet.

- De akkor lefeküdtetek? - kérdezte Damian értetlenül.

- Tudod, Damian, nem mindenkinek ezen jár az esze. - csattanás. Aaron talán leugrott a konyhapultról, vagy ilyesmi.

- Hát ez a mai este során biztosan változni fog. - kihallottam Damian hangjából azt az idegesítő félvigyort. Azt, amit napokkal ezelőtt még észvesztőnek ítéltem.

- Szerintem neked nem kéne szerelmi tanácsokat osztogatnod, haver. - válaszolta Aaron.

- Persze, mert nekem nincs szerelmi életem. - annyira, de annyira tudtam, hogy ezt fogja mondani. - Én csak a csajozással kapcsolatban próbálnék segíteni neked.

- Amint a fenti példa is mutatja, nincs rá szükségem. - valaki letett egy poharat a pultra. - De neked annál inkább.

- Na és, öcsi, mégis milyen csajozási tanácsokkal látnál el? - vihogott fel Damian.

- Például, nem kéne ekkora tahóként viselkednek a lánnyal, akibe szerelmes vagy. Ez irtó fontos. - gombóc keletkezett a torkomban.

- A csajok ezt szeretik. - válaszolta Damian. - Semmi érzelem, csak legyél szexi, és kapkodni fognak utánad.

- Mindegy, hány lány visítja éjszakánként a nevedet, ha neked csak egy kell, és az leginkább idegesen emleget téged, rengeteg szitokszóval megspékelve. - megkapaszkodtam a fürdőszoba ajtajában. Nem biztos, hogy tovább akarom hallgatni ezt a beszélgetést.

- Hallottad, ahogy engem szidott? - nevette el magát kínosan Damian. Igen, határozottan kínos nevetés volt.

- Kábé mindenki ezt szokta hallgatni. - felelte Aaron. - És tehetnél is ellene, hogy ez ne így legyen, de nem, te túl menő vagy az őszinteséghez, értem én. Csak ne lepődj meg, ha előbb-utóbb ráun az örökös reménykedésre és várakozásra.

- De mit tehetnék? Valljam be neki, hogy mi van? Azzal csak magam alatt vágom a fát, te is tudod. - Damian hangja egyre kétségbeesettebb lett, ami meglepett. Miért lett Damian hangja kétségbeesett? És mégis kiről van szó? Elképzelhető, hogy... hogy rólam?

- Igazából nekem mindegy, mit csinálsz. - becsapódott a hűtőajtó. - De hogy én ma este irtó jót fogok bulizni a Rockaway-beach-en, az egymillió százalék. - Aaron kivonult a konyhából, és csak a szerencsén múlott, hogy nem vett észre a folyosón. Gyorsan beslisszoltam a vendégszobába, hogy ha Damian is mozdulna, ne vegyen észre. Nem telt bele öt percbe, be is nyitott.

- Kera? Hát te? Azt hittem, várost nézel a kimondhatatlan nevű spanyol barátoddal és a seggfejjel. - lepődött meg teljesen Damian, amint becsukta maga mögött az ajtót.

- Igazán leszállhatnál már erről a kimondhatatlan nevű spanyol barát- dologról. - sütöttem le a szemem. Kezdett elegem lenni, és ehhez jelentősen hozzájárult az iménti beszélgetés. - És a seggfej neve, aki mellesleg a legjobb barátod, Ben.

- Volt. - emelte fel a mutatóujját. - A legjobb barátom volt. Már nem az. És nem is lesz. - jelentette ki határozottan. Meguntam. Hátat fordítottam neki, és úgy ültem le az ágyra, hogy az ablak felé néztem. - Keira... - lágyult el Damian hangja. Nem reagáltam. - Keira, ne már. - közelebb jött az ágyamhoz, sőt, még le is hajolt hozzám, de én elhúzódtam tőle, egész a párnáig. - Key. - napok óta nem használta a becenevemet. Megsimogatta a hátamat, mire én felé fordítottam a fejem. - Történt valami?- megszülettél. Aztán én is. Együtt nőttünk fel. Elhagytál. Visszataláltunk egymáshoz. Újra átvertél. Csak ennyi, semmi több. Tényleg.

- Nem. - hazudtam. Elkaptam a tekintetem, mielőtt meglátná a kitörni készülő könnycseppet. Damian leült mellém az ágyra, és magához húzott.

- Sajnálom. -mondta. Olyan riadtan emeltem fel a fejem a válláról, mintha megégetett volna. Zöld szemeit az enyéimbe fúrta, majd elnevette magát. - Mi van? Azt hitted, nem ismerem ezt a szót?

- Azt hittem, nem használod. - javítottam ki, és már vissza is hajtottam a fejem széles vállára.

- Csak amikor nagyon muszáj. És most muszáj. Nem kellett volna így viselkednem veled. Ne haragudj, Key. - simogatta a hátamat. Az amúgy is görcsben álló gyomrom csak még inkább összegubancolódott. Levegőért kapkodtam éppen, amikor megcsörrent a telefonom. Fájt ugyan, de elszakadtam Damian-től, és kihasználtam a táskámból a készüléket. - Ben? - kérdezte Damian amolyan "beletörődtem" stílusban. Miért törődött bele? Felidegesít. Némán bólintottam, majd fogadtam a hívást.

- Szia, Keira. Csak szólni akartam, hogy oké az este, anyuék kimenőt adtak. Majd felbérelnek valakit, aki eljátssza a cuki kisfiukat. Hétkor ott vagyok érted kocsival, hogy együtt mehessünk át Queens-be. - hadarta a telefonba. Pillanat. Kocsival?

- Milyen kocsival? - értetlenkedtem.

- Valamiért apám annyira jó passzban volt, hogy kölcsönadta a BMW-jét is, szóval azzal. - válaszolta egyszerűen.

- Mi van a jogsival? - ráncoltam a homlokom.

- Az egy olyan okmány, Keira, aminek a megszerzéséhez le kell vizsgáznod elméletből és gyakorlatból is, és ha sikerül, a világ bármelyik pontján vezethetsz autót. - röhögte el magát Ben. Haha.

- Irtó vicces vagy, Benjamin. - fintorogtam.

- Jó, ne haragudj, csak kérlek, ne szólíts többé a teljes nevemen. - fuldoklott a nevetéstől a vonal túloldalán Ben.

- Akkor hétkor odalent? - ellenőriztem az órámat. Alig múlt fél öt.

- Pontban. Ne késs.

- Nem szoktam.

- Akkor ezen ne változtass. Este találkozunk. - és már le is tette.

- Randi? - sóhajtotta Damian, továbbra is ott ülve az ágyon, mellettem.

- Ha randinak hívod, hogy Ben, Mira és én elmegyünk egy queens-i partira egy rakat idegen közé, akkor igen, az. Bár én inkább a "buliba megyek a barátaimmal" kifejezést szeretem. - most minek hazudjak? Volt már elég baj belőle, hogy megpróbáltam féltékennyé tenni. Damian azonban egyből levágta a szitut.

- Ez a buli véletlenül nem a Rockaway beach-en lesz? - kérdezte.

- De, ott. - bólintottam.

- Nagyszerű. Mi is oda megyünk Aaron-nal. - vigyorodott el. Aha, hát tényleg fantasztikus. Damian megpaskolta a combomat (?), majd felállt, és kisétált a szobából. Nem akartam újabb összeesküvés-elméleteket gyártani, ezért inkább azon kezdtem gondolkodni, hogyan kéne finoman közölnöm az apámmal, hogy nem megyek vele a barátja éttermének a megnyitójára.

Fél hétkor felmarkoltam a kiválasztott ruháimat, és bevonultam a fürdőbe. Nem érdekelt különösebben, hogy Damian épp a haját igazgatta a tükörnél, kitessékeltem onnan. Christian egészen jól fogadta a hírt, miszerint inkább a barátaimmal töltöm az estét. Valójában nem volt túl sok választási lehetősége, vagy elfogadja, vagy nem, de ha nem, az engem nem érdekel túlzottan. Most épp törleszti az elmúlt 18 évet, az ember lánya lehet ilyenkor egy kicsit szemtelenebb.

Egy magasított derekú farmert, szivárványos pólót, farmerdzsekit és fekete táskát aggattam magamra. Nem akartam túlságosan erős sminket, ezért csak kihúztam a szememet és felraktam némi szempillaspirált. Az alapján készültem, hogy a vízparton leszünk, ahol tuti nem úszom meg szárazon (szó szerint). Amikor kiléptem a fürdőből, Mariah látványa fogadott. A vendégszoba ajtajában állva kérte Damian-t, hogy adja oda neki a szennyeseit. Amint meglátott, elmosolyodott, és közelebb jött hozzám.

- Igazán gyönyörű vagy, Keira. - fogta meg a kezemet. Átöleltem őt. Damian egy kupac ruhával a kezében lépett az ajtóhoz, amit odaadott Mariah-nak. Végigvezette rajtam a tekintetét, ami szinte lyukat fúrt minden egyes porcikámba, majd elismerően biccentett egyet. Meg kell mondjam, ő sem festett rosszul. Farmer, fehér póló, rajta egy sötétkék kockás inggel, napszemüveg a tökéletesen beállított, sötét hajára tolva, napbarnított bőr, csodálatosan zöld szemek, és azok a legendás mosolyok, amiket úgy dobál, mint milliárdos az ötcenteseket. Nos, valahogy így kezdődött meg életem legemlékezetesebb, mégis legösszezavaróbb estéje New York-ban.