Korábban sosem voltam semmiféle koncerten. Arkansas közel sem tartozik Amerika kemény magja közé, Párizsban pedig nem volt lehetőségem ilyesmire. Tanácstalanul álltam az ágy felett; a bőrönd kiborítva, a legtöbb ruha szétszórva hevert a földön. Lecsekkoltam a bandát, amelyik "spontán" koncertet ad a közelben, semmi extra, csak néhány fiatal, akik városi szinten kezdenek egyre ismertebbé válni. Egy-egy amatőr felvétel van róluk a neten, azokon a hagyományos gitár-dob-ének felállásban zenélnek, leginkább a OneRepublic-hoz hasonlóan. Először a sima farmer-póló kombinációt tartottam a leglogikusabbnak, de aztán beugrott, hogy mennyire meleg van. Ekkor szedtem elő egy virágos ruhát, amit viszont veszélyesnek ítéltem az esetleges szél, vagy a berúgott arcok miatt. Itt tartottam tehát, se ruha, se ötlet, és alig negyed órán belül indulnom kellett a találkahelyre, ahol Mira vár majd rám. Hirtelen feltépték a vendégszoba ajtaját, és Damian csörtetett be, néma csendben, már ami a beszédet illeti. Mert egyébként igencsak hangos volt. Ja, igen. Damian és én napok óta nem szólunk egymáshoz. Ő azért utál engem, mert azt hiszi, valaki mással voltam, én meg azért utálom őt, mert tudom, hogy mással volt. És ezek után már nem is tartottam lényegesnek beavatni az igazságba. Kivette az éjjeliszekrénye fiókjából a pénztárcáját, és már ott is hagyott. Azt hittem, nehéz lesz megoldani egymás levegőnek nézését úgy, hogy egy szobán kell osztoznunk, de aztán rájöttem, hogy ha az ember igazán akar valamit, akkor az bizony lehetséges. Konkrétan átnézünk a másikon; bár egyszer összeütköztünk az ajtóban. Ő akkor udvariasan félreállt, amit én meg is köszöntem. Ez volt az egyetlen kommunikáció köztünk, és igyekeztem elraktározni, mert sejtettem, hogy egy darabig nem is lesz sokkal több.

Végül mégiscsak a ruha mellett döntöttem; úgy voltam vele, hogy Mira majd leüti azt, aki tisztességtelen dolgokat akar művelni velem. Kétperces késéssel indultam el a két utcával arrébb lévő kávézóba, ami a koncertnek helyet adó park mellett van. Mira már ott várt; égszínkékben végződő haja ezúttal kibontva omlott a vállára, fehér pólót viselt, fekete, magasított derekú nadrágot és tornacipőt. Mikor odaértem hozzá, mosolyogva megölelt. Ez fura volt. Igaz, hogy az utóbbi napokat végigbeszélgettük, mégis csak most találkoztunk másodjára. Sebaj, nyitottság, Keira, nyitottság.

- Hol hagytad a bonyodalmadat? - nyújtogatta a nyakát Mira, hátha meglátja mögöttem Damian-t. Hát nem. Nagyon nem.

- Nem igazán beszélünk. - húztam el a számat. Nos, ezt nem szívesen említettem volna meg neki, sőt, kimondottan kerültem a pasi-témát a beszélgetéseink során.

- Hogyhogy? - kerekedtek el Mira szemei. Vállat vontam, és belé karolva levezettem őt a kávézó teraszáról. Átmentünk a zebrán, és lassan haladtunk a parkban felállított színpad felé. Az emberek már gyűltek, és néhány gitárral mászkáló alakot is felfedeztem oldalt, de semmi komolyabb tömeg. A koncert kezdetéig leültünk az egyik padra, szembe a színpaddal. - Csekkoltad őket? - kérdezte Mira mosolyogva. Bólintottam.

- Igen, bár szerintem csak egy tipikus zenekar, akik minden lehetőséget megragadva próbálnak feljebb jutni a ranglétrán, amiről végül úgyis lecsúsznak. Ez egy ilyen szakma, nem az ő hibájuk, de ahhoz nem elég jók, hogy a hírnév közelébe kerüljenek. Sajnos. - magyaráztam.

- A basszusgitáros a bátyám. - közölte Mira. Megfagyott az ereimben a vér. Tényleg most pocskondiáztam szét a bátyja zenekarát? Beharaptam az ajkaimat; éreztem, hogy mennyire elvörösödtem.

- Sajnálom, Mira, nem úgy értettem...

- Tudom, hogy értetted. - nevette el magát. - És egyet értek veled. Csak a hülye bátyám ezt nem képes felfogni. Anya mindig azt mondja, zenéljen, ha akar. Hát akkor zenéljen. - vonogatta a vállát.

- Jók amúgy, meg minden, csak tudod. Kevés. - sóhajtottam.

- Sajnos. - bólogatott Mira. A színpadra fellépett egy ember, aki bemondta, hogy most a koncert következik, és mindenki jöjjön közelebb. Időközben sok fiatal került elő valahonnan, és mind odagyűltek a színpad elé. Feljöttek a zenekar tagjai, beálltak, és játszani kezdtek. Igen, talán kevesek voltak egy világhírnévhez. Talán bele is hibáztak a dalokba. De élvezték. Hihetetlen hangulatot csináltak, egymást hülyítették a színpadon, bohóckodtak, és önfeledten zenéltek. Nem hinném, hogy bármelyik néző is többre vágyna annál, hogy az előadó szívből csinálja azt, amit, ne pedig kényszerből. Épp borzasztóan nevettünk a szólógitáros egyik idióta szóviccén, amikor azt éreztem, figyel valaki. Forgolódni kezdtem, de csak azokat láttam, akik a koncert eleje óta ott vannak, és nem igazán én érdeklem őket. Aztán Mira egyszer véletlenül meglökött, az egyik pörgősebb szám közben, és nekiestem a hátam mögött állónak. Alig győztem bocsánatot kérni, miközben ellenőriztem, hogy a sör, ami a kezében volt, teljes tartalmában a pólójára borult-e.

- Szép volt, Keira. Nem is vártam mást. - bújt ki a srác mögül...Ben. Mi a fene? Mit keres ő itt? Nem Párizsban kéne lennie? Hogy jött ide? Még a szám is tátva maradt. Odalépett mellém, mosolyogva, mintha a jelenléte tök természetes lenne. Hát nem volt az. Egy cseppet sem. Görcsbe rándult a gyomrom, ahogy átkarolta a vállamat. Miért karolja át a vállamat? Ő a színpadot figyelte, míg én képtelen voltam levenni a szemem róla. Amikor Mira észrevette, hogy eltűntem mellőle, ijedten kapkodta a fejét. Úgy látott meg, hogy egy ismeretlen srác átkarol. Szerintem én is megrémültem volna a helyében. Percekig értetlenül nézett ránk, majd elvigyorodott. Közelebb jött, és megvárta, amíg vége az aktuális dalnak.

- A bonyodalomhoz van szerencsém? - nyújtotta a kezét Ben felé.

- Ebben szinte teljesen biztos vagyok. - bólintott Ben, és miközben kezet rázott Mira-val, vetett rám egy hosszú, jelentőségteljes pillantást.

- Még mindig nem értem, mit keresel itt. - rohantam előre. Mira a táskája fülét szorongatva próbálta velem tartani a tempót, Ben pedig az utca közepén kiáltozva tiltakozott egy-egy beszólásomra. A pech az volt, hogy míg én átértem a zebrán, addig ő bent ragadt a pirosban. Oké, ez igazából csak neki pech, nekem kimondottan mázli.

- Végig se hallgatod? - ért utol lihegve Mira. - Talán valami fontos. Nem hiszem, hogy máskülönben iderepült volna Párizsból.

- Nem érdekel. - torpantam meg. - Reméltem, hogy kész, ennyi, vége, nem látom többé, erre mi történik? Még itt is utolér a balszerencse! Nem hiszem el. - dobbantottam egy hatalmasat. Vissza kellett tartanom a könnyeimet, muszáj volt. A legrosszabb az volt az egészben, hogy még este, elalvás előtt sem sírhattam ki magamat, mert Damian rám szólna, hogy "csendesebben már, aludni akarok". Az meg ugye nem hiányzik.

- Keira. - kapta el a csuklómat Ben, és szembefordított magával. Ott álltunk New York közepén, Mira spanyolul motyogott, Ben idegesen nézett a szemembe, én pedig legszívesebben összeestem volna. Nem tudtam, mennyit bírok még elviselni, de kezdtem úgy érezni, hogy valaki ott fenn imád szórakozni velem.

- Egy utcai rablónak biztosan felajánlanám, hogy válasszon nyelvet, amin elmondom neki, hogy most azonnal eressze el Keira-t, de te nem érdemled meg. - sétált oda hozzánk Damian. A hangja higgadt volt, egy cseppnyi érzelem sem hallatszott ki belőle. Mira megdermedt, és a két fiú között kezdte el kapkodni a fejét.

- Ez nem a te dolgod, Fletcher, ne szólj bele. - sziszegte Ben, majd azonnal visszavezette rám a tekintetét.

- Akkor elmondom még egyszer. - sóhajtotta Damian. - Elengeded. Most. - a hangja továbbra is nyugodt volt, de annál parancsolóbb.

- Nem megyek el, amíg nem beszéltem vele. - jelentette ki határozottan Ben. A kezemet ugyan nem eresztette el, de a szorításon lazított. Damian elveszítette a türelmét; odalépett hozzánk, megfogta Ben csuklóját, és erőnek erejével leemelte az enyémről.

- Felőlem annyit beszélgetsz vele, amennyit akarsz, de nem érsz hozzá. Egy ujjal sem. - szűrte a szavakat a fogai között Damian, Ben csuklóját tartva, mélyen a fiú szemeibe nézve.

- Bocsánat. - köszörülte meg a torkát Mira. Mindhárman ránéztünk, Damian szerintem észre sem vette. - Te ki vagy? - meredt értetlenül Damian-re.

- Miért, te ki vagy? - hőkölt hátra Damian.

- Mira. Keira barátnője. - magyarázta Mira. Damian felém fordult; szikrázó szemekkel nézett rám. Francba. Rájött.

- Jó, ha már kérdezz-feleleket játsszunk, valaki elmondhatná, hogy Ben hogy a jó égbe került ide. - forgattam a szemeimet.

- Ez volt a célom, mielőtt a hős lovagod idejött, és beleütötte az orrát más dolgába. Csak ahogy szokta. - mondta Ben.

- Pillanat. - szólalt meg újból Mira. - Hős lovag? - méregette Damian-t. Szegényke, igencsak összezavarodhatott.

- Azt hiszem, benned tisztelhetem Keira spanyol barátját. - pillantott Mira felé Damian. A lány bólintott. - Nem is értem, mi olyan kimondhatatlan ebben a névben. - vezette rám a tekintetét Damian. Mira értetlenül fordult felém. Gyakorlatilag már én is belekavarodtam a saját életembe. Fantasztikus.

- Emberek! - vágta csípőre a kezeit Ben. - Még mindig én repültem egy csomót, úgyhogy légyszi, menjetek el. - Ben határozottan átvette a hisztis kislány szerepét. Mira-ra nézett, majd gonoszul elvigyorodott. - Ti biztosan jól elszórakoztok majd. Damian esete vagy.

- Az milyen? - fintorodott el Mira.

- Lány. - felelte Ben.

- Azért ez így nem teljesen igaz. - emelte fel a kezeit védekezőn Damian. - Te sem vagy esetem, Ben. - kontrázott Damian. Mira elröhögte magát, én azonban túl fáradt és ideges voltam ehhez. Ben végül megunta a várakozást, karon ragadott, és bekanyarodott velem az egyik kis utcába. - Hé, Ben! - kiáltott utánunk Damian. Igazából nem is tudom, Ben miért fordult hátra. - Tudod. Mindent a szemnek, semmit a kéznek. - figyelmeztette, mire Ben egyből eleresztett. Érdekes. Állítólag utálja, mégis szót fogad neki.

Visszakeveredtünk a parkba, ahol a koncert is volt, és leültünk az egyik padra. Percekig vártam, hogy Ben elkezdje, és már épp kérdezősködni akartam, ő azonban megelőzött.

- A szüleim itt nyaralnak, és meghívtak magukhoz. - Ben és Camille évek óta nem tartják a szoros kapcsolatot a szüleikkel, akik, miután Camille bekerült az egyetemre, egy franciaországi apró faluba költöztek, bort termelni. - Meglepett, amikor telefonáltak, egy ideje nem csináltak ilyet. Camille a galéria miatt nem tudott jönni, de engem elküldött.

- Meddig maradsz? - kérdeztem félve. Nem akartam beletenyerelni a családi élete kellős közepébe.

- Nem tudom. Talán egész nyárra. Lia említette, hogy lesz ez a koncert, amin te is ott leszel, ezért megkockáztattam, hátha összefutunk.

- Nem lett volna egyszerűbb felhívni, vagy írni? - tártam szét a karjaimat.

- Meglepetés akartam lenni. - vonta meg a vállát mosolyogva. Hát, ez sikerült. - És persze sejtettem, hogy már egymás haját tépitek Damian-nel. - tette hozzá. Szégyenlősen sütöttem le a szemem. - Na jó, mi történt? - sóhajtotta.

- Semmi. - ráztam a fejem.

- Ha semmi sem történt volna, akkor az előbb nem úgy néztél volna rá, mint valami szellemre. - röhögte el magát. - Had halljam.

- Nem biztos, hogy örülne, ha veled beszélném ki. - tiltakoztam.

- Damian a legtöbb dolognak nem örül, amiben mi ketten nélküle vagyunk benne. - nevetett Ben.

- Van ilyen dolog? - képedtem el teljesen. Kissé lemaradhattam.

- A galéria. - juttatta eszembe Ben. Hát hogyne. Damian-nek nem volt közvetlenül köze a galériához. - Mondd el, mit művelt az a balfasz.

Beszélgettünk. Sokáig. Sokat. Sok mindenről. És jól esett. Elmondtam neki mindent az apámmal, Evan-nel és Damian-nel kapcsolatban is. Gondoltam rá, hogy beavatom a Colett-tel való szakítása valós körülményeibe, de végül arra jutottam, hogy nem hiányzik még egy indok, amiért Damian utálhat. Így inkább megtartottam magamnak az infót.

Későn értem vissza Evan lakásába, addigra már sem ő, sem Mariah nem voltak ébren. Egyből a vendégszobába mentem, ahol sötétség uralkodott. Hazafele írtam pár sort Mira-nak, hogy bocsánatot kérjek a kínos utcai jelenetért, és kárpótlásként meghívom egy kávéra holnap. Válaszolt is, hogy alig várja a részletes beszámolót. Nem tudtam, Damian most épp melyik bárban hány lánnyal csókolózik egyszerre, ezért bátran felcsaptam a villanyt. Egy halk, de annál dühösebb morgás volt a válasz, ami Damian ágya felől jött.

- Kapcsold már le!

- Francokat! - fontam össze magam előtt a karjaimat felháborodva. - Nem fogok sötétben tapogatózni. - ledobtam a táskámat a sarokba, és felmarkoltam a cuccaimat, amik zuhanyzáshoz kellenek.

- Ugye nem tett veled semmi olyat, amit nem akartál? - érkezett Damian elfojtott hangja a párnájából. Merthogy, belenyomta az arcát, hogy elbújhasson a fény elől. Megtorpantam, pont az ajtó előtt.

- Ben? - kérdeztem döbbenten. Az addig oké, hogy nem bírják egymást, de hogy ilyet képzeljen róla?

- Nem, a Tündérkeresztanyám. - morgott Damian.

- Még csak hozzám sem ért. - válaszoltam. Damian a hátára gördült, lejjebb tolta magán a takarót, felült, és árgus szemekkel vizsgálgatott. Már azt fontolgattam, hogy átmegyek a fürdőbe, és folytatom az esti rutinomat, amikor megtörte a hosszú percek óta beállt kínos csendet.

- Miért hazudtál nekem?

- Nem hazudtam. - vörösödtem el teljesen.

- Miért mondtad, hogy fiúval voltál, Keira? - kérdezte Damian. Hangja már-már a megbántotthoz hasonlított.

- Nem mondtam. Te mondtad ezt, én csak nem tagadtam. - védekeztem.

- Féltékennyé akartál tenni? - vonta fel a szemöldökét.

- Miért, sikerült? - szorítottam magamhoz a törölközőmet. Damian hanyatt vágta magát az ágyon.

- Lehetetlen alak vagy, Keira Wesley. - dünnyögte.

- Látod, Damian Fletcher? Sokkal jobban hasonlítunk, mint hiszed. - feleltem, majd ott hagytam a kétségei és az összezavarodott gondolatai között. Ahogy ő is tette velem annyiszor.