Nem volt sötét. A város fényei megvilágították előttem az utat, én mégis remegtem. Valahonnan a távolból hallatszott a folyó moraja, és a forgalmas főút sem lehetett messze, de féltem. Kerülgettem a házakat, jobbra fordultam, majd balra, aztán ismét jobbra, és közben azon gondolkodtam, miért hagytam, hogy ez történjen. Megpillantottam egy nénit egy fekete ballonkabátban, amint kesztyűben iszogat valamit. Lefékeztem. Már maga a jelenség, hogy valaki a nyár kellős közepén ballonkabátban és kesztyűben van, ijesztő, úgyhogy inkább hátat fordítottam, és az ellenkező irányba indultam. Nem is indultam, inkább szaladtam. Nem sokszor vallanám be, hogy minden porcikám Damian-t akarja, de ez most a kivételes esetek egyike volt. Fogalmam sem volt róla, merre kell mennem ahhoz, hogy ne fussak össze az ijesztő nénivel, vagy hogy ne rémüljek halálra egy-egy előttem átszaladó macskától. Könnyek marták a szememet, de erős akartam lenni. Nem sírhatom el magam Párizsban, azon aggódva, hogy sosem találok haza! Megálltam, és körbefordultam. Az Eiffel-torony legteteje világított a magasban, más tájékozódási pontom nem volt. Elindultam hát arra.

Hogy mégis hogyan kerültem én éjnek évadján a városba, tök egyedül? Jogos kérdés. A válasz pedig egyetlen név. Damian Fletcher. 

A nap fantasztikusan kezdődött. Szerencsére már az egész csapat, Camille-t és Ben-t is beleértve teljesen hozzászoktak Damian hangulatingadozásaihoz és cseppet sem kellemes beszólásaihoz, úgyhogy ezeket sikeresen figyelmen kívül hagytuk. Pár óra alatt összerázódott mindenki, Camille megmutatta nekem, hogy az irodai munkát hogyan kell intéznem, és tanított néhány elengedhetetlen francia kifejezést, elsősorban azt, hogy "Amerikából jöttem, nem beszélek franciául". Ben és Lia eközben a jövő héten kezdődő kiállítás részleteiről egyeztettek, Damian pedig látványosan unatkozott az egyik előtéri fehér kanapén. Borzasztóan élveztem a dolgot, végre nem kellett sem Anne-re, sem a néhány méterrel odébb a száját húzogató tuskóra gondolnom, csakis a feladatomra. Camille tényleg nagyon kedves, és megbeszéltük, hogy miután lejár a gyakorlata, biztosan tartani fogjuk a kapcsolatot. 

A délelőtt eltelt az ilyen ügyes-bajos dolgokkal, három óra után egy kicsivel azonban megindult a forgalom. Lia elmondta, hogy a Louvre előtt kilométeres sorok vannak nyáron, ezért szívesebben választják a kisebb múzeumokat, vagy éppen a magánkézben lévő aprócska galériákat, távolabb a belváros zajától. Percenként szólt az ajtó fölé szerelt csengő, ami azt jelezte, hogy érkezett valaki. Camille és én egyszerre dolgoztunk, adtuk ki a jegyeket, számoltunk kedvezményt, adtunk prospektust és magyaráztuk, hogy mi merre található. Amikor már vagy tizennyolc családot engedtünk be a kiállítási részbe, egy ismerős alak jött oda a pulthoz, és nagyot sóhatjva rátámaszkodott.

- Ez rohadtul nem fair. Az anyukák kitúrtak a helyemről. - sóhajtozott nagyokat Damian. A kanapé felé pillantottam, és elröhögtem magam. Négy anyuka ült ott, ölükben egy-egy négy-öt év körüli kisgyerekkel, akik vagy sírtak, vagy orrot fújtak, vagy nagyban nyelték a vizet, amit az anyukájuk tartott oda nekik. 

- Eszedbe jutott, hogy esetleg segíthetnél, vagy ilyesmi? - vonogattam a vállam. Damian felhorkant.

- Segíteni? Ugyan. Ez a hely annak a kevésnek az egyike, ahol nem működnek a fantasztikus képességeim. Szóval inkább lépek. - lökte el magát a pulttól. - Este találkozunk. - biccentett, majd elindult kifelé. Ben ezt a pillanatot választotta arra, hogy megérkezzen a kávézóból, ahová Camille nem sokkal azelőtt küldte el kávéért. Damian természetesen nem tudott lefékezni, és teljes erőből belerohant a négy kávét egyensúlyozó Ben-be. A fekete lötty eloszlott kettejük ruháján. Az élet egy másodperc törtrészére megállt a galériában, a látogatók és mi is ijedten néztünk az ajtó felé, ahol mindkét fiú tátott szájjal meredt a másikra. - Normális vagy, ember? - kiáltott fel Damian. 

- Én? Ki jött nekem? - tárogatta a karjait Ben. - És ha nem tűnt volna fel, én is ugyanolyan kávés lettem. - Ben a bejárat mellett lévő szemetesbe dobta a kiürült papírpoharakat, és beviharzott Lia irodájába. Damian dühösen rácsapott egyet az ajtó üvegablakára. Összerezzentem; attól féltem, hogy betörik az üveg. Kilökte az ajtót, és eltűnt a párizsi forróságban. Hirtelen nem tudtam, mi tévő legyek. Menjek Damian után, és hagyjam, hogy ismételten megalázzon, vagy próbáljak meg Ben-en segíteni, akit alig ismerek? Végül a második lehetőség mellett voksoltam, így szóltam Camille-nak, hogy tartok öt perc szünetet, és beosontam a kis folyosóra, ami az irodához vezetett. Lia nem volt odabent, néhány perccel korábban egy vendéggel láttam beszélgetni odakint. Ben egy papírzsepivel dörzsölgette a fehér pólóra ömlött folyadékot.

- Ezt így sosem szeded ki. - léptem oda hozzá, majd kivettem a zsebkendőt a kezéből, és a kukába dobtam. 

- Nem vagyok túl jártas ezekben a dolgokban. - vakarta meg a tarkóját. Találomra nyitottam ki az egyik szekrényt, és szerencsém volt. Volt ott egy rongy, amit a mosdóban gyorsan bevizeztem, és megálltam Ben előtt. Mindketten zavarba jöttünk, csak bámultunk hol egymásra, hol a padlóra, de végül Ben lépett. Egyszerűen fogta, és levette a pólóját. Felém nyújtotta a kezét, mire én odaadtam neki a vizes rongyot. Hatalmas lelki erő kellett hozzá, Ben felsőteste ugyanis igencsak elvonta a figyelmemet. Nem, nem, nem és nem. Keira, csak pár hónapig vagy itt, amíg nem töltöd be a 18-at, aztán húzol vissza Amerikába, és egyetemre mész! Nem maradsz Európában! Nyeltem egy nagyot, Ben pedig elmosolyodott, miközben dörzsölni kezdte a kávéfoltot a pólóján. 

- Egyébként nem hiszem, hogy valaha is kijön belőle az a folt. - mutattam a pólóra kis idő elteltével. Ben rendíthetetlenül tisztította, de csak annyit ért el vele, hogy csurom víz lett a póló.

- Az a rohadt szemétláda! - hirtelen földhöz vágta a rongyot, és dühösen meresztgette a szemét, mintha legalábbis az tehetne róla, hogy foltos lett a felsője. Lerogyott az egyik székre, és magához szorította a pólót. 

- Ben... - közelebb mentem hozzá. - Mi történt köztetek Damian-nel? - kérdeztem halkan. Már az elején tudtam, hogy a kapcsolatuk problémája mélyebben gyökerezik a puszta unszimpatizmusnál, de féltem megkérdezni. Ben rám emelte gyönyörű kék szemeit, és válaszra nyitotta a száját, csakhogy Lia ekkor rontott be az irodába. Fantasztikus időzítés, köszi. 

- Hol van Damian? - lihegte, miután körülnézett, és megbizonyosodott róla, hogy nincs itt. Mindketten a vállunkat vonogattuk. 

- Miután leöntötték egymást kávéval, elrohant. - feleltem. 

- Az egyik festményt a kiállítéshoz a házunkhoz szállították, és alá kell írni, különben csak két hét múlva hozzák ki újra. Aláírni csak annak lehet, aki hivatalosan a mi címünkön lakik, de nekem most egy tárgyalásra kell rohannom a Louvre vezérigazgatójával, ami hónapokkal ezelőtt le lett szervezve, és nem tudom átrakatni...- dőlt neki gondterhelten az ajtófélfának. 

- Elmehetek megkeresni. -javasoltam, de amint kimondtam, már átkoztam is magam érte. Miért pont én ajánlom fel, hogy megkeresem Damian-t, miközben a házat sem találnám meg egyedül, amiben lakunk? 

- Megtennéd, szívem? - csillant fel Lia szeme. De, ezért a pillantásért határozottan megérte. Bejött az irodába, és úgy megölelt, hogy majdnem megfulladtam. - Annyira hálás vagyok, Keira! Holnap ünneplünk, jó? Elviszlek a város legjobb éttermébe! - felkapta a táskáját a fogasról, és kiviharzott a helységből. Nagyot sóhajtva indultam el kifelé, beletörődve, hogy ismét nekem kell Damian Fletcher után rohangálnom. 

- Várj! - kiáltott utánam Ben. - Veled megyek. - állt fel. - Nem ismered a várost, akár el is tévedhetsz. 

- Köszönöm. - hálálkodtam. - De sietnünk kell. A szállító nem vár örökké. - feltéptem az ajtót, és Ben-nel együtt indultunk el felkutatni Damian-t.

Miután háromnegyed órányi rohangálással sem mentünk semimire, kezdtük feladni, hogy a szálltó megvár minket a festménnyel. Megnéztük a kávézót, ahová a múltkor vitt el, a belváros minden szegletét, de egyszerűen nem volt sehol. 

- Oké, akkor mondom mi lesz. - vette elő a telefonját Ben. - Én elmegyek, és feltartom nálatok a szállítót, te meg hívogatod, és ott maradsz, ahonnan látod a tornyot. Ha nem kerül elő egy órán belül, visszajövök érted. - magyarázta. Bólintottam. 

- Rendben. De legyen nálad a telefonod! - kértem. Ben meglengette előttem a készüléket, majd gyorsan átfutott az úttesten, mert épp zöldre váltott a lámpa. Hívogatni kezdtem Damian-t, jártam az utcákat, szigorúan betartva Ben utasítását, de semmi. Damian Fletcher-nek nyoma veszett. 

Öt óta telt el. Igen, öt teljes óra, és sem Ben, sem Damian nem veszi fel a telefont. Már a tornyot is csak messziről látom. Éhes vagyok, Camille száma nincs meg, Lia pedig ki van kapcsolva. Megint megpróbálom Ben-t, fel is veszi, de mielőtt beleszólt volna, csipogott egyet a telefonom, és elsötétült. Lemerültem. Hát persze. Aztán, derült égből villámcsapásként megláttam egy nyilvános telefonfülkét. Odarohantam, feltéptem az ajtaját, és reménykedve kutattam apró után...Egy kis tábla jelezte, hogy nem működik. Még jó, hogy angolul is kiírták. Nagyszerű. Jobbra indultam, bekanyarodtam egy kis utcába, ahonnan már az Eiffel-tornyot sem láttam. Megállítottam egy franciás külsejű pasast, és megkérdeztem, hogy merre kell menni, mire közölte, hogy ő turista, és fogalma sincs. Ez az, Keira, csak így tovább. Vessz el Párizsban! Leültem egy kis padra, és vártam. Nem is tudom, mire. Talán Ben-re. De talán Damian-re. Vártam fél órát. Aztán egy egészet, Aztán meguntam, és tovább sétáltam. 

Eszembe jutott egy nap, még mikor én 8, Damian pedig 10 éves volt. Lia és Anne levittek minket a házunkhoz közeli parkba, és Damian minden áron gördeszkázni akart, Anne meg buzdított, hogy tartsak én is vele, holott egyáltalán nem akartam. Végül mégis vele mentem, és annyira elkószáltunk, hogy sötétedés után értünk vissza oda, ahol Lia és Anne vártak ránk. Nem aggódtak miattunk, tudták, hogy a tűzben sem égnénk el ketten. Én sem féltem. Damian velem volt, és akárhányszor szólt be, vagy veszett össze velem, megbíztam benne. Ez egészen addig volt így, míg el nem költöztek, és magamra nem hagyott, épp mikor elkezdtem a gimit. Azóta egész egyszerűen megváltozott a szememben. És most megint magamra hagyott.