A város zaja szinte teljesen elnyomta a fejemben kavargó gondolatokat. Damian nyugodtan sétálgatott mellettem, és néha-néha rámosolygott egy csinos lányra, aki szembejött velünk.

- Szóval te ezt csinálod azóta, hogy ideköltöztetek? - kérdeztem a hatodik lány után. Damian minidgi is kihasználta, hogy nagy kedvenc a csajok körében, azonban senkinek sem engedett betekintést a valódi énjébe. Rajtam kívül persze, és hát, mit ne mondjak, addig jó, amíg ezeknek a lányoknak fogalma sincs arról, Damian milyen is valójában. 

- Azon kívül, hogy szenvedek a hiányodtól. - válaszotla flegmán. Értem. Hát jó. Damian jobbra fordult, amit én jóval később vettem észre, így fejvesztve rohanhattam utána, kerülgetve a rengeteg turistát. 

- Legközelebb azért szólhatnál, mielőtt elhagysz. - értem utol lihegve, Damian hanyagul vonogatta a vállát, de mielőtt tovább vitázhattam volna vele, földbe gyökerezett a lábam. Csupán egyetlen széles út választott el az Eiffel-toronytól, attól az Eiffel-toronytól, amiről megannyi rajzot készítettem, aminek a képeivel kitapétáztam a suliboxom ajtaját, és amiről egész életemben álmodoztam. Damian gúnyosan mosolyogva pillantott rám, én azonban nem törődtem vele. Csak álltam ott, bámultam a tornyot, és próbáltam felfogni, hogy tényleg itt vagyok. Anne nélkül, Damiannel, de itt vagyok. 

- Tetszik, mi? - lökött kicsit oldalba Damian, amitől kis híján elvesztettem az egyensúlyomat, de még idejében sikerült kapcsolnom, így nem zuhantam rá a mellettem álló párra, akik legalább akkora csodálattal nézték a látványosságot, mint én. 

- Menjünk már oda! - ragadtam meg Damian karját, és húzni kezdtem az úton átívelő zebra felé. Megálltunk, mert a lámpa piros volt. Türelmetlenül álltam egyik lábamról a másikra, míg milliónyi autó és busz suhant el előttünk. Mikor végre szabad utat kaptunk, átsétáltunk a túloldalra, az Eiffel-torony lábához. A hosszú szökőkutak mellett elhaladva én csak a tornyot láttam magam előtt, egyszer majdnem nekimentem egy babakocsit toló nőnek, aki franciául rám rpiakodott, de Damian mondott neki valamit, amit nem értettem. - Mit mondtál neki? - kérdezte, kizökkenve a csodálatomból. Damian elröhögte magát.

- Hogy most szöktél az elmegyógyintézetből. - felelte. Durván ráütöttem egyet a karjára, de úgy döntöttem, ezúttal nem hagyom, hogy kihúzzon a sodromból. Közelebb merészkedtem a hatalmas építményhez, egész a lába alá. A felfelé vivő lépcső és lift egymás mellett voltak, én pedig automatikusan arra indultam. Damian elkapta a csuklómat, és szembefordított magával.- Csigavér. Hónapokra előre jegyet kell foglalni. 

- Most szórakozol velem? - meredtem rá rezzenéstelen arccal. Damian megvonta a vállát. 

- Bocs. Párizs túl népszerű. - közölte, majd elengedte a kezemet. -Főleg, mióta itt vagyok. - villantotta meg a "szívtipró vagyok, gyere közelebb" féle mosolyát. A szememet forgatva pillantottam újból a torony felé, ami ott állt előttem, teljes pompájában. Továbbra sem hittem a szememnek. Ott voltam Párizsban, az Eiffel-torony lábánál. Olyan volt ez, mintha egyszerre vált volna valóra minden álmom és rémálmom.

Anne az anyukám volt. Persze nem vérszerint, de ő nevelt fel, ő állt mellettem, mikor leestem a fáról és felhorzsoltam a lábamat, ő támogatott, mikor sírva mentem haza az iskolából, mert lekiabáltak, ő segített, mikor furcsán néztek rám, amiért nem voltak valódi szüleim. A betegsége híre engem épp annyira lesokkolt, mint őt, de ő jóval erősebb volt nálam. Képes volt elviselni az elviselhetetlent, és még akkor is csak engem bíztatott, mikor arra neki lett volna szüksége. Szerettem őt, mindennél jobban. Lia és Damian persze folyamatosan jelen voltak az életemben, Lia minden áldott este átjött, és segített Anne-nek, addig Damian behurcolt a szobába, és játszott velem. Egyikük sem akarta, hogy lássam, a nagynéném bizony vesztésre áll a csatában. Anne állapota akkor kezdett el rohamosan romlani, mikor Lia és Damian Európába költöztek. Lia el sem akart menni, nem akarta itt hagyni a legjobb barátnőjét, a testvérét, de kénytelen volt. Mindannyian tudtuk, hogy Anne már nem sokáig bírja, Lia pesdig elveszítette volna az állását. Lia Párizs egyik magántulajdonú galériájában dolgozik, ami az utóbbi időben kezd egyre népszerűbbé válni. Eleinte kiállításokat szervezett, művészekkel tárgyalt, intézte a hely ügyes-bajos dolgait, mostanra azonban már igazgatóvá nevezték ki. Nagy lépés volt ez a karrierjében, én pedig alig vártam, hogy meglátogathassam őt a munkahelyén. Miután kellőképpen kicsodálkoztam magam a belvárosban, Damian letaszított egy lépcsőn a föld alá, és beszálltunk egy metróba. Négy megállónyit utaztunk, majd megérkeztünk Párizs egyik szélsőbb részére. Néhány utcát sétáltunk néma csendben, én hallgattam a körülöttem lévő nyelvi zavart, volt, hogy egyszerre beszéltek mellettem franciául, angolul és spanyolul, ami engem nagyon összezavart fejben. Damian unottan ácsorgott mellettem, láthatóan őt cseppet sem érdekelte, ki mit mondhat körülötte. A galéria egy sétálóutca közepén volt, már a kirakata is hívogatott. Mosolyogva sétáltam oda a bejárarthoz, míg Damian zsebre dugott kézzel követett.

- Eszem nincs hozzá, hogy ti nők mit esztek ennyire ezen a művészeten. Csak vonalak és színek. - dünnyögte mögöttem, de nem figyeltem rá. Benyitottam, és egyből egy hihetetlenül modern, letisztult, hófehér előtérbe érkeztünk. Fehér kőpadló, fehér bőrkanapé, fehér recepcióspult, ami mögött egy fehér inget viselő, fiatal, szőke lány köszönt nekünk franciául. Amikor Damian felbukkant mögöttem, elmosolyodott, és angolra váltott.

- Sziasztok. Te biztosan Keira vagy. - lépett ki a pult mögül a lány. - Lia már sokat mesélt rólad. - kezet nyújtott felém, amit megráztam.

- Nagyon örülök. 

- A nevem Camille, nyári munkán vagyok itt. - magyarázta. - Lia az irodában van, már vár rátok. - mutatott a fehér helységből nyíló szűk folyosó felé. A boltív mellé, amin keresztül el lehet jutni az irodához, egy kiírás jelzi angolul és franciául is, hogy idegeneknek belépni tilos. 

- Tualjdonképpen mennyi idős is ő? - kérdeztem suttogva Damian-től, miután hallótávolságon kívülre kerültünk. Damian felnevetett mellettem, és megállt egy homályosított üveggel ellátott ajtó előtt, amire Lia neve volt kitéve. 

- 21. Harmadéves az egyetemen, képzőművészet szakon. - mondta. Így már érthető, miért van itt. Damian kinyitotta előttem az ajtót, ami mögött egy rendezetlen, papírokkal beborított fehér íróasztal állt. Lia rendíthetetlenül írogatott és számolgatott valamit, amikor beléptünk.

- Sziasztok! - pattant fel a székéből néhány perc után, miután befejezte az aktuális dolgát. Odajött hozzánk, és mindkettőnknek adott egy-egy puszit. - Örülök, hogy itt vagytok. Keira, tetszik a város? 

- Egyszerűen fatnasztikus! - lelkesedtem be azonnal. - Az Eiffel-torony valami elképesztő. 

- Sajnálom, hogy nem tudtál felmenni. Próbáltam jegyet foglalni, de főszezon van, és a turisták télen elkapkodták az összeset. - biggyesztette le az ajkát, Megsimíottam a vállát.

- Semmi gond, tényleg. Elég volt, hogy láthattam. - Lia elmosolyodott.

-Na és, jól kijöttök? - kérdezte kíváncsian. Damiannel vetettünk egymásra egy pillantást, majd bólintottunk. Mi tagadás, sokkal jobban kijöttünk, mint az idevezető repülőút alatt. - Nagyszerű. Keira, van kedved szétnézni a galériában? - invitált Lia, mire azonnal bólogatni kezdtem. Lia kivezetett a folyosóról, Damian követett minket, de ahelyett, hogy ő a bejárattól jobbra fordult volna velünk, a kiállító részre, Camille-hoz sétált oda, és a lány hangos nevetéséből ítélve flörtölni kezdett vele. A szememet forgatva álltam meg Lia mellett, aki rögtön az első képnél megtorpant. - Oké, akkor most őszintén. Mennyire vészes? - biccentett Damian felé. Felsóhajtottam. - Keira, én Lia vagyok, emlékszel? Az, akinek bármit elmondhatsz. 

- Elég távolságtartó. - pillantottam hátra a vállam felett Damianre. - De, végül is, sosem voltunk puszipajtások. 

- Együtt nőttetek fel. - ellenkezett Lia. - Fontos vagy neki. 

- Elég jól titkolja. - röhögtem el magam. Lia megsimogatta a vállamat, ls inkább a képekről kezdtünk beszélgetni. Az jobb téma volt, mint Damian Fletcher.