Új élet, új iskola. És egy újabb pokol kezdete egy olyanak mint nekem!

Hogy mégis miről beszélek? Egyszerű. Senki vagyok! Se nevem, se élet korom. Egyszerűen... Csak úgy vagyok.

De hogy minek, azt még mindig homály fedi. Elvileg családom is volt de nem tudják mi lett velük.

Így most egyedül élek. De igazából nem is kell társaság, egyedül is jól elboldogulok.

Ebben az évben ez már a negyedik iskolám pedig még félév sincs. Az iskolákba nem nagyon tolerálnak.

Így van hogy csak egy héten kétszer megyek be. Amúgy sem hiányzok nagyon senkinek.

De sajnos mint minden jónak ennek a pillanatnak is vége kell legyen.

Mert meg érkeztem a suliba, és mint minden hol eddig itt is nagyon néztek engem.

Mondanám már megszoktam de akkor most hazudnék. Mindig is utáltam ha néztek.

Főleg ha olyan szemekel néztek rám ami azt sugallja nekem: "Tűnj innen, te nem vagy ide való!"

Ezt nélkülük is tudom jól. Hiszen eddig még egy barátom sem volt a diákok messze elkerülnek.

Mert elvileg "selejtes" vagyok! A tanárok sem nagyon figyelnek rám, így az órákon nagy részt csak alszok és próbálom ignorálni a szemeket.

De nem is én lennék ha megint nem bénáskodnák. Így szépen le fejeltem egy kicsikét izmos hátat.

-Bocsánat! ~ kértem azonnal is bocsánatot.

Hiszen már az első napomon nem szeretnék semmilyen balhét, senkivel.

-Oh semmi baj. Új vagy? ~ kérdezte kedvesen az idegen fiú.

Mire csak nagyra nőtt szemekel néztem rá. Ő most kedves volt velem...? Ő először mondott nekem életembe valami kedveset.

Pedig még nem is ismer. De miután megtudja hogy "selejtes" vagyok mert nincs se nevem, se élet korom.

Biztos ő se szól majd hozzám többet.

-I-igen. ~ válaszoltam szégyenlősen az idegen fiúnak.

Ki csak kedvesen rám mosolygott, és már ment is el mellettem. Miért is hittem hogy ő majd más lesz?

Pedig.... Azt hittem lehetünk akár... Barátok. De tévedtem. Amúgy is ki barátkozna egy selejtes, senkivel? Hát senki.

Majd visszatérve gondolataim világába. Újra útnak indultam az ideiglenes osztály termem felé.

Útközben még éreztem magamon pár szempárt, de igyekeztem nem tudomást venni róla.

De azért remélem itt majd nem szeretnének terorizálni mint az eddigi suliaimba. Épp hogy be csöngőre beértem.

Mire a terembe lévő összes szem rám szegeződött. Ahogy föl emeltem fejem egy pillanatra láttam azt az idegen fiút kinek neki mentem nemrég.

-Jó napot osztály! Ma egy új diák érkezett osztályúnkba! ~ jelentette ki a körülbelül.

Harminc éves osztály főnök majd rám nézett és várta hogy kezdjem el a bemutatkozást. Ezt mindig is utáltam minden hol.

Mert rólam semmit nem lehet elmondani.

-H-hát sziasztok. Én.... ~ néztem segély kérően osztály főnököm felé.

Ki vette mit szeretnék majd így szólt.

-Köszönjük fiam. Most pedig osztály mutatkozatok be. ~ szólt rájuk a férfi.

Majd leült a tanári asztal mögé és hallgatott.

-Mégis minek mutatkozak be egy lúzernek? Nem látja tanár bá mégis milyen beszari? ~ szólalt fel az egyik nagymenő gyerek.

Mire az osztályból nagy vihogás tört ki. Mit csak én lehajtott fejjel hallgatam.

-Hogy mersz ilyet mondani Jackson? Most azonnal bocsánatot kérsz! ~ üvöltöte el magát osztály főnököm.

Mire az egész osztály szinte egy emberként hallgatótt el.

-Tch. Bocs te lúzer. ~ köpte oda nekem.

Majd örültem hogy csak szemmel belez ki vagy háromszor, és nem igaziból.

-Te Isten átka! És mond fiam hogy szólíthatunk téged? ~ kérdezte kedvesen a férfi.

-Nekem bármi megfelel. ~ mondtam halkan.

Mert már megint minden szem rám figyelt.

-Értem fiam. Majd akkor közösen kitaláljuk hogy fogunk majd hívni. De addig is ülj le Noah mellé. ~ mondta osztály főnököm.

Majd a reggeli kedves fiúra mutatótt hogy ő Noah. Így csak csendbe balagtam hátra "padom" felé.

Majd a tanár folytata is a tanítást mintha mi sem történt volna. Míg én levegőt is alig mertem venni, mert az az agyatlan gorilla elkezdett dobálni.

Papír galacsinal, majd az egyik elől épp hogy csak el tudtam hajolni így telibe arcon találta a mellettem ülő Noah-t.

Ki csak bosszúsan, pillantot körbe az osztályon hogy ki merte őt meg dobni.
Majd rá nézett arra az agyatlan gorillára majd vissza is dobta neki a papír galacsint.

És ha mi sem történt volna az előbb újra dobálni kezdett. De nem adom meg neki azt az örömöt hogy lásson sírni, vagy ilyesmi.

Mert tudom hogy csak arra megy ki a játék hogy meddig tudják feszegetni a határaimat.

Túl sokszor csinálták már velem. Így tudom már nagyjából hogy hogyan viselkednek ha depresszióba akarnak taszitani.

Ahj túl hosszú lesz ez a nap is! Gondoltam magamba majd próbáltam azt az idiótát kizárni a környezetemből. Kisebb nagyobb sikerrel.

•~• •~• •~• •~•

Sziasztok, Sárkány-Bébi-Cápás-Dinóim.
Igen már megint egy új könyv. De már régóta nem hagy nyugodni ez az ötlet a fejembe így most volt annyi erőm hogy el is kezdjem!
Remélem majd ez a könyvem is tetszik majd nektek mint a többi!
Hibákat kérem elnézni! ><

By. Dorcsíí~