Az eső szüntelenül esett, a Malfoy kúria csillogott kívülről az azt áztató, átlátszó vízcseppektől. A kerítésen kecsesen végigfolyó cseppek még komorabbá tették a ház lakóit. A sövény is csurom víz volt, persze ez Angliában mindennapos dolog, senki nem volt meglepődve rajta. Az ég nem akart tisztulni, egymásba hajló, fekete fellegek lepték el az eget, sötétebbé téve a tájat.

Az egyik közeli fán csak egy magányos veréb ücsörgött megbújva az eső elől. Venus szomorúan figyelte a kis madarat, amint tisztogatta víztől áztatott tollazatát.

A lány valahogy úgy érezte, mintha ő ülne ott vizes szárnyait szárítgatva.
Ugyanolyan elesettnek érezte magát. Úgy érezte, nagyon nagy súly nehezedik vállaira.

Hiszen ő meg csak egy gyerek, nem?
Miért is kéne neki a felnőttek bajával foglalkozni? Mért kéne megmentenie a varázsvilágot? Hiszen az úgy is Harry Potter feladata, nem az övé. Miért kell mindennek annyira fájnia? Miért vannak a tetteinek következményei? Mért nem lehet minden egyszerű? Muszáj neki ez?
Miért nem élhet úgy, mint minden más 17 éves tinédzser? Erről Harry tehet? Ugyan, nem szabad neki ilyesmit gondolnia, hiszen Harry a barátja...vagy már nem? Miért ítélik el őt a barátai, csak azért, mert Halálfaló lett a szerelme miatt? Ő nem gonosz... Vagy mégis? Van valaki, aki tud neki segíteni? De erre a sok kérdésre nem kapott választ. Egyre csak gyülemlettek fel neki a megválaszolatlan kérdések.

Gyengének és kiszolgáltatottnak érezte magát. Nem tudott különbséget tenni a jó és a rossz között. Voldemort hamarosan le fogja rohanni a Roxfortot. De mi lesz ennek a vége? Egyáltalán túléli? A szülei tényleg megváltoztak, vagy még mindig Voldemortot szolgálják? Maga sem tudta igazán erre a választ.

Sok, nagyon sok a megválaszolatlan kérdés, melyre lehet, soha nem kap majd választ. Sok minden kavargott a fejében, csak a megoldás nem.

Nem tudta, mihez kezdjen. Belefáradt. Túl fiatal volt ő még ehhez. Persze ő nem érezheti át, amit Harry érez, nem is akarja, de nyilván Potternek nehezebb sorsa van. Sokkal nehezebb.

Lassan a veréb is felszálláshoz készült, de mégis maradt még egy kicsit.
Venus elfordult az ablakból, majd egy szürke szempárral és tejfölszőke tincsekkel találta szembe magát.

Letörölte a fiú a lány arcáról a könnyeket.

- Draco, hát te?

- Miért vagy ilyen szomorú?

- Mindegy... Nem a te bajod.

- Miért gyötröd magad? Erre egyáltalán nincs szükség.

- Úgy véled? Mert én nem!

- Ne kapd fel a vizet...

- Draco... Kérlek, ne csináld ezt velem...

- Mit?

- Ne próbálj meg vígasztalni, úgyse fog sikerülni...

- Te csak azt hiszed!

Miután a fiú kimondta ezeket a szavakat, megfogta Venus karjait, és elkezdte csikizni az ágyon.

- Ne, kérlek, Draco! Ne csináld! Ez nagyon... Nagyon csikis vagyok! Ihh...!

Venus próbált menekülni, de Draco egy mozdulattal visszahúzta.

- Nem menekülsz!

Mikorra Venus bőre már pirossá változott, Draco megkegyelmezett a lánynak.

- Na, azt hiszem jó munkát végeztem!

- Ehhh, nem vicces... Leszakad a bőrőm. Várj csak, visszakapod te ezt még, Draco Lucius Malfoy!

Venus felült az ágyra és látta, ahogy a madár felrepül, és eltűnik a messzeségben, az esőben.

- Miért nem lehetünk mi is ilyen szabadok?

- Mert mi emberek vagyunk, Venus.

- Ez nem fair.

- De téged nem zárnak kalitkába, és nem lőnek le egy vadászat során. Őt igen.

- Néha én is egy kalitkában érzem magamat. Te nem?

- Néha én is...

Venus Draco vállára hajtott fejjel kémlelte a tájat, remélve, hogy egyszer ő is lehet olyan szabad, mint az a veréb.