1928. London, Barnet, Old Fold View

Az ólomfigura nagyot esett. Selejtes volt.

Marius a párnázott karosszékben ült, és bosszankodva vette tudomásul, hogy seregének apró tagja ismételten a saját feje után megy. A huszonöt megbűvölt játékfigura közül az az egy mindig elkószált. Ez alkalommal a tölgyasztal szélig merészkedett.
A fiú lehajolt, hogy felvegye, de addigra már valaki megkaparintotta.
- Add ide! - mordult Marius.

Walburga nem adta. A kislány alaposan szemügyre vette a díszes, kék-arany talárba öltöztetett játék aurort.
- Ez az enyém – állította Walburga.
- Már hogy lenne? – Nem kedvelte a kislányt, hihetetlenül bosszantó volt, és nem értette, miért kell náluk laknia. Csak teher.
- Add nekem! – kérte.
- Hogy is ne! – Marius kimarta a kislány kezéből a figurát, és visszaállította a többi apró alak mellé. Walburga utána nyúlt, de a fiú gyorsabb volt. Felkapta az asztalról a javítást igénylő kicsiny bábot, és a zsebébe süllyesztette.

Közben felállt, és fenyegetően unokahúga fölé tornyosult. Legalábbis remélte, hogy kellőképpen fenyegető. Ha egy felnőtt úgy nézett rá, ahogy most ő az unokahúgára, ő mindig megijedt. De persze ez ritkán fordult elő, hiszen Marius volt a legbátrabb. (És a legszófogadóbb.)
- Nem adom oda.

Walburga gyilkos tekintettel meredt rá.
- Én akarom! – Marius legszívesebben felképelte volna. Miért kell mindig őt zaklatni?

Mivel a kislány látta, hogy nem fogja odaadni a kért játékot – egy pillantás elég volt –, durcásan keresztbe fonta a karját. - Én kapok jobbat is! Apukám vesz. És nem adom oda.

Marius megrázta a fejét. Mintha őt aztán érdekelné!
- Bánom is én. Menj innen! Keresd meg az apádat, vagy a dajkádat, vagy bárkit, csak engem hagyjál békén.
- Itt maradok. Ott vagyok, ahol akarok – felelte a Walburga bosszúsan, és megvetette lábát a puha szőnyegen.

Marius megelégelte idegesítő rokona nyavalygását. A kislány hónalja alá nyúlt, felemelte, és amíg az rendíthetetlenül sírt és visítozott, az ajtóhoz lépkedett vele.
Lerakta a nyavalygó Walburgát a folyosón, becsapta az ajtót az orra előtt és sarkon fordult. Visszament a szobájába és a zsebébe nyúlt, hogy kiszedje onnan a játékot, de az nem volt ott.
- Walburga! – kiáltott a fiú, hiszen biztosra vette: a kislány varázsolta ki a zsebéből a játékát.
Az, hogy kintről nem hallatszódott be a hisztije, ezt igazolta.

A fiú feltépte az ajtót, és a nevetve menekülő unokahúga nyomába eredt. Walburga befordult a szalon ajtaján, Marius pedig követte.

A helyiségben rajtuk kívül csupán a nővére, Cassiopeia tartózkodott. A szófa előtt felállított festőállványnál munkálkodott. Tájképet festett, most épp hegyeket és tengert, rajta kis csónakokkal.

Walburga elsietett mellette és megállt a dívány mögött, kezében a lopott játékkal.
- Add vissza!
- Nem.

Marius dühödten nekilódult. Az állványt fellökve átugrott a szófán és Walburgára vetette magát.
- A festményem! - sikította Cassiopeia. A vászon a földön hevert, rajta egy hosszú, oda nem illő vörös csíkkal és Marius tenyerének a nyomával. A lány lila ruhájára és hajába kék festékfoltok fröccsentek.
Marius nem törődött vele, őt csak a földre nyomott Walburga érdekelte, és az, hogy könnyűszerrel vissza tudta tőle szerezni a jogos tulajdonát.

- Marius! - kezdte a két lány, de a fiú nem törődött egyik idiótával sem. Helyette kisétált az ajtón, és becsapta azt maga mögött.
- Ne csapkodd az ajtót - szólt rá a húga. Keze festékesdobozokkal volt megpakolva, minden bizonnyal Cassiopeia kérte meg, hogy hozzon neki utánpótlást.

- Hagyj, Dorea. Ahelyett, hogy engem szekírozol, inkább mondd meg a hülye bátyánknak, hogy foglalja le a még hülyébb gyerekét.
- Pollux nem hülye – ráncolta össze Dorea a homlokát. Közben erősen koncentrált, nehogy leejtse a festékeket. A kis vödrökkel egyensúlyozva, olyan volt, mint valami elfuserált táncoslány. – És egyébként sem lakik már itt. Nem emlékszel? A nyár elején átköltözött a Grimmauld térre.

- Walburgát meg itt hagyta a nyakunkon - morogta Marius. Lassan elindult vissza a szobája felé. Dorea követte.
- Igen, mert úgy is megy vissza szeptemberben a Roxfortba.
- Szerencsére idén már én is. Nekem bőven elég voltál te is, nem hiányzott még egy kis nyafogós – vágta Dorea arcába. Valójában már a hónap eleje óta jelölte szeptemberig hátra lévő napokat a naptárban. Alig várta, hogy ő is mehessen a Roxfortba. Hogy csillagászatot tanuljon és bűbájtant. Volt itthon jó pár könyvük ezekben a témákban, és biztos volt benne, hogy nagyon jól fog neki menni mindkettő. Várta, hogy beosszák, hogy új emberekkel ismerkedjen meg, hogy lássa a kastélyt, amiről már annyit ábrándozott.
És igen, az sem volt hátrány, hogy végre megszabadul a két kislánytól.

- Olyan gonosz vagy, Marius – görbült le a kislány szája, mire a testvére csak egy féloldalas mosolyt villantott rá.
- Te meg ügyetlen. Még a festékeket is leejted.
- Nem is igaz - tiltakozott Dorea, és a kezében tartott dobozokra pillantott.

Marius lökött egyet rajta, mire elesett, a festékesdobozok pedig mind elgurultak. Néhánynak lepattant a fedele, így piros, kék, rózsaszín és sárga színbe vonták Doreát és a bézs színű szőnyeget.
- Már igaz - szólt a fiú önelégülten.

Ekkor beröppent egy bagoly az ablakon. Egyenesen Marius elé szállt, a fiú pedig izgatottan vette ki a csőréből a levelet. A Roxfortból jött!
- Megjött a leveled? – kérdezte Dorea, és elfelejtve az előbbi csetepatét felugrott, és a fiú válla fölött átkukucskálva olvasta a sorokat.



Tisztelt Black úr!

Sajnálattal közöljük, hogy ön nem nyert felvételt a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába.
Az elutasítás oka: a tanuló kvibli (nem rendelkezik mágiával).

Tisztelettel:
Albus Dumbledore
(Igazgatóhelyettes)



Marius mosolya a levél olvasása közben leolvadt az arcáról. Mi az, hogy nem nyert felvételt!?
- Ezt hogy értik? – kérdezte Dorea aggodalmaskodva. Hajából rózsaszín festék csöpögött.
A szalon ajtaja kinyílt.
- Dorea, hol vagy már... Merlinre! Kiborítottad a...
- Mariust nem vették fel! - szólt a kislány, mielőtt a nővérük a sopánkodás végére érhetett volna.
Cassipeia összeráncolta a homlokát.
- Az nem lehet. Mutasd csak azt a levelet!

Marius úgy állt egy helyben, mint akit leforráztak, alig hallotta a lányok beszélgetését, de aztán feleszmélt és átnyújtotta a pergament a nővérének. Cassiopeia odalépett, elvette és elolvasta.
- Nem nyert felvételt – motyogta elkerekedett szemekkel.
- Az mit jelent? - kotyogott közbe a szalonból kilépő Walburga, akinek már végképp semmi köze nem volt hozzá. Miért kell még neki is ezzel foglalkoznia?

Marius gyorsan visszavette a levelet.
- Tévedés történt – jelentette ki. Szerette volna, ha a szívében is annyi a bátorság, mint a hangjában.
Cassipoeia és Dorea bólintottak. Egyemberként indultak meg lefele a lépcsőn. Öt óra múlt, a szüleik már minden bizonnyal hazaértek.

A felnőtteket az étkezőben találták. Cygnus és Violetta a kiterített újság fölött halkan beszélgettek.
- Marius megkapta a levelét – kezdte Cassiopeia. –, de...

A lány nem fejezte be a mondatot, helyette kikapta öccse kezéből a pergament és a szüleik elé tolta. Ők legalább olyan hitetlenkedéssel fogadták a leírtak, mint a gyermekeik.
- Dumbledore – morogta Cygnus. Aztán felfortyanva Mariusra pillantott, a szemében izzott a düh – Gyerünk, fiam! Megyünk a minisztériumba. Rajtunk nem fog ki az az idióta. Hogy merészeli?


Cipőik hangos visszhangot vertek a csöndben. Marius az apja nyomában lépkedett Mágiaügyi Minisztérium sötét folyosóin összeszorult torokkal, és valamiért azonnal görcsbe rándult a gyomra, ha elképzelte, mi fog történni. Ezer meg ezer baljós gondolat kavargott az elméjében, de igyekezett arra az egyre koncentrálni, amiben az apja kérdőre von valakit, aki aztán szabadkozni kezd és a tévedése miatt még jól meg is büntetik. A recepciónál az a rókaképű alak a Varázslény-Felügyeleti Főosztályra irányította őket.

Cygnus hirtelen megállt. Marius majdnem nekiütközött a hátának. Fogalma sem volt róla, hol jártak éppen, teljesen elmerült a gondolataiban. Miért vádolják őt hamis dolgokkal?
Egy újabb recepciós pult előtt álltak.

Az ott dolgozó, halszagú mágus felpillantott rájuk. Mariusnak nem volt szimpatikus. Lerítt róla, hogy nem máguscsaládból származik.
- Miben segíthetek? – kérdezte szívélyesen.
- A fiamat nem vették fel a Roxfortba azzal az indokkal, hogy kvibli! Nem kvibli! Nem lehet kvibli, ha egyszer Black! – dühöngött Cygnus. Marius elégtétellel nézte a sápadó recepcióst.

Ő is félt volna, az apja feje vöröslött a dühtől, a homlokán kidagadtak az erek.
A recepciós bólogatott, és zavartan lapozni kezdett az előtte álló pergamenhalomban.
- Persze, megértem, szörnyű vád – motyogta, és a nagy igyekezetében a földre ejtett tucatnyi papírt. Gyorsan lehajolt értük, és felmarkolt, amennyit csak bírt, majd meglehetősen szánalmas képet festve magához ölelte a pergameneket, amik közül néhány visszahullott a földre. – Sajnos ezen az osztályon nincsen kvibli tagozat. Sőt, az egész minisztériumban nincs ilyen. De esetleg a Mágikus Balesetek és Katasztrófák Főosztályán segíthetnek, a Mágus-Mugli Kapcsolatok Hivatala talán foglalkozik ilyen esetekkel.

A férfi vetett egy mosolyt Mariusra, de a fiú nem viszonozta azt. Szörnyen megalázó helyzetbe került, csak mert valami hülye abban az iskolában nem jól címezte a leveleket. Nem fog ezek után egy sárvérűvel jó pofizni.

Az apja sarkon fordult, ő pedig a nyomába eredt. Cygnus némán haladt, de Marius tudta, hogy az ő fejében is cikáznak a gondolatok. Ez mindannyiukra nézve kellemetlen volt. A fiú tudta, hogy az apja nem fogja hagyni, hogy így tönkre tegyék őket.

Visszamentek a liftekhez, és ezúttal a harmadik szintre vezetett az útjuk. Velük utazott még egy kampós orrú boszorkány és egy megfáradt, vén varázsló is. Vajon sejtették, milyen rossz is épp a velük utazó fiúnak?

A felvonó végül megállt, Cygnus és Marius kiszálltak, a többiek pedig folytatták útjukat. A férfi most céltudatosan a Mágus-Mugli Kapcsolatok Hivatala felé vette az irányt. Gyors tempót diktált, Marius alig bírt a nyomában maradni.

Végül megálltak egy sötét, egyszerű faajtó előtt. Cygnus biccentett, hogy Marius vegye elő a levelet, mire ő előhalászta azt a zsebéből. Ezután benyitottak. Csupán egyetlen ember ült az aprócska irodában. A szürke falakat nem díszítette kép, a helyiség épp oly rideg volt, mint a bent ülő magas, karót nyelt hölgy, aki felpillantott szarukeretes szemüvege mögül.
- Tíz perc múlva zárunk – jelentette rekedtes hangon. Biztos sokat dohányzott, mint Belvina néni. Neki is ilyen kellemetlen hangja volt.
- Nekünk épp elegendő az a tíz perc – jelentette Cygnus fagyosan. Marius a vállán érezte a férfi erős kezét. Apja a székhez vezette, és egyetlen pillantással jelezte, hogy üljön le. A fiú teljesítette a kérést. Az apja állva maradt.

A nő mogorván félretolta maga elől a papírokat, és feltolta orrán a szemüvegét.
- Akkor hát?
- A fiam, Marius megkapta a roxforti levelét.
- Ez nagyszerű, de nekem ehhez semmi közöm.
- Elutasították – jelentette ki a férfi vészjósló hangon. Marius óvatosan az asztalra tette a levelet, és a nő orra alá tolta.
Az kissé meglepettnek tűnt, de a szemével átfutott a sorokon.
- Szóval kvibli? – vonta fel a nő seszínű szemöldökét.
- Azt írják, de természetesen nem az.

A nő pár másodpercig Mariust mustrálgatta, mintha lenne rajta valami érdekes. A fiút zavarta a dolog, de ahelyett, hogy lesütötte volna a szemét, inkább visszabámult. A nő észrevette magát, és végül így szólt.
- Érdekes eset, még nem hallottam ilyenről. De mit vár tőlem? Nem én veszem fel a tanulókat a Roxfortba.
- Kell lennie egy nyilvántartásnak, amiben a kviblik nevét írják össze. Ha ezt elküldjük a Roxfortnak, és látják, hogy Marius neve nincs benne, nem utasíthatják el.
- Hmm... Én még nem hallottam ilyen nyilvántartásról, de ez nem zárja ki, hogy létezzen. Nálam viszont biztosan nincsen, én a muglikkal foglalkozom. És alig pár perc van már hátra a munkaidőmből – mosolygott rájuk erőltetetten.
- Nem érdekel a maga munkaideje! – csattant fel Cygnus. Marius összerezzent. – Az egyetlen dolog, ami jelenleg érdekel, az az, hogy ez év szeptemberében, a fiam megkezdje a tanulmányait a Roxfortban.
- Addig még több, mint egy hónap hátra van. Nem értem, miért kell most azonnal...
A nő nem tudta befejezni a mondandóját, mert Cygnus egy pálcaintéssel elhallgattatta.
- Gyerünk, Marius. Nem tárgyalunk tovább idiótákkal.

Ez után ismételten végigvágtak a fél minisztériumon. A lift az első szinten tette ki őket. Cygnus határozott léptekkel egy díszes ajtóhoz sietett, benyitott, egy pálcaintéssel elnémította a bent tartózkodó embereket, majd végül egyetlen egyről levette az átkot.

A mágiaügyi minisztert Marius csak egyszer látta élőben, de festményen és fényképen már megannyiszor, így rögtön felismerte.
- Kérem, Mr. Black... – kezdte volna szelíden.
- Sajnálom, de ez nem várhat. Mindenki kifelé. – Cygnus nem emelte fel a hangját. Csak egy acélos pillantást vetett az emberekre, mégis minden ott tartózkodó sietősen elhagyta a termet.
- Nézze, nem törhet csak úgy be egy tárgyalás...
- Figyeljen, Mr. Fawley – kezdte a férfi magára erőltetve a higgadtságot. – Az lesz a legjobb, ha ezt gyorsan letudjuk. Ön folytathatja a tárgyalását, én pedig annak tudatában távozok, hogy nem kvibli a fiam.

A miniszter zavart tekintete Mariusra tévedt.
- Kvibli? – kérdezte.
- Nem vagyok kvibli! – Most már betelt a pohár. Miért hangoztatja ezt mindenki? Ő nem kvibli. Hagyják már ezzel! Csak mondják meg, hogy ki tévedett, azt zárják börtönbe, és végre hagyják őt békén. – Apám, mondja már meg nekik. – A hangja elcsuklott. Bárhol máshol szívesebben lett volna. Már a fél minisztérium erről beszélhet...

Cygnus a miniszterre nézett.
- A levelében azt írják, de tudva lévő, hogy nem az. Kérem az iratokat, ami alapján rásütötték ezt a bélyeget – szólt ellenmondást nem tűrő hangon.
Mr. Fawley az orrnyergét masszírozta gondolkodás közben. Marius szótlanul várt.
- Itt, a minisztériumban nincs erre vonatkozó információ. A Roxfortban van egy lista, amire automatikusan felkerülnek a varázslógyerekek – magyarázta a miniszter. – Ha azon rajta van a fiatalember, akkor varázsló.
- Azt nem lehet hamisítani? – kérdezte Cygnus élesen.
- Semmiképp.
- Rendben. Gyerünk, Marius!

Elhagyták a miniszteri irodát, és amíg visszasiettek a felvonókhoz, Cygnus vázolta a helyzetet:
- Te most haza mész, Marius, a kandallókon át. Én hoppanálok Roxmortsba. Ha úgy van, kezdjétek el a vacsorát nélkülem, nem tudom, meddig leszek távol. Ha ott is ilyen lassan mennek a dolgok...


A kandallóból kilépve Marius a szalonban kötött ki. Ott már minden bizonnyal rendet tett a házimanójuk, mert a festőállvány újra a sarokban állt a zongora mellett.
Testvérei és édesanyja mind a szobában voltak, érkezésére felkapták a fejüket.
- Na? – kérdezte Cassiopeia, mire Marius csak megvonta a vállát.
- Hol az apád? – kérdezte az anyja.
- A Roxfortba ment. Itt nem tudott semmit egyik idióta sem – felelte dacosan. Nem akarta, hogy kérdezgessék.
Az anyja összecsapta a tenyerét.
- Ó, kicsi kincsem! Ne aggódj, nem lesz semmi. Az apád majd elintézi.


Cygnus nem intézte el. Akkor érkezett, amikor nekiálltak a vacsorának. Jobb is volt, Mariusnak egy falat se ment volna le a torkán.
Baljós léptekkel közeledett, aztán megállt az étkező ajtajában.
- Még meleg, csak most álltunk neki – jelentette derűsen Dorea az ételre mutatva. Az apjuk nem foglalkozott vele. – Nagyon finom.

Cygnus pillantása Mariusra tévedt. A fiú semmi jót nem tudott kiolvasni a tekintetéből.
- Kvibli vagy, Marius – jelentette ki végül. Szavai fájdalmasan hangosnak tűntek a csendben.
A fiú ereiben megfagyott a vér, úgy érezte, összenyomja valami súly. Megrázta a fejét.
Amióta megérkezett a levele, ettől a pillanattól rettegett.
- De az nem lehet – szólt halkan. – Én nem lehetek.
Hogyan is lehetne? Pont ő? Ennek semmi értelme.

Izzadt tenyerében markolászta a villáját, az egyetlen tárgyat, amibe kapaszkodhatott.
- Nem vagy rajta a listán. Tudod, volt időm átgondolni a dolgokat, és áruld el nekem, Marius: mikor láttunk téged varázsolni?

Valamikor biztosan, olyan nincs, hogy sosem. Az apja folytatta.
- Így visszanézve, minden alkalom, amikor azt hittük, varázsoltál, valamelyik testvéred érdeme. A repülő játékkockáidat Pollux mozgatta, a kviddics meccsről készült rajzod azért mozgott, mert Cassiopeia úgy akarta, a sebet a térdeden Dorea gyógyította be. Te nem tudsz varázsolni!

Marius szíve szaporán vert, nem akart felnézni a tányérjából. Forgott vele a világ, a tokában és a gyomrában gombóc nőtt. Fojtó csend állt be. Senki nem szólt, még az étkezést is mindenki abbahagyta.
- És most mi lesz? – kérdezte végül Marius.
- Ez, látod, remek kérdés. A Roxfortba nyilván nem mehetsz, és mivel ez hatalmas szégyenfolt a családunk hírnevén, itt sem maradhatsz.
- Cygnus! – Az anyja döbbenten nézett a férjére. Mondott valamit, de Marius azt már nem hallotta.

Kvibli. Hogyan lehet kvibli? És mért nem maradhat? Hova megy?
- Nézd, Violetta, ezen nem fogunk összeveszni – zengett az apja hangja. – Az egész családnak köze van hozzá, ha valaki ilyen szégyenfoltot ejt a becsületünkön, úgyhogy döntsenek ők. Még ma estére összehívok mindenkit a Grimmauld térre, és megszavazzuk ennek a kis kvibli gyereknek a sorsát – azzal elviharzott.

Az anyja lefelé görbülő szájjal csalódott pillantást vetett Mariusra, felállt a székéből, és távozott az étkezőből. Csak ő maradt, meg a lányok. Dorea kedvtelenül turkálta az ételt, Cassiopeia a fiút mustrálta, Walburga meg szokás szerint nem tudta befogni a száját.
- Milyen a kvibli?
- Nem tud varázsolni – válaszolt halkan Cassiopeia.
- Az mugli.
- A mugli mugli gyereke, a kvibli varázslóé.

Marius reszketve nagy levegőt vett.
- Az majdnem olyan – szólt újra a kislány. – Marius olyan, mint egy mugli?
- Fejezzétek be! – kiáltott fel a fiú. – Hagyd abba, te nem is érted ezt! – kiáltott Walburgára. – És ti sem! Elegem van belőletek!
- Mi se szeretünk, kvibli – jelentette ki Walburga. Marius felpattant, és az unokahúga fejéhez vágta kristálypoharát. Az szilánkosra tört a kislány fején, akinek először a meglepettségtől elkerekedtek a szemei, majd sírni kezdett a fájdalomtól.
- Normális vagy? – háborodott fel Cassiopeia. Dorea próbálta vigasztalni Walburgát, de az csak sírt, és csapkodott, míg a fejéből ömlött a vér.

Marius nagy léptekben elindult az ajtó felé. Nem akart itt lenni, ahol a nála kisebbek is arról beszélnek, hogy kvibli. Nem ő akart az lenni.

Az apja elállta az útját.
- Mindenki szépen megnyugszik. Utána elmegyünk a Grimmauld térre, ahol közösen döntünk Marius sorsáról.

A fiú úgy érezte, hogy egy pillanattal később már ennél a résznél tartanak. Nem emlékezett arra, ki és mikor látta el Walburga sebét, hogyan került a kandallóba, vagy éppen mikor ült le az asztalhoz. Talán nem is magától ült le, hanem leültették, mert ő biztosan nem ezt a helyet választotta volna.

A hosszú étkezőasztal legvégén ült. Vele szemben az öreg Elladora néni foglalt helyet, és undorodva mustrálgatta őt. A Mariushoz legközelebb eső helyeken Lucretia és Walburga ültek, de még így is több széknyi távolság volt köztük.

Az emberek halkan beszélgettek, Marius mindenhonnan a saját nevét hallotta vissza. Végül Elladora néni megköszörülte a torkát és megütögette serlegének szélét egy kiskanállal, mintha valami kellemes fogadáson lennének.
- Jó estét mindenkinek. Sajnálom, hogy ilyen késői órában hívtunk ide benneteket, de sajnos szörnyű hírekkel kell szolgálnom. A kedves Cygnus írt nekem egy levelet, amelyben egy gyalázatos hírt hozott a tudomásomra. Jogotok van erről nektek is tudni, elvégre az egész családunkra hoz szégyent a tény, miszerint Marius Black kvibli.

Minden szem a fiúra szegeződött. Marius összehúzta magát, amennyire csak tudta, de láthatatlanná válni így sem tudott. Máshogy sem. Ahhoz tudnia kéne varázsolni. Ez az aprócska gondolat is olyan volt, mint egy késszúrás. A sokadik aznap.
- Kvibli! Undorító – köpte Belvina néni.

Marius úgy érezte, hogy megfolytja a sötétség. Hogy nem bírja elviselni a rá szegeződő gyilkos tekinteteket. Ő ezt nem akarta.
- Arra kérek tehát mindenkit – folytatta Elladora néni –, hogy döntsön Marius maradása mellett vagy ellen. Alaposan gondoljátok át, még a végén valami képtelenség folytán itt marad a nyakunkon – nevetett fel. – Kezdeném hát: én azt mondom, ne maradjon. Egy kvibli a családban gyalázatos, szégyellni való dolog. Mégis mit gondolnának rólunk, ha hagynánk, hogy maradjon, és köztünk éljen?

A többiek bólogattak, egyetértő morajlás futott végig a termen. Marius lehajtotta a fejét, nem akarta látni a fintorokat, a gyűlölködő pillantásokat. Hagyta, hogy sötétbarna haja az szemébe hulljon, elrejtve az arcát.
- Én is amellett szavazok, hogy rakjuk ki a kis szörnyet – szólt Sirius bácsi. Az az ember, aki két hete megígérte neki, hogy még a nyáron elviszi kviddicsezni. – Nem való közénk. Hogy is lenne?

De miért nem tartozik közéjük? Ő jó gyerek volt mindig. Hát nem emlékeznek már arra, amikor egy éven keresztül minden zsebpénzét összespórolta, hogy karácsonykor mindenkinek személyes ajándékot vegyen? Vagy arra, hogy milyen jól tanult? Hogy minden nap látogatta az édesanyját, amikor az az ispotályba került. Különben is, hol az anyja? Ő miért nem lehet itt?
- Úgyszintén nemet mondanék a maradására – kezdte Arcturus bácsi, de Marius közbe szólt.
- Hol van az édesanyám?

Arcturus bácsi nyájasan elmosolyodott.
- Az édesapád az édesanyád nevében is dönt. Mint mondtam, és ezt ne vedd személyeskedésnek, kedves Marius, én is kitartok az előttem szólók véleménye mellett. Egy kvibli a Black-házban... Még elképzelni is nevetséges. – Mondandóját erőltetett kacajjal toldotta meg.
- Nem igazság, hogy az anyám nincs itt – szólalt meg ismét a fiú.

Elladora néni összeszűkített szemmel nézett rá.
- Ide figyelj, ha Bulstrode-ék úgy döntenek, hogy kellesz nekik, az ő dolguk, majd azon a beszélgetésen ott lehet az anyád. Nem érünk rá egész este. Belvina?

Belvina néni rekedtes hangon, vontatottan szólalt meg.
- Sosem bírtam ezt a gyereket. Ha nem lenne kvibli, akkor is azt mondanám, hogy tagadjuk ki. De hát még kvibli is a nyomorultja. Felháborító.

Marius apja következett. A fiú felpillantott.
- Lassan negyven éves leszek – kezdte Cygnus lassan. – De egész eddigi életem során nem ért akkora megaláztatás, mint most. Szeretetben, gazdagságban, varázslattal körülvéve neveltem a fiamat, épp úgy, mint a többi gyermekemet. És ő mégis kvibli lett. Ezek után hogyan is dönthetnék a maradása mellett?

Marius az ölébe ejtett kezét bámulta, és már az sem érdekelte, hogy forró könnycseppek szántják végig az arcát. Miért nem értik, hogy nem ő akarta így? Neki az volt az álma, hogy hatalmas mágussá legyen. Ez nem volt szándékos...
- Nem a te hibád, Cygnus – szólt Belvina néni szánakozva. – Te mindent megtettél.

Archie bácsi vette át a szót. Ő is Arcturus volt, de az egyszerűség kedvéért mindenki csak Archie-nak hívta, ha mindketten jelen voltak.
- A kviblik semmivel nem jobbak a mugliknál vagy a sárvérűeknél. Határozottan elutasítom, hogy köztünk maradjon.

Minden szó, újabb késszúrásként érte Mariust. Ő bízott ezekben az emberekben. És most mind ellene fordultak.
- Szerintem kissé túlreagáljátok – jelentette ki Lycoris bácsi. Marius reszeketegen fellélegzett. – Azzal vagytok elfoglalva, hogy Marius kvibli, de nem veszitek figyelembe, hogy Black is.
- Dehogynem. Éppen ezért nem maradhat – mondta hűvösen Belvina néni.
- Kiraknátok egy tizenegy éves kölyköt, mert nem tud varázsolni, de nem számoltok azzal, hogy a mágia nem minden területe igényel gyakorlati tudást. Még lehet belőle remek csillagász, vagy rúnafordító, és ezáltal lemoshatja az állapotával okozott foltot a hírnevünkről. Sőt, talán fejleszteni is lehetne, talán képes lenne egyszerűbb bűbájok végrehajtására.

Archie bácsi bozontos szemöldöke felszökött a homlokára.
- Persze! Sőt, fogadjunk be jött-ment muglikat, mert még képesek lesznek életben tartani egy golymókot, hát nem remek? Normális vagy?
- Én csak azt mondom, hogy logikusan átgondolva, az sem vet ránk sokkal jobb fényt, ha kiteszünk egy gyereket – védekezett Lycoris bácsi.
- De igen, ha az a gyerek kvibli – jelentette ki Sirius bácsi.

Lycoris bácsi hátra dőlt a székében és keresztbe fonta a karját.
- Én akkor is azt mondom, hogy maradjon, és próbáljunk meg kezdeni vele valamit.
Marius nem győzte kapkodni a fejét az éles szóváltás közepette.
- Én is ellened szavazok, Lycoris – jelentette kis Regulus bácsi, és sötét tekintetét Mariusra emelte. – Az ilyeneket nem kitagadni kéne, hanem megölni. Ez felér egy árulással.

A fiú most már reszketett. Közel állt hozzá, hogy leájuljon a székéről, ami olyan kényelmetlen volt. Ugyanez a szék máskor puhának tűnt. Most szívesebben ült volna máshol. Az ágyán. Remélte, hogy az ágyában van, és ez csak egy rossz rémálom. Ilyen nem történhet meg vele.
- Megölni – legyintett Pollux. – Ha itt most megöljük, ránk bizonyítják, és nem valószínű, hogy el tudnánk tussolni. Ha meg más megoldáshoz folyamodunk, az túl lassú. Nem élhet velünk még hónapokig, amíg hat a méreg. Ha kirakjuk, és szerencsénk van, magától elpusztul.

Marius letörölte a könnycseppeket az arcáról.
- Pollux – nyögte. A testvére! Hogy mondhat ilyet? Hideg futkosott a hátán, mégis, izzadt az egész teste. Remegett a visszafojtott zokogástól, ami minduntalan ki akart törni belőle.

Elladora néni halálfej szerűen elmosolyodott.
- Akkor hát meghoztuk a döntést...
- Én még nem is szavazhattam – vágott közbe Cassiopeia. Felháborodott pillantást vetett a felnőttekre.
- Persze, hogy nem. Még kiskorú vagy.
- Pollux is az – nézett a lány a fivérére.
- Pollux hamarosan betölti a tizenhetet, van egy lánya, és sokkal érettebben gondolkodik nálad – jelentette ki Elladora néni ridegen.

Cassiopeia nem adta föl.
- De Marius nekem is az öcsém. És azt kell mondanom, hogy mérhetetlenül utálom őt. Egy undok, önző, kiállhatatlan alak. Nem volt olyan nap az életemben, amikor ne kívántam volna, hogy bár ne született volna meg – magyarázta ingerülten.
- Cassie, kérlek – suttogta Marius. Semmi szükség nem volt már erre, így is szörnyen érezte magát. Bőven elég volt az apjától és Polluxtól hallani, hogy mennyire utálják őt.
- Mégis, most azt akarom, hogy maradjon, bármennyire is gyűlölöm. Azért ezt még ő sem érdemli.
- Hadd maradjon – kérte Dorea is. A talárját összefogó csillogó díszen megvillant a fény, a fiú inkább nem is akarta látni, ahogy elvakítja.

Mert most már egy kicsit bánta, hogy tönkre tette Cassiopeia képét, és fellökte Doreát. És minden mást is, amit az elmúlt évek alatt tett. Minden egyes veszekedés és undokoskodást. Pedig mennyi is volt, és mindig ő kezdte!
- Én is szeretném – vetette közbe Cedrella. Ő az unokatestvére volt, és eddig úgy nézett ki, hogy együtt kezdik a tanévet a Roxfortban. Az utóbbi hetekben annyiszor eltervezték, hogy milyen lesz! Most már biztos, hogy Cedrella egyedül lesz elsős.
- Megbolondultatok? – Callidora, Cedrella nővére elkerekedett szemekkel nézett rájuk. – Semmiképp!
- Marius menjen el. Az apukám is azt mondta, hogy menjen el – bólogatott Walburga.
- Mi az a kvibli? – nyafogta közben Lucretia.

Elladora néni összecsapta a tenyerét.
- Elég – mennydörögte közben Sirius bácsi, túlharsogva a kialakult hangzavart. – Nem fognak háromévesek dönteni ebben az ügyben – nézett jelentőségteljesen Lucretiára és Walburgára. – De még csak tizenhárom évesek sem – nyomatékosította Cassiopeiának és Callidorának. – Már döntöttünk.

Csend telepedett az asztaltársaságra, és Marius ismét magán érezte a pillantásokat.
- Állj fel! – szólt végül az apja. A fiút teljesítette a parancsot, és furcsa módon, nem kavarogtak a fejében a gondolatok. Nem gondolt arra, hogy nem lesz hol aludnia. Nem gondolt arra, hogy soha nem fog tudni varázsolni. Még arra sem, hogy sosem láthatja majd a Roxfortot. Pedig annyira várta már! Az elméje üres volt, és nem tudott mást tenni, csak állni ott, a tekintetek kereszttüzében, és olyan aprónak tűnni, amennyire csak lehet. – Úgy. Még sírsz is, mint egy ötéves kislány. Gratulálok. – Rövid szünetet tartott, ami alatt Marius megpróbálta letörölni a könnyeit, de azok újra meg újra a szemébe gyűltek, hogy aztán meginduljanak lefele az arcán. – Nem vagy többé a családunk tagja. Valójában soha nem is voltál. Csak sajnos ezt mi sem tudtuk. Most elmész innen, és soha nem jössz vissza. Nem akarom, hogy bármi közöd legyen hozzánk. Nekem te nem vagy a fiam.

Mariusból kitört a zokogás, és mondani akart valamit, de egy értelmes szót sem bírt kinyögni.
- Kifelé! – Elladora néni az ajtó felé mutatott. Marius nem mozdult, csak állt, és sírt. A fülében dobogott a szíve, és képtelen volt elhinni, hogy ezt teszik vele. Szerette ezeket az embereket, egész eddigi életében hitt abban, amit mondtak, és ők most ellene fordultak.

Mivel nem mozdult, Pollux előhúzta a pálcáját, és rászegezte. Aztán az apja is, meg Elladora néni, meg Archie bácsi, és mindenki, akinek már volt pálcája.
Remegő lábakkal tett egy lépést, aztán még egyet. Lassan elhaladt az asztal mellett. Az ajtó felé menet néhányszor megbotlott, a könnyei elhomályosították a látását. Nekiesett a kredencnek, mire valaki megragadta a grabancát, és nagyot taszított rajta, Elladora néni meg visítani kezdett.
- Ne érj a poharainkhoz, mocskos kis kvibli!

A hosszú, sötét folyosón végighaladva megbámulták őt a portréalakok. Úgy nézték, mintha valami látványosság lenne. Közvetlenül utána ott lépkedtek a családtagjai, akik, ha úgy ítélték meg, hogy túl lassan halad, szívesen löktek egyet rajta. Egy pálca végig az oldalának volt szegezve.

Aztán elértek az ajtóhoz. Egy férfikéz elfordította a kilincset, rajta pedig ismét löktek egyet. A lépcső tetején állt, csupán egy küszöb választotta el a családjától – mégis, mintha fényévekre lettek volna tőlük.
Marius megfordult. Hátha csak azt mondják, vicc az egész. Ő varázsló, ahogy mindig is tudta. Nem tagadják ki, mert szeretik, és különben is.

De nem. Egy pillanatra látta még Elladora néni gonosz mosolyát, az apja undorodó arckifejezését, Pollux gyilkos tekintetét, Dorea aggódó pillantását. Az integető Walburgát, az elégedett Callidorát és az unott Belvina nénit. Aztán az ajtó becsapódott az orra előtt, ő pedig ott maradt egyedül.

Nem mozdult. Egy órán keresztül állt az ajtó előtt, mígnem Regulus bácsi kiment, és megfenyegette, hogy a két perc múlva még látótávolságon belül lesz, úgy megátkozza, hogy azt egy életre megkeserüli.
Nem mert ellenkezni. Tudta, hogy tényleg megteszi.

Mégis. Egyedül kóricálni Londonban... Céltalanul haladt előre, és közben tudatosult benne, hogy nincs hová mennie. Nincs mit ennie. Nincs pénze, nincs semmije.
Megállt, és magát átkarolva nekidőlt egy magas épület falának. Mit csináljon?
- Eltévedtél, kölyök? – kérdezte egy arra járó kalapos férfi.

Marius felemelte a könnyáztatta fejét.
- Hagyjon békén, maga mocskos mugli! Ne szóljon hozzám! – ordított rá.
- Nyugalom! – szólt az illető szelíden, és a vállára tette a kezét.
- Ne érjen hozzám! – Marius már toporzékolt dühében. Hagyja már végre békén mindenki. – Engedjen el!

Ellökte magától a férfit, és rohanni kezdett. Csak futott, futott, már égett a tüdeje, de ki akart futni a világból. De aztán majdnem elütötte egy négy keréken guruló hangos doboz. Nem tudta, mi az, és miért van ott, de hisztérikusan belerúgott, aztán megkerülte, és ment tovább.
Egy parkban kötött végül ki. Teljesen kimerült, ő már nem akart semmit, csak pihenni végre egy kicsit. Leroskadt az egyik padra, és kétségbeesetten vette szemügyre a környéket. Azt se tudta, hol van. Előre dőlt, két kézzel belemarkolt a hajába, és próbált megnyugodni, de nem ment. Mit fog egyedül csinálni? Ha legalább varázsolni tudna! De nem tud. Miért nem tud?

Felhúzta a lábát, és a térdére hajtotta a fejét, így zokogott, némán. Úgy érezte, a szíve nehéz, pedig üres és fekete.
Aztán valami kiesett a zsebéből. A kis figura volt az, amit reggel rejtett oda. Az egyetlen tárgy, ami maradt neki abból a csodákkal teli világból, ami nem fogadta őt be.
A fiú arra gondolt, hogy el kéne dobnia. Rossz is, és különben is: oda tartozik, ahova ő már nem. De végül nem volt rá képes. A tenyerébe zárta kis ólomfigurát, és úgy szorította, mintha az lenne az egyetlen igaz dolog a világon.

Marius Black nagyot esett. Selejtes volt.