1944. április

Roxfort

- Fejezd már be a hümmögést! – csattant fel Walburga. Lucretia felpillantott a levélből, amelyet addig olvasgatott.

Ketten tartózkodtak a hálószobájukban. Egyik társukat a szülei vették ki a háborúkra hivatkozva, a másik kettő vacsorázni ment.

Unokahúga szavaira Lucretia reakciója csupán egy szemforgatás volt. Ismét felemelte a levelet és szemével újra átfutotta a sorokat.

Drága Lucretia!

Közeledik a tanév vége. Ezzel együtt a tanulmányaidnak is vége szakad. Édesanyáddal sokat tanakodtunk. Nem illendő egy lánynak sokáig hajadonnak maradni, miután megkapta az alapvető oktatást. Találtunk neked férjet. Joseph Travers hajlandó megkérni a kezedet, amennyiben úgy adódik. Azonban lásd, milyen jószívűek vagyunk édesanyáddal: ha május elsejéig találsz magadnak egy elfogadható vőlegény-jelöltet, lehet róla szó, hogy vele kösd össze az életed. Természetesen nem kötelező, Joseph Travers vagyonos és jó hírű férfi, amennyiben ő megfelel számodra, már kezdjük is az esküvő szervezését. Azonban, ha találsz valaki mást, haladéktalanul jelezd felénk.

Üdvözlettel:

Szerető Édesapád

- Hm – morfondírozott tovább, mire Walburga lecsapta a kezében tartott könyvet és egy pálcaintéssel odaröptette magához Lucretia levelét. Lucretia nem akarta, hogy elolvassa, de valójában nem számított, mert ha nem olvassa el, akkor később úgyis megkérdezi majd, mi volt benne, ő meg elmondja.

Walburga visszalibbentette hozzá a pergament, amikor végzett az olvasással és féloldalasan elmosolyodott.

- Joseph Travers? Hány éves is? Ötven?

- Negyvenhét – morogta Lucretia.

Walburga vállat vont.

- De legalább gazdag.

Lucretia hanyatt dőlt, be a puha párnák közé és remélte, hogy elsüllyed. Lesüllyed. Jó mélyre. Ez nem történt meg, helyette a feje fölé emelt levelet olvasta el újra. Tudta jól, hogy a szülei azért nem gondolkodtak korábban, azért nem szereztek neki még időben egy jó férjet, mert csak és kizárólag az érdekelte őket, hogy az öccse jól házasodjon. Neki meg már jó ideje biztosítva volt Walburga.

Azonban épp emiatt a balszerencse miatt jutott ki neki a szerencséből is. Dönthet. Az apja azt írta neki, van választási lehetősége. Nem muszáj Traversszel összeházasodnia.

A tudat, a lehetőség hogy ő dönthet a saját sorsa felől boldogsággal töltötte el, és olyan ajtókat nyitott meg számára, amelyekről nem is tudta, hogy léteznek.

Másnap reggel a szokottnál vidámabban ébredt. A lába megállíthatatlanul toporgott a fölödön, amíg Walburga kisminkelte. Walburga szerette kisminkelni őt, főként mert állította, hogy Lucretia mindig elrontja a saját megjelenését, ha hagyja, hogy egyedül csinálja. Az pedig az egész családjuk hírnevét rontja.

Lucretia is szerette, amikor Walburga kisminkelte, mert bár az elején és a végén nagyon kritikus tudott lenni ("Merlinre, milyen rövid a szempillád, és szörnyű, mennyire pattanásos a bőröd" – "Továbbra sem te vagy a Roxfort ékköve, de most már legalább kinézel valahogy.") a kettő között csöndben maradt.

Kettesben sétáltak fel a nagyterembe. Ilyen korai órákban a többség még aludt. Lucretia az izgatottságtól kelt korán, Walburga pedig az ő motozására ébredt fel. A kihalt étkezőben elszórtan üldögéltek a diákok. A Mardekár asztalánál Lucretia megpillantotta egyik jó barátját. Óvatosan Walburga karjára csúsztatta a kezét és szelíden húzni kezdte az üres helyek irányába.

- Jó reggelt, Ignatius – mosolygott a fiúra, aki addig minden figyelmét a tükörtojásának szentelte.

- Sziasztok – köszönt Ignatius, amíg ők helyet foglaltak. Walburga a mennyezet felé pislogott.

- Esik a hó. – Lucretia követte a tekintetét. – Áprilisban!

- Ilyenkor szeszélyes az időjárás – vont vállat Lucretia. Úgy tűnt, Walburgát valamilyen indoknál fogva sértette a tény, hogy havazik, mivel durcásan összefonta karját és szúrós pillantásokkal mérte fel az asztalra helyezett ételek sokaságát.

Lucretia hagyott neki egy kis időt, hogy csendben duzzoghasson, de aztán nem bírta tovább. Elővette a levelet, amit kapott és átnyújtotta Ignatiusnak.

- Ezt küldték nekem, tegnap érkezett – magyarázta, amíg a fiú széthajtogatta. Ignatius végigolvasta a levelet, aztán visszanyújtotta neki. – Segítetek, ugye? – kapkodta a lány pillantását Walburga és Ignatius között. – Huszonkét napom van találni valakit.

Walburga elvett egy pirítóst meg két kis szalonnát és kezében késsel és villával a homlokát ráncolta.

- Nem – szólt. – A szüleid találtak neked egy megfelelő embert. Te csak kéreted itt magad, azt hiszed, a fél Roxfort beléd esik majd, te meg válogathatsz. Légy hálás azért, amid van – szegte fel az állát. – Nem mellesleg, nem érek rá a te esküvőddel foglalatoskodni, tekintettel arra, hogy az enyém is közeleg.

Lucretia lesütötte a szemét. Talán unokatestvérének igaza van. Hogyan is gondolta ezt? Minden bizonnyal a szülei is szeretnék, ha a legmegfelelőbb párt választaná magának.

- Igaz – ismerte el.

Walburga elégedetten bólintott.

- Nem állítom – folytatta –, hogy nem kaphattál volna jobbat, de ezt csakis magadnak köszönheted. Veled ellentétben én már nyolcévesen az apám elé álltam és előhozakodtam a témával. Ennek köszönhetően pedig – magyarázta, és nem bírta elrejteni önelégült mosolyát, ahogyan levágott egy apró darabkát a sültszalonnából – eléd kerülök az öröklési rendben.

Voltak pillanatok, amikor Lucretia azt kívánta, bár lenne benne annyi bátorság, hogy egyszer megátkozza Walburgát. Ez is egy ilyen pillanat volt.

Vele ellentétben Ignatius jót nevetett Walburga szavain.

- Ilyen indokkal is lehet házasságot kötni – mondta. Lucretia rákapta a tekintetét. A fiú barna szeme derűsen csillogott. – Nos, Lucretia, nem tudom, téged mi motivál a szüleiden kívül, de segítek, ha szeretnéd.

Walburga olyan arcot vágott, mint egy gyerek, akinek azt mondták, hogy elmarad a karácsony. Lucretia szívéről ellenben hatalmas kő esett le.

- Hálás köszönetem!

Sötét varázslatok kivédése órára Walburga nem járt. Azt mondta, amikor hatodév elején választani kellett, hogy mit tanulnak továbbra is és mit nem, hogyha lenne sötét varázslatok óra, arra járna, de ebből öt év is elég volt neki. Lucretia azonban arra gondolt, hogy háború van, érdemes továbbra is felkészültnek maradni. Ennek az órának köszönhette Ignatius barátságát is. A fiú lett a padtársa, gyakran dolgoztak együtt. Közben kiderült, hogy kedves és barátságos.

Persze Lucretia most jobban örült volna, ha nincs ez az óra, tekintettel arra, hogy szombat volt. De a tanárnő hajthatatlan volt, márciusban elmaradt egy órájuk, és most tudták csak bepótolni.

Amíg Merrythought professzor a padsorok elején állva magyarázott, ők ketten összedugták a fejüket. Lucretia sötét, majdhogynem fekete hajának szálai összevegyültek Ignatius gesztenyebarna, drótszerű hajával.

- Itt egy pergamen – csúsztatott elé a fiú egy lapot. Lucretia bólintott, Ignatius pedig a kezébe nyomott egy pennát is. – Szűkítenünk kell a kört – magyarázta. – Mi az elképzelt jövendőbelid legfontosabb tulajdonsága?

Lucretia megnedvesítette ajkát és enyhén elnyílt szájjal elgondolkodott. Sosem fogalmazott meg ehhez hasonló szempontokat.

- Gazdag – nyögte ki végül, mire Ignatius éppúgy felnevetett, ahogyan a nagyteremben is tette, miután Walburga kiosztotta Lucretiát. Rosszul esett neki, mindkét alkalommal komoly dologról volt szó. Ráadásul a professzor asszonynak is feltűnt.

- Mr. Prewett! – szólt rá Ignatuisra, a hangja szinte karistolta Lucretia fülét. A nő szigorú tekintettel végigmérte őket, majd folytatta a magyarázatot.

Ignatius várt egy kicsit, aztán újra Lucretiára pillantott.

- Írd akkor ide a lapra.

- Micsodát?

Ignatius válla rázkódott a visszafojtott nevetéstől.

- Azt a szót, hogy "gazdag". És a többi, hasonlóan fontos kritériumodat is.

Lucretia bólintott és óra végére el is készítette a listáját.

Kettesben felvonultak a csillagvizsgáló toronyba. Most épp szikrázóan sütött a nap, de Lucretia még így is didergett.

- Na, lássuk azt a listát – vigyorgott Ignatius. Lucretia elővette és ismét mindketten a papír fölé hajoltak, hogy elolvassák:

Gazdag

Aranyvérű (lehetőleg tagja a Szent Huszonnyolcas listának)

Ignatius elhúzódott tőle és fáradtan beletúrt a hajába; a nap játékától vöröses szálak csillogtak benne.

- Hát, mindig is tudtuk, hogy nem te vagy a legélesebb kés a fiókban – jegyezte meg nevetgélve. Lucretia nem tudta, milyen fiókról beszél, de inkább nem kérdezett rá.

Ignatius a földre dobta a táskáját, leült és pennát, meg tintát vett elő. Kinyújtotta kezét, Lucretia pedig átnyújtotta neki a listát.

- Tehát – szólalt meg újra Ignatius – mivel a határidő április vége, lehetetlenség olyan párt találnod, aki nem maga is roxfortos jelen pillanatban. Kivéve talán, ha akad valaki, akivel a roxmortsi hétvége alkalmával összejön egy találkozó. De arra elég csekély az esély. Szóval mondj egy alsó korhatárt.

Lucretia a szemöldökét ráncolta. Furcsa volt, hogy neki kellett ezt eldöntenie és nem csak megmondták, hogy mi lesz.

- Legyen mondjuk... Nem is tudom... Tizenöt?

Ignatius szórakozottan bólintott és felírta ezt is a listára. Lucretia a kíváncsiságtól hajtva odalépett mellé és előrehajolt, hogy megnézze a kiegészült listát. Ilyen közelről jól érezte a fiú borsmenta illatát.

- Gondolom, legyen továbbá jóképű is – pillantott fel rá Ignatius. Lucretia eltűnődött és bólintott. Nem is lenne rossz, ha helyes fiút szerezne magának. – És valami belső tulajdonság? Kedves? Segítőkész? Derűlátó?

Lucretia a száját harapdálta. Belső tulajdonságok. Azaz, milyen legyen az illető viselkedése. Összeszorította a szemét, és próbált elképzelni valakit, akivel szívesen töltené az idejét. Elballagnak a Roxfortból, és csak ők ketten élnek egy kúriában. Mi történik ott? Talán szeressen kertészkedni? De azt a manók majd megcsinálják. Vagy inkább szeresse a kviddicset. De Lucretia nem is szerette a kviddicset. Akkor inkább a vőlegénye se szeresse. Viszont szeretett kimenni. Kint sétálni, mondjuk. Igen, az jó lesz.

- Szeressen sétálni.

Ignatius a fejét csóválva felírta ezt is. Lucretia szeme elé pedig egy kép tolult. A kellemes, tavaszias park helyét, ahol a vőlegényével sétálgathatna, átvette egy kietlen, elnéptelenedett kert, ahol már csak kisebb, sárgás csomókban nőtt a gaz. A virágok helyett a vér vöröslött, a tavacska vizét halottak szennyezték.

- És legyen olyan, aki meg tud védeni – hadarta. – A varázslók és a muglik háborújától is – egészítette ki.

A tudata mélyén eddig is ott szunnyadt ez az egész. Egy rémálom volt a tavalyi nyár, amit otthon töltött. Meg az azelőtt is. És az azt meglőző. Két háború dúlt a világban, és bár Walburga gyakran hangoztatta, milyen szörnyű nekik itt, a Roxfortban, Lucretia úgy érezte, ebben most nincs igaza. A vár falai közt biztonságban voltak. Ő sem értett egyet Dippet és Dumbledore nézeteivel, de azt értékelte, hogy őket, diákokat, igyekeztek távol tartani a veszedelemtől.

De mi lesz vele, ha kikerül innét? Ha nem csak egy nyarat kell kibírnia? Meddig tart még a vérengzés? Hogyan fogja túlélni ezt az egészet?

- Félsz? – mérte végig Ignatius. Lucretia lebiggyedő ajkakkal bólintott. Rettegett.

A fiú megfogta a kezét és lehúzta maga mellé a földre.

- Walburga azt mondta, nem szabad a földre ülni – motyogta Lucretia. Ignatius válaszra sem méltatta. Helyette belemártotta a tintába a pennáját és felírta az eddigiek mellé: védelmező.

Még aznap nekiláttak összeírni a lehetséges jelöltek listáját. Hat fő. Hat fiú maradt végül, aki minden kritériumnak megfelelt.

Ignatius elégedetten bólintott, ahogyan végignézett a listán.

- Most pedig – szólt – nincs több vesztegetni való időnk. Írj levelet az elsőnek.

Lucretia szeme elkerekedett.

- Levelet? – pislogott értetlenül.

Ignatius előszedett ingjének mellzsebéből egy kicsiny naptárt és a lánynak adta.

- Különböző dátumokat adj meg nekik. Mindegyikükkel randevúd lesz, ezek alkalmával látni fogod, melyikük a legszimpatikusabb számodra.

Lucretia tűnődve forgatta kezében a naptárt. Barátja nem sok időt hagyott neki, máris előhalászott egy pergament és az orra alá dugta.

- Mázlid van. Hat jelölt, hat hétvégi nap.

Lucretia lélegzete elakadt. Egyetlen szabad hétvégéje sem lesz egész áprilisban?!

- De... És mi lesz a jó híremmel? Nem randevúzhatok egy héten kétszer, két különböző fiúval. Az szörnyen venné ki magát.

- Nos – kezdett bele Ignatius, amíg a neveket összepárosította a napokkal, miután látta, hogy ezt a feladatot nem bízhatja Lucretiára –, vagy azzal törődsz, vagy pedig a jövőddel. A pletykákat hamar elfelejtik. Mellesleg nem kell az ilyen információkat mindenkivel megosztani. A helyedben Walburgának sem mondanám el, hihetetlenül pletykás.

Lucretia magában igazat adott neki. Csöndesen figyelte, ahogyan Ignatius elkészíti az ütemtervet. Közben ismét havazni kezdett, a hópihék beleszálltak a fiú hajába, és ott is maradtak kis időre, mint valami csillogó hajdísz, mielőtt elolvadtak volna.

- Mit írjak nekik? – kérdezte Lucretia. Lepillantott az ölében fekvő pergamenre.

- Első emberünk Andrew Carrow, ötödéves – magyarázta Ignatius. Lucretia megcímezte a levelet, aztán várt, hogy a fiú folytassa. Mivel nem tette, felpillantott az arcára, de úgy tűnt, tőle nem várhat választ. Ignatius kíváncsian fürkészte őt, mintha neki kéne tudnia, hogyan kell fiúkat randira hívni. Ez milyen megalázó! Ő fut a férfiak után...

Élesen beszívta a hűs levegőt, égette a tüdejét. De erőt is adott, és mindenféle visszaolvasás nélkül, lendületből megírta a szöveget:

Tisztelt Andrew Carrow!

Nagy örömömre szolgálna, ha jövőhét szombaton, április 15-én délután három órakor találkozna velem személyes okokból kifolyólag. Szívesen megismerném Önt, a személyiségét és érdeklődési köreit. Amennyiben Ön is érdeklődik irántam, kérem mihamarabb jelezzen vissza.

Tisztelettel:

A Nemes- és Nagy Múltú Black-ház egyenesági leszármazottja, Lucretia Black

Átadta Ignatiusnak, és a fiú arcát fürkészve várta a visszajelzést. De Ignatius szája lassan megint felfelé görbül, aztán újra felnevetett.

- Miért nevetsz ki?

A fiú lassan ingatta a fejét.

- Ti, Blackek, szerettek mindent túlbonyolítani. De nem baj, jó ez, ne aggódj – veregette meg Lucretia vállát. És Lucretia fejében meg sem fordult, hogy esetleg mégsem lenne jó, ha egyszer Ignatius azt mondta, hogy az. Elmosolyodott és a levéllel a kezében felállt, hogy aztán az ajkát beharapva sarkon forduljon, és a bagolyházig meg se álljon.

Pontosan egy héttel később volt esedékes a találkozója. Egyedül állt a hálószobában, szemben a tükörrel és mellkasa fel-alá hullámzott. Mit kellene felvennie?

Egyébként meg hol van Walburga? Lucretia remélte, nem jön most be, hogy a kéretlen tanácsait osztogassa. Másfelől viszont azért jól jöttek volna az ötletei és a meglátásai.

Behunyta a szemét.

Mély levegő, be és ki...

Mit mondana Walburga?

Talán valami olyasmit, hogy "Ezért tanultál öltözködésetikettet, te nyomorult!?". Igen, valószínűleg pontosan ezt ordította volna Lucretia fülébe. És igaza lett volna.

A ládája elé lépett, felhajtotta a tetejét és előhalászott belőle egy sötétzöld blúzt, meg egy fekete szoknyát. Gyorsan átöltözött, megfésülködött, és eltűnődött, merjen-e lopni Walburga sminkkészletéből. Végül arra jutott, hogyha már férjet keres magának, akkor nem illik kozmetikumokkal becsapni az illetőt. Azért megcsipkedte kissé az arcát, hogy pirosabb legyen, és éppen ebből az okból kifolyólag megharapdálta a szája szélét is.

Háromnegyed háromig a hálóteremben járkált körbe-körbe, akkor viszont úgy felpattant, mintha valaki belé csípett volna.

Lassú léptekkel merészkedett ki a klubhelyiségbe, onnan pedig fel az első emeletre. A kihalt kastélyban hangosan koppant minden lépése, visszhangot vert a falon még a légzésének hangja is. A szíve a fülében dobogott. Sosem volt még randevúja. Vajon milyen lesz?

A könyvtár előtt megállt. Mélyen beszívta a levegőt és benyitott. Szemével Andrew Carrow-t kereste, de a fiú nem volt sehol. Izzadó tenyerét maga előtt összekulcsolva lépett be a terembe. Az egyik asztalhoz sétált, leült és folyton folyvást az órára pillantgatva várt. Andrew Carrow pontosan akkor érkezett, amikor az óramutató a hármasra billent. Egy másodperccel sem előbb vagy később.

Fejét lehajtva átbaktatott a termen és leült Lucretiával szembe.

- Üdv – szólt a lány. Nemigen tudta, mit mondhatna.

- Üdvözletem – felelte a fiú. Fejét továbbra is lehajtotta, vállait felhúzta, mintha attól félne, valaki hirtelen rátámad.

- Örülök, hogy megismerkedünk – próbált Lucretia találni valami témát. Csakhogy ő nem volt éppen a szavak embere.

- Részemről a megtiszteltetés.

A beszélgetésükben hosszú szünet állt be.

- Azon tűnődtem – szólalt meg ismét Lucretia –, hogy vajon mennyire lehet közös az érdeklődési körünk.

Andrew Carrow, aki így ültében egészen biztosan alacsonyabb volt nála, felpillantott rá.

- Jómagam a számmisztika rejtelmeiben szerek elmerülni szabadidőmben.

- Ó! Nos, én nem jártam számmisztikára. De minden bizonnyal nagyon érdekes.

- Az. Nemrégiben nekikezdtem egy kutatásnak – kezdte Andrew olyan tempóval és hanghordozással, amely valamiért Binnsre emlékeztette Lucretiát. Nem is volt képes sokáig figyelni. – ...és így összeadódnak a rezgések, amelyenek számát már kiszámoltunk az előző, kabbalisztikus numerológia segítségével.

Lucretia bólogatott, azt hitte, itt vége Andrew mondandójának, de a fiú csak azért állt meg, hogy levegőhöz jusson. Utána hamarosan folytatta.

Órákig beszélt, Lucretia szemhéja majdnem leragadt, mire végre Andrew Carrow az órájára pillantott.

- Néhány perc múlva hat óra. Addigra le kell érnem a nagyterembe, minden nap pontban hatkor vacsorázom. Szívesek felajánlanék egy helyet magam mellett, de úgy tudom, a különböző házak diákjai nem ehetnek egymás asztalainál. – Felállt és betolta székét. – Örvendtem a szerencsének. Amennyiben a továbbiakban is találkozunk még, előre jelezném, hogy kedden és csütörtökön a számmisztika szakkör vezetésével foglalatoskodom, pénteken és vasárnap pedig a kutatásom tölti minden szabadidőmet.

Lucretia még sokáig ült ott, az után, hogy a fiú lassú léptekkel elhagyta a könyvtárt. Zsibbadt az agya.

Végül csak erőt vett magán és hasonló tempóban elindult vissza a klubhelyiségbe. Ignatius ott várt rá, arca felderült, amikor belépett.

- Nos, milyen volt a randevú?

Lucretia leült mellé a bársonnyal bevont díványra.

- Andrew Carrow okos – állapította meg.

Ignatius vállat vont.

- Az ellentétek vonzzák egymást. – Lucretia összeráncolta a szemöldökét. Vajon mit akart ezzel mondani? Fancsali arcát látva Ignatius felnevetett. – Csak ugratlak. Mesélj, milyen volt.

- Nem sokat értettem abból, amit mondott. De pontosan érkezett. Viszont lassú volt. – Bánatosan felsóhajtott. – Ignatius, szerintem ő nem szeret sétálni.

A fiú az orrát dörzsölgetve bólintott.

- Nem is tűnik túl védelmezőnek a leírás alapján. Úgy látszik, ő nem a te embered. – Hirtelen előrántott egy lapot és egy pennát, meg egy adag tintát. Lucretia eddig észre sem vette, hogy itt van a táskája. – Abraxas Malfoy. Hatodév.

Lucretia gyorsan lekörmölt egy hasonló levelet, mint amilyet Andrew Carrownak is írt és elsietett a bagolyházba, hogy feladja a levelet.

Másnap azonban nem volt biztos benne, hogy az új kiszemeltje időben megkapta levelét. Neki is három órát írt, kettő órakor azonban még semmiféle visszajelzést nem kapott.

Idegesen gyűrögette szoknyája alját. Most akkor lesz randi vagy nem?

Fél háromkor érkezett vissza a bagoly. Remegő kézzel oldozta le a levelet a madár lábáról és hasonló idegességgel törte fel a pecsétet, majd hajtogatta szét a papírt.

Tisztelt Black kisasszony!

Kézhez kaptam levelét. Örömmel olvastam nyájas szavait, azonban el kell keserítenem: az én esküvőm már szervezés alatt áll, de nem Önnel. Ettől függetlenül, természetesen örömmel látom mind Önt, mind pedig a családját. A meghívók várhatóan július elején érkeznek meg, szíveskedjen megírni, mennyit szeretnének. További részletekről a meghívóban olvashat.

Üdvözlettel:

Abraxas Malfoy

Lucretia csalódottan eresztette le a kezében tartott levelet. Utána hanyatt dőlt az ágyon és egészen addig sírt, mígnem Walburga is bejött a szobába, és kritizálni kezdte.

- Jaj, mit bömbölsz már, mint egy csecsemő. Az embernek egy perc nyugodalma sincsen miattatok. Jó lesz végre haza menni. Gyűlölöm ezt az iskolát!

Lucretiának semmi kedve nem volt unokahúga szitkozódását hallgatni, így inkább behúzta az ágyfüggönyt és álomba szipogta magát.

Másnap, sötét varázslatok kivédésén beszámolt a fejleményekről Ignatiusnak. A fiú kedvesen megsimogatta Lucretia feje búbját és újabb pergament tolt elé.

- Fergus Parkinson. Hetedév.

Fergus, évfolyamtársuk lévén most is ott ült, tőlük nem messze. Lucretia megírta a levelet és az óra végén az asztala szélére helyezte. Az ajtóból visszapillantva látta, hogy Fergus elolvassa és elmosolyodik. Végre valami jól sikerül!

Fergus nem a könyvtárba hívta, hanem estebédelni. Lucretia nem volt biztos benne, hogy a vacsorára gondol, vagy pedig azért így fogalmazott, mert vele is háromkor találkozott.

A fiú a szobájában rendezte meg az estebédet. Mire Lucretia megérkezett, ő már szerzett is ételt. A lány eltűnődött, vajon az ebéd során lopkodta-e össze a finomságokat.

Fergus a szétszórt ruhadarabjain átevickélve ráugrott az ágyára, kényelmesen elhelyezkedett, és beleharapott egy szendvicsbe.

- Fe nem efel? – kérdezte, ahogyan próbált meggyürkőzni az óriási falattal, amit a szájába gyömöszölt. Lucretia először a kérdést sem értette, aztán hirtelen rájött, mit akart Fergus mondani.

Zavartan a füle mögé tűrt egy tincset és bólintott.

- De. Persze.

Lepillantott és igyekezett úgy végiglépkedni a padlón, hogy a cipőjével ne érjen hozzá Fergus szennyesruháihoz. Itt egy büdös póló, ott egy használt alsónadrág...

Végül odaért mellé és óvatosan lehuppant az ágy szélére. Elvett egyet az odakészített szendvicsekből, és eltűnődött, mit tanult arról, hogyan kell kés és villa nélkül szendvicset enni. A szemöldökét összevonva próbált visszaemlékezni, de nem jutott eszébe, ilyenkor mi a helyes eljárás. Walburga biztosan tudta volna.

- Mi van? Fáj valamid? – kérdezte Fergus két falat között.

- Ó, nem! Dehogy. Csak... elgondolkodtam. – Lucretia nem akart nagyon butának tűnni, ezért gyorsan a szájához emelte a szendvicset, és beleharapott úgy, mint Fergus.

A fiú követte a példáját, és csámcsogva végigmérte őt.

- Nem vagy te egy kicsit alultáplált? – kérdezte végül. Lucretia félrenyelte a falatot. – Meg a bőröd is olyan sápadt. Nincs valami betegséged?

Lucretia a mellkasát ütögetve próbált nem megfulladni. Fergus türelmesen várt.

- Nem hinném – felelt végül. Megköszörülte a torkát. – Kaphatnék valamit inni?

Fergus bólintott és az éjjeliszekrényről elvett egy üveget, majd odadobta Lucretiának.

- Ez vajsör? – olvasta le a lány a címkét. – Én nem iszom alkoholt.

Fergus felhorkant.

- Milyen kis finnyás vagy. Bocsi, de nincs vízem. Egyébként még a pisiek is isznak ilyet, semmi bajod nem lesz tőle.

Lucretia nagy nehézségek árán kinyitotta a sört és belekortyolt. Nem ízlett neki, így inkább folytatta az evést. Fergus közben beszámolt arról, mit szokott csinálni a szabadidejében. Lucretia egy szót sem értett belőle. Ezúttal nem azért, mert a fiú annyival okosabb volt nála, hanem mert végig tele volt a szája. Lucretia figyelmét jobban lekötötték az apró falatkák, amelyek minden szó kiejtésénél szélsebes módon fröccsentek ki a szájából.

Észre sem vette, hogy lassanként egyre hátrébb csúszik az ágyon, minimálisra csökkentve annak az esélyét, hogy a fiú leköpi.

- Meg se eszed? – kérdezte Fergus, amikor Lucretia leengedte a kezében tartott szendvicset.

- Jól laktam – hazudta. Valójában csak egyszerűen elment az étvágya.

- Na, add csak ide. Nem azért hoztam, hogy aztán kidobjuk. – Fergus kivette a kezéből az ételt és nagyot harapott belőle. – Hov if harhoffam?

Lucretia megpróbálta lefordítani magában a kérdést, és megrázta a fejét.

- Szerintem éppen a végénél. Befejezted.

Fergus nagyot nyelt.

- Tényleg! – Beletúrt zsírosodó hajába és kíváncsian vizslatta Lucretiát. – Neked van valami mondanivalód? Én beszéltem egész végig, azért ez nem így működik ám, hogy te meg végig hallgatsz! Hát mi vagyok én? Mi vagyok én?

- Igénytelen – sóhajtott Lucretia, amikor később beszámolt az eseményekről Ignatiusnak. A fiú elhúzta a száját és bólintott.

- Ludovic Rosier, hatodév – sóhajtott.

Ludovickal sétálni mentek a parkban. A nap végre langyosabban sütött, felmelegítette a levegőt. A világ virágba borult, nyíltak a földön és a fákon.

- Nem tudom, te hogy vagy vele – kezdte Ludovic –, de szerintem a múltkori kviddicsmeccs túlszárnyalhatatlan. Az a malőr! Micsoda cselek! És az eredmény...

- Nem igazán vagyok kviddicsrajongó – vallotta be Lucretia.

- Kár. Pedig én a csapatban is benne vagyok. Már egészen kicsi koromban megnyilvánult nálam ez a dolog. Az apám azt mesélte, az volt az első szavam, hogy "gurkó". Előbb tudtam repülni, mint járni. Hamar el is kezdtek tanítgatni, meg meccsekre is mindig vittek. A legjobban a '37-es Dimbournei-i Darazsak - Dallycastle-i Denevérek mérkőzés nyűgözött le, amelynek során majdnem az összes trükköt bevetették. Bámulatos volt! És, te mit szeretsz szabadidődben csinálni?

Lucretiát váratlanul érte a kérdés. Szabadidejében általában Walburga szapulását hallgatta.

- Nem is tudom. Talán... Talán énekelni.

- Á, én is imádok énekelni. A kedvenc csapatom himnuszát előbb tudtam, mint az országét. Szívesen megtanítom neked, ha még nem ismered.

És megtanította.

Lucretia úgy érezte, eddig ez volt a legjobban sikerült randija, de azért ott motoszkált a fejében, hogy talán Ludovic túl sokat beszél a kviddicsről. Később is, bármi mással próbált előhozakodni, a fiú átterelte a témát a sportra.

Adott hát egy esélyt Leopold Yaxley-nak is (negyedév, április 29.). Nem kellett volna. Lucretia még soha nem találkozott senkivel, aki ennyire hiú és beképzelt lett volna, pedig ő tizennégy éve együtt élt Walburgával.

- Én egyébként kifejezetten tehetséges vagyok átváltoztatástanból, mindig legalább ötven pontot szerzek egy órán. Nem is beszélve arról – magyarázta a fiú, miközben kihasználva a roxmortsi hétvégét, a faluban sétálgattak –, hogy nem a csak mágiában jeleskedem. Hétéves koromban díjat nyertem egy prózamondó versenyen. Nem mindenki születik a szép kiejtés tehetségével, ám én igen. Mellesleg, nem tudom, kegyed hallott-e már a modellépítésről, én otthon rengeteget modelleztem, első helyezést értem el vele egy európai szintű versenyen. De ez még régen volt, azóta már világelső is lehetnék, csak annyira leköti a szabadidőmet a mikroszkópos vizsgálatok végzése, amelyekkel egyedülálló felfedezéseket tettem, hogy egyszerűen nincs időm utazgatni. Legfeljebb az országon belül utazom manapság, általában akkor, amikor a családommal vadászni megyünk. Még négyéves koromban tanultam meg profin lovagolni mind a hétköznapi lovakon, mind pedig néhány mágikus fajtán is. Díjugratásban is nyerhettem volna, de volt az a pénz, amiért lemondtam az első helyről, ha érti, Miss Black, hogy hogy értem – kacsintott. – Szóval tehát a vadászatok, amelyeken általában magam fogom a legnagyobb vadakat, nos igen, ezek remek kikapcsolódást nyújtanak. De persze az igazi kikapcsolódást az adja, amikor a Reggeli Prófétának írok egyedülálló, rövid novellákat, melyeket hétről hétre olvasók ezrei várnak. Általában magam készítem hozzá az illusztrációkat is, klasszicista stílusban.

Leopold igazán udvarias volt vele, kedves és figyelmes, de amikor a találkozó után, a szoba csendjében Lucretia elképzelte vele a hátralévő életét, igazán elbizonytalanodott.

"Ez itt a feleségem, Lucretia, '25-ös évjárat. Magam, szereztem, Roxmortsban, még tizenötéves koromban. Jár, beszél, felszólításra elkísér megnézni, amint megnyerem legújabb díjaim. Gyermekeink, kiket ifjabb Leopoldnak és Leopoldának neveztünk el, remélvén, hogy nyomdokaimba lépnek, elnyerték a "leggyorsabban világra jövő kisded" címet. Kellő odafigyelésemnek és jól átgondolt nevelői tevékenységemnek hála, már ötnaposan kimondták első szavaikat, másfélévesen maguk írtak szonettet. Napjainkat a birtokunkon töltjük, a kúriát, amelyben élünk magam építettem a puszta kezemmel."

- Kell ez nekem? – suttogta Lucretia a levegőbe. Választ nem kapott.

Egyetlen esélye maradt. Magában azt hajtogatta, hogy "kérlek legyél tökéletes, kérlek legyél tökéletes", ahogyan a második emeleten lépkedett végig. Abner Bulstrode ott várt rá, közvetlenül a fiúvécé előtt. Ez nem kezdődött túl jól.

- Szia – szót a fiú félszegen.

- Szia – köszönt Lucretia.

- Talán... esetleg... sétálhatnánk – vette fel Abner.

Lucretia bólintott.

- Persze. Merre?

- Nem is tudom. Itt, az emeleten?

Lucretia újfent bólintott.

- Mondd csak, Abner, mint szeretsz csinálni a szabadidődben?

Abner szégyenlősen vállat vont.

- Hát, nem is tudom. Néha anyukámmal szoktunk zoknit kötni.

Lucretia megemelte a szemöldökét és biccentett.

- És még?

Abner szája büszke mosolyra görbült.

- Reggelente mindig megfejtem a keresztrejtvényt a reggeli prófétában.

- Ó!

- Igen. És a fejtörőket is. Meg néha kirakózunk a nagymamámmal.

Lucretia arra gondolt, elsőre talán nem a legizgalmasabb a fiú, de mélyen, legbelül, egész biztosan benne is van valami. Különben is, ő nyugodt életet akart. Abnerrel egész biztosan az lenne.

- Mondd csak, mik a terveid, most, hogy végzünk a Roxfortban?

Abner szerényen elmosolyodott.

- Anyukám már szerzett is nekem munkát a minisztériumban.

Lucretia elégedetten bólintott. Na tessék! Jól fizető állás, stabil családi háttér, veszélyektől mentes élet. Abner lesz az igazi.

- Remekül hangzik!

- Igen. Portás leszek. Nagyon várom már!

Lucretia az orrát mozgatva tűnődött.

- Hát... Annak is kell lenni valakinek – vont vállat kissé csalódottan. De vajon mennyit keres egy portás? A szülei nem fogják engedélyezni az esküvőt, ha a fiú nem keres jól.

- Igen. Neked is tudunk ám munkát szerezni, ha szeretnéd!

- Nem hiszem, hogy szeretnék dolgozni.

Blackéknél nem volt szokás, hogy a nők munkába álljanak. És őszintén szólva, Lucretia ezt teljesen helyénvalónak találta.

- Kár – tördelte Abner a kezét. – Anyukám nem fog örülni.

Lucretia szemöldöke összeszaladt. Nyugalom – mondta magának. Abner az igazi.

Mégis, a negyedik "Anyukám nem fog örülni" után már nem volt ebben teljesen biztos.

Ignatius a csillagvizsgáló toronyban várta, arcán kedves mosollyal. De amint megpillantotta Lucretiát, a mosolya eltűnt.

Lucretia szeretett volna erős lenni és nem összetörni, de nem ment. Kitört belőle a sírás. Csak állt és bőgött. Nem akart hozzámenni ahhoz az öreg pasashoz. De ha ma estig nem ír választ az apjának, csakis ő marad. De mégis milyen választ írhatna? Kihez akar hozzámenni? Ahhoz a lassú és unalmas stréberhez? Ahhoz az igénytelen majomhoz? Netán a kviddicsmániás mitugrászhoz? Az egoistához? Vagy anyu pici fiához?

A sós könnyek a szájába folytak és képtelen volt megnyugtatni magát. Hangosan zokogott tehetetlenségében. Olyan érzés volt, mintha lett volna benne egy aprócska szörnyeteg, aki mindenáron szét akarja marni belülről.

Meleg érintést érzett a vállán. Ignatius lépett oda hozzá. Melegen átölelte, olyan volt, akár egy vastag takaró, ami elzárja őt minden rossztól.

Lucretia eltűnődött, mikor ölelték meg utoljára.

Lucretia arra jutott, valószínűleg sosem.

Ignatius elhúzódott – pedig neki ennyi nem volt elég, azt akarta, legyen valaki, aki örökké őt öleli – és az álla alá nyúlt, kényszerítve, hogy nézzen fel rá.

- Mindent értek – mondta. – Abner Bulstrode sem a te embered. Megesik az ilyen. – Ezzel nem segített, Lucretiából újabb zokogás tört fel. – Ne sírj, rendben? Eszembe jutott még egy fiú.

Lucretia végre vette a fáradságot és megtörölte az arcát. Habár ez teljesen fölösleges volt, mert újabb könnycsepp buggyant ki a szeméből.

- Tényleg? – kérdezte.

- Igen. Teljesen megfeledkeztem róla – bólintott Ignatius, ezúttal sejtelmes mosoly játszott az ajkán. Lucretiában újra feléledt a remény. Talán a barátja talál végre egy megfelelő embert! Ignatius megfogta a karját és szelíden húzni kezdte lefelé a csigalépcsőn. Aztán mentek lejjebb és lejjebb, egyre lejjebb, mígnem leértek a pincébe. A Mardekár klubhelyiségének bejárata előtt Lucretia szeme elkerekedett.

- Ráadásul mardekáros? – kérdezte, amíg a fiú kimondta a jelszót.

Ignatius nem válaszolt, helyette a lányok szobái felé terelte őt.

- Hozd rendbe magad és kilencre légy ott a csillagvizsgáló toronyban.

- Addigra megbeszéled vele, hogy ő is legyen ott? – pislogott Lucretia tágra nyílt szemekkel. El se akarta hinni!

Ignatius bólintott és elsietett. Lucretia nézett utána egy darabig, utána felocsúdva döbbenetéből elsietett, hogy megmossa az arcát és átöltözzön – a rajta lévő ruha nedves lett a könnyeitől.

Közben végig az járt a fejében, vajon ki lesz az a fiú. Hirtelen egy gondolat szökött a fejébe. Csak nem... Nem, az nem lehet. Tom Denem semmiképp. Ignatius valószínűleg tudta, hogy tetszik neki Tom (Walburga is rájött sajnos), de ő nem felelt meg a kritériumoknak. Nem tudhatták, aranyvérű-e, pénze meg nem volt, merthogy árva. Na persze jóképűnek jóképű volt és minden bizonnyal megvédte volna Lucretiát. Mindig is úgy képzelte, hogy Tom nem szereti a harcot, a vért, a csatákat.

De a családja sosem mondott volna rá igent. Bármennyire is imádta volna, Tom Denem semmiképp nem jöhetett szóba. De vajon akkor kire gondolhatott Ignatius?

Alig győzte kivárni a kilenc órát. Akkor aztán felpattant és meg sem állt a csillagvizsgáló toronyig.

A csöndes kastély nesztelen lépcsőfokain felkapaszkodva érezte, ahogyan a szíve vadul kalimpál a mellkasában. Elfáradt, mire felért, de nem állt meg, hogy csillapítsa vad légzését, rögvest belépett a helyiségbe.

Egy alak állt a sötétben, a holdfény hátulról megvilágította. Ám még így is, még az arcára vetülő árnyak ellenére is látni lehetett azt a komisz mosolyát. Lucretia szája elnyílt. Csak állt ledermedve, akkor is, amikor Ignatius közelebb lépett, kezében egy rózsát szorongatva. A lánynak csak most tűnt fel, hogy ünnepi öltözet van rajta.

- Nos, Lucretia Black. Leszel a feleségem? – kérdezte Ignatius. Aztán várt. Jó sokat, mert Lucretia fejében csak úgy cikáztak a gondolatok. Ignatius volta legkedvesebb ember, akit valaha is ismert. Segítette, támogatta, biztatta. Nem csak az utóbbi napokban, hanem attól a naptól kezdve, hogy hatodévben padtársak lettek, Lucretia pedig megkérdezte tőle, mennyi van még hátra az órából. Miért is nem jutott eddig eszébe, hogy olyan emberhez menjen hozzá, akit már szeret, és ne valaki olyat próbáljon megszeretni, akivel azért ismerkedik össze, hogy aztán hozzámenjen. – Lefagytál, aranyom? – kérdezte végül Ignatius, mivel Lucretia továbbra is tátott szájjal, dermedten állt. Erre aztán észhez tért.

Közelebb lépett Ignatiushoz és átölelte. Beszívta a fiú borsmenta illatát és elmosolyodott.

Ignatius eltolta magától, felmutatta Lucretia listáját, amelyen mostanra sorra kipipált mindent, aztán felvonta a szemöldökét. A lány elégedetten bólintott, Ignatius pedig végre megcsókolta.

Abban a pillanatban ő volt a legboldogabb ember a világon.

__

Megjegyzés:

Azt hiszem, eddig ez a legvidámabb történet itt. Remélem, azért ez is élvezhető volt😊

(És igen, most fejeztem be, az utolsó részeknél már alig éltem, szédülök és minden bajom van, de én ezt most akartam megírni és nem máskor.)