A háború. A négy lovas közül a leghangosabb és a leglobbanékonyabb vérű. Tíz másodperc alatt olyan mérges is tud lenni hogy a saját testvéreinek is neki rontana. Ezért is őt kerülték el legjobban a démonok és az egyéb lények. A négy lovas hatalmas erővel tudd játszani így senki nem mert packázni velük a történelem során. A háború maga ment oda packázni a kreatúrákkal. Sokszor emberálcát öltött szörnyekkel vagy megszállott parancsnokokkal vezette harcba a seregeket. Éppen ezekről a régi időkről álmodozott mikor egy gyermek jelent meg az információs pultja elött. A múzeumokban könnyű elveszni mint kisgyerek. Ez történt a kisfiúval is.

-N.. Néni.. Elvesztettem a szüleim... – A háború utálta hogy ha valaki a nemével szólította meg a másikat, hiszen nem számit mi van a nadrágodban addig amíg képes vagy üvöltve felnyársalni az ellenségedet. Legalábbis háború így gondolkozott. Hiszen nem azért vette fel ezt az alakot hogy azt mondják rá hogy néni, hanem azért mert így képzelte el magát. A lovasoknak nincs kifejezett alakjuk. Ők nem emberek, bármikor áttudna változtatni.

-Ne mond azt hogy néni! Ifjú.. Hívj Bellumnak. – a fiú letörölte könnyeit majd újra kezdte mondatát.

-Bellum. Elvesztettem a szüleim. – háború most már elégedett lett.

-Okos gyermek. Mi a neved? – háború rámosolygott mire egyből jó kedve lett.

-Craig vagyok. – A fiú nem szerette a nevét. Arra emlékeztette hogy a szülei üvöltöznek vele. Szinte hallotta magában mikor kimondta. Titkon örült hogy elveszett és most nem hallja a ricsajt, de tudta hogy ha nem megy vissza akkor nagy bajban lesz és egy újabb verést fog kapni.

-Craig.. Hmm.. Szép név gyermek. Gyere ülj le ide mellém. – háború a maga mellett lévő székre mutatott melyet a kisfiú boldogan elfoglalt. Már most megkedvelte Bellumot. Ilyen szépen még senki nem szólt hozzá a nevén. – Hé Johann! – a háború a munkatársát szólította.

-Itt vagyok Bellum.. Mit szeretnél? – az unott hangú Johann már jól ismerte Bellumot. Ezért is nem kedvelte hiszen mindig dolgoztatta mint egy szolgát. Mást nem tehetett hiszen maga a háború parancsolt rá, akaratlanul vette fel ezt a szerepet.

-Mond be a hangosbemondóba hogy elveszett gyerek van itt. A neve Craig. – Johann csak bólintott egyet majd azonnal a bemondóhoz indult. Craig ámultan nézte ezt az eseményt.

-Itt te vagy a főnök? – Bellum elmosolyodott. Tetszett neki hogy főnöknek nézte valaki.

-Ugyan, tudatlan csöppség. Akkor most nem itt ülnék. – megsimogatta Craig buksiját mintha egy kiskutyához beszélt volna. Craignek még is tetszett ez az új érzés. Az hogy valaki megsimogatja, és nem üti. – De most ideje valamit dolgoznom is. Ha esetleg szeretsz olvasni akkor ott van egy könyv. – az asztalára mutatott ahol egy fekete könyv foglalt helyet. A könyv teljesen fekete, az oldalán aranyszegély, a címe pedig „A négy lovas vágtája” – Nagyon jó olvasmány. A háború leírása kifejezetten tetszett. – Craig érdekesnek találta hiszen még sosem hallott a lovasokról.

-Köszönöm. – a gyermek boldog volt, kisugárzása Bellum kedvét is feldobta.

-Nem tesz semmit kölyök. – A háború belemerült a munkába, míg a fiú a könyv rejtelmeibe, oly szinten hogy órák teltek el. Mikor Bellum ránézett az órára elszomorodott. Szinte érezte hogy a fiú nem elvesztette a szüleit, hanem itt hagyták őt. – Craig... A szüleid.. – a fiú mosolyogva nézett rá a háborúra.

-Most már minden olyan békés. Csak örülni tudok hogy itt hagytak. Így már nem fognak bántani.. Vége a harcnak. – egy könnycsepp folyt le az ifjú arcán, de érzelmei igazak voltak. Nem félte a jövőt, örült a jelennek hogy megszabadult azoktól akik folyton bántották.

-Ugye tudod hogy nem lehetsz csak úgy magad. Még kicsi vagy. – Craig megrázta a fejét. – Ahh... Johann! Ma előbb lelépek! Tartsd a frontot! – Johann csak féloldalasan oda tekintett majd folytatta a padló felmosását. Nem csak a háború, még a takarítok is tudtak parancsolni a Bellum által beidomított férfinak. – Menjünk Craig. - Bellum kezet nyújtott melyet a fiú jó erősen megfogott.

- A könyvet.. Magammal hozhatom? – a háború bólintott egyet mire a fiú átkarolta A négy lovas vágtáját. Szinte magához ölelte a könyvet és fejével a földet kezdte el vizslatni. Fekete haja eltakarta barna szemeit melyek szinte ugyan olyan színben pompáztak mint háborúé. Kis pulóverje is szintén vörös volt mint Bellum ruhája. Fekete nadrágja rálógott  piros sportcipőjére. Külső szemlélőnek szinte úgy tűnhetett mintha egy szülőt és gyermekét látná.

A párosunk így indult útnak a gyermekvédelemhez. Út közben Bellum megkérdezte Craiget hogy ki a kedvenc lovasa. A fiú azt felelte hogy neki is tetszett a háború. A harc a békéért, hogy ha a háború nem lenne akkor soha nem tartanának itt ahol most. Így még soha nem gondolt magára a háború. Mire jobban bele gondolhatott volna oda is értek a célponthoz. Ahol fényderült Craig családjának titkára. A szülei bűnözők. Craig otthagyása után egyből elhagyták az országot.

-Sajnáljuk Craig... De itt jó helyed lesz majd. – A fiú végtelenül szomorú lett. Harcolni akart azért hogy ne kerüljön árva házba. Mit tehetne mint kisgyerek? Ezen gondolkodott.

-Mi lenne ha hozzám kerülne? – Bellum úgy érezte csatlakoznia kell a fiú háborújához hogy békét leljen, nem csak a fiúnak, magának is. Craig újra boldog lett. Szeretett volna ő is Bellummal maradni. Nem engedhették volna meg hogy csak úgy Bellummal menjen. De mint egy felsőbb entitásnak, magának a háborúnak nemet mondani. Senki nem tudd. Így Bellum gyermeke lett Craigből.

Minden sztoriban van irónia. A háború mint békés szülő ki a harcot háttérbe teszi és a védelmet, a gyermek megvédését veszi előtérbe.

Az emberi lét oly csodás, nemde?