Fertőzés. Az egyetlen lovas aki szeret eltérni testvéreitől. Ő az egyetlen aki Amerikában élt, aki nem dolgozott, aki nem egy felnőtt alakját vette fel a modern élethez. A hajléktalanok közt, gettókban, szemét telepeken tengette minden napjait. Testével még is kitűnt a szemétből. Bőre és hosszú haja fehéren ragyogott a vörös szemének árnyékában. Albínó testén a kezei voltak az egyetlenek melyek tökéletesen beleilletek életébe. Szemei színében kiütések és hegek díszelegtek karjain. Az átlagemberek undorodtak tőle de ő kifejezetten imádta őket. Ha unatkozott azokat kaparászta, tovább vagdosta, néha pedig csak ámultan nézte ahogy a sebekből patakként folyik ki a vér. Ruha gyanánt egy kopott melegítő nadrágot hordott melyet egy halott hajléktalanról szedett le. Poloként egy zsákot vágott szét magának ujjatlannak, a cipője helyét egy szeméttelepen talált strand papucsnak adta át. Haját pedig egy madzaggal kötötte fel kontyba.

Egyik nap úgy határozott hogy egy újabb gettó részt látogat meg. Érdekelte hogy még milyen betegségeket tud felfedezni a hajléktalanokon. Ez volt a fő motivációja. Soha nem gondolta hogy bele fog futni egy szervezetbe ami az embereknek segít. Rosszul lett a fertőtlenítő látványától, attól ahogyan az alanyait kenegetik vele. Azonnal elakart tűnni onnan de az egyik tag meglátta őt.

-Hé! Itt van egy gyerek! – Infectio, tehát a fertőzés azonnal menekülni kezdett. A szervezet tagok azonnal utána mentek.
A lovas egy házat talált menedéknek. Több szintes, padlással és pincével. A második emeletett választotta, egy kétágyas szobát. A szekrénnyel kezdett el kacsintgatni, el is bújt belé.

-Te mit keresel itt? – egy másik gyerek is ott bujkált vele. Mikor vékony hangjával hirtelen megszólította Infectiot a lovas megijedt. A megbúvó társát alig látta a sötétben, latin-amerikai sötétebb árnyalatú bőre teljesen beleolvadt a környezetbe.

-Hát ööö.... Bujkálok? – Fertőzés elkezdte érezni a bújó társa testéből áramló betegséget.

-Akkor bujkálj máshol... Ha velem maradsz beteg leszel. – Infectio nem értette hogy miért tartózkodik egy olyan ember a szekrényben aki beteg, hogy miért nem szalad ki a szervezethez hogy orvosságot adjanak neki és meggyógyuljon.

-Megakarsz halni? Vagy esetleg valami mentális problémád van ilyen fiatalon?

-Nem értesz te semmit! – fertőzés inkább nem szólt egy szót sem. Nem az ő dolga, és amíg nem akar meggyógyulni addig még táplálja is őt. – Megöltem valakit.. – az idegen gyerek elkezdett sírni. A fertőzés hagyta hogy kisírja neki a lelkét. – a bátyám elkapta tőlem és nem ébredt fel! – Infectio megölelte a gyermeket, sajnálni kezdte.

-Nem a te hibád. A betegségé. – Ironikus hogy ezt pont maga a fertőzés mondta. Végül is igaza volt. Nem a lovasok tehetnek mindenért. Azt a betegséget melyet a lányban érzett azt a természet alkotta nem ő. Ezt ezer százalékra tudta, hiszen minden egyes általa alkotott vírusra és baktériumra emlékezett. Sőt kifejezetten szerette az ő általa alkotottokat, úgy volt képes bánni velük mint a saját gyermekeivel.

-Tényleg így gondolod?.. – Infectio igenlően rázta meg fejét mire a gyerek abbahagyta a sírást. – K..Köszönöm..

-Háláld meg azzal hogy életben maradsz. – a fertőzés a lány tudta nélkül elpusztította a benne lévő betegséget. Már csak azt akarta hogy a fiatal élni vágyjon. Mint az a spártai katona. – Legyél mondjuk tudós és találd fel a betegség ellen az ellenszert. – a harcedzett a hazájáért harcolt, úgy gondolta hogy a fiatal harcolhatna egy álomért. – Ha kell.. Még veled is megyek a szervezethez. – ezt a mondatot akaratlanul mondta ki. Az emberi énje mondta ezt. Az ami már megtanult érezni. -Gyere menjünk. – Infectio kilépett a szekrényből és a kezét nyújtotta az idegennek, a leány elfogadta a fertőzés ajánlatát.

Kézen fogva közösen elindultak a földszint felé. Út közben a fertőzés jól megnézte a társát. Tetszett neki hosszú egyenes fekete haja mely tökéletes illet bőréhez, szemei zöldek voltak melyek még kiemelkedőbben hozzátettek szépségéhez. Ruhája egy koszos rövidnadrág és egy kinyúlót régen fehér most már szürkésbe átment póló volt. Apró lábain nem volt semmi lábbeli ami zavarta a fertőzést. Nagyon remélte hogy amíg sétálnak nem fázik fel a csöppség. Ezen apró aggódása miatt hamar elérték a földszintet ahol már a szervezet tagjaival találták szembe magukat. A tagok egyből elvitték őket az elsősegély állomásra. Külön akarták ellátni őket de nem hagyták ott egymást. Közösen mentek át a vizsgálatokon. A leány sokkal jobban lett míg Infectio minden egyes percét rühellte, érezte ahogy imádott kéz sérülése gyógyulni kezd, de a gyerek boldogsága őt is boldoggá tette. Oly annyira hogy még a kérdésekre is válaszolt amit a szervezet tagjai tettek fel neki.

-Szia kisfiú. Mi a neved? – egy mosolygós nő térdelt le a fertőzés elé. Tetszett neki hogy valaki térdel előtte de pontosan tudta hogy most egy árva kisgyereknek nézik.

-Infectio. – A hölgy érdekesnek találta a nevet de nem szólt semmit csak mosolygott tovább. A fertőzés azt hitte elmeháborodott a nő azért mosolyog ennyit.

Te kislány? Neked mi a neved? – a lány szomorúan a földet kezdte el bámulni.

-Nekem nincs..

-Rose! A neve Rose. – Infectio belevágott a lány szavába. Nem akarta azt hallani hogy a megmentett gyermeknek nincs neve. Így elnevezte annak ami először eszébe jutott róla. A tiszta természetes virág, a rózsa. Rose az új nevének hallatán boldogan mosolygott Infectiora.

-Szüleitek? – a fertőzés egyből válaszolt.

-Meghaltak. Árvák vagyunk. – a nő arca többé nem mosolygott.

Még az nap elvitték őket New Yorkba egy gyermekotthonba ahol megfelelő ellátást kaptak.

Éjszaka egymás mellett aludtak el kézen fogva.