A négy lovas. Hol is kezdjem.. Mindegyikük elég érdekes személyiség. Azt gondolná a tudatlan külső szemlélő hogy unalmasak és csak a nevük beteljesítéséhez értenek, de nem így van. Aki emberekkel él együtt előbb utóbb megtanulja hogy mik is azok az érzelmek. Az első közülük pedig az éhség volt.

Idő számitásunk előtti Egyiptom. Éhség lova mögött a sáskák felemésztettek minden egyes növényt melyet az emberek ültettek. Mivel már éhség testvére fertőzés végig lovagolt ezen a tájon az állatok is mind elhullottak. Az étel szó már egy hete nem hagyta el az emberek száját, és mivel mindegyik lovas egy utolsó szadista volt éhség úgy gondolta hogy alakot ölt és végig nézi az emberek szenvedését. Így is lett. Egy izmos jóllakott férfi alakot választott.

Ebben a testben pedig úgy járta a városokat mint ahogy egy fáraó tette volna. Hatalmas sétáját pedig egy apró lány zúzta darabokra. A kis csöppség vakmerően éhség elé szaladt és ételt követelt. Furcsa volt neki ez a jelenet hiszen eddig még soha sem merte ember megszólítani. Kikerülte a fiatalt és haladt tovább, de a lány nem engedett. Utána rohant. Teste hatalmas erőt birtokolt így éhezve is utol érte a lovast. Az éhséget itt először nyűgözte le az élni akarás vágya. Megtett egy olyan dolgot amit eddig még egy lovas sem tett. Hozzá szólt egy emberhez.

-Miért hiszed azt hogy általam lesz ételed? – az éhség kíváncsi lett. Ez volt az első emberséges érzelme. A tudás vágy.

-Nagy a hasad. Tehát van ételed amit megoszthatsz. – az éhség akaratlanul is elmosolyodott. Hiszen ő miatta nincs étel de még is tőle várja el valaki a segítséget.

-Naiv gyermek vagy.

-Nem tudom mit jelent a naiv én egyiptomi vagyok. – tetszett éhségnek a gyermeki ártatlanság. Talán nem is. Az embert kedvelte meg. Éhséget az éhezés táplálja, de talán egy emberrel kivételezhet.

Azon a nap estéjén friss gyümölcsöket vitt a kislánynak egy másik földrészről és ott maradt vele amíg meg nem ette az egészet. Beszélgetett vele és tanult az emberekről. Ezen felül pedig megfogadta magának hogy megvédi ezt a gyermekeket magától, és a többi lovastól is.

Ez volt az éhség története. Jöjjön a második lovas. A fertőzés. Nem csak így nevezik. Egyesek úgy hívjak hogy szennyezés vagy betegség, de én csak egyszerűen fertőzésnek fogom hívni hiszen teljesen illik toxikus és zabolátlan életmódjára. Vagy is csak illet.

Spárta. Az erő hazája. Fertőzés egyik nagy tulajdonsága hogy imád kísérletezni. Nem kíváncsiságból mint egy tudós, kedvtelésből mint egy pszichopata. Megkereste a legerősebb katonát és egy eddig ismeretlen fertőzést adott neki. Emlékszel még? Minden lovas egy szadista leskelődő. A többiekre is ez lesz jellemző. Le sem tudják tagadni hogy édes testvérek. Na de a sztorihoz visszatérve a fertőzés is alakot öltött.

Egy bölcs vén emberét, teste gyengének, betegnek hatott. Így nem volt feltűnő hogy csak egymagában ült a kék eget bámulva, és a katona köhögését hallgatva. Nagy kedvteléssel kacsingatott néha a harcedzett háza felé, hátha láthatja kifutni a kis zugából vért köpködve. Vágya a porba lett tiporva a katona által. Nem vért köpködve hagyta el a házát, teljesen nyugodtan néha köhintve, teljes páncélzatban került fertőzés színe elé. Szomorú lett, nem értette hogy miért nem haldoklik. Oda sietett tehát hozzá.

-Fiam.. Te nem beteg vagy? .. Hallottam néha csúnya köhögésedet. Biztos harcra kész vagy? - A katona mosolygott csak.

-Kérem bölcs. Ne aggódjon miattam. Én harcba fogok meghalni. Ha a köhögésem lesz az oka akkor azért, ha egy lándzsa a mellkasomban akkor meg azért. – Fertőzést is lenyűgözték. Nem akarta elhinni hogy valaki ennyire elszánt legyen hogy szinte egy halálos betegséggel még egyszer a halálba induljon. Tisztelni kezdte a katonát. Oly annyira hogy tisztelete első másodpercében megszabadította a fertőzéstől.

Mint ahogy a katona is a fertőzéstől haladjunk át a háborúra. A háború egy érdekes fogalom. Mindenki hatalmas seregeket képzel el ahogy ölik egymást de nem csak ez az egy fajta háború létezik. Háborúzhatunk ön magunkkal, háborúzhatunk elvekért, egy az egy ellen. Egy ilyen esetben változott meg a háború lovasa is.

Keresztény üldözés. Halál nagyon nem szerette ezt a korszakot, nem tetszett neki ahogy leírták őt a keresztények ezért elintézte hogy meghaljanak. Ezt pedig a háború kihasználva egyéni konfliktusokat teremtett hogy ez az üldözés őt is táplálja ne csak a halált. Egy fiatal keresztényt nézett ki magának, hitt a kereszténységben, de még jobban hitt a kocsmákban. Minden nap bejárt egybe és rengeteg pénzt ott hagyott. Háború úgy gondolta hogy akkor itt lesz az ideje egy randevút szerveznie ennek a fialtnak az egyik üldözőjével. Meg is tette.

A háború egy szajha alakjában ment be a kocsmába ahol rögtön helyet is foglalt a sarokban, ahonnét a legjobb kilátás nyílott a kis találkára. A nem várt fordulatot az hozta hogy az üldöző kivitte a fiút az udvarra ahol szinte halálra rugdosta. A fiú nem támadt vissza így háborút nem táplálta ez az eset. Leguggolt a keresztényhez.

-Miért? – A fiú kinyitotta szemeit.

-Kérlek ne csábíts el engem nő halálom óráján. Én Isten szolgája vagyok. – a háború először lett életében ideges és behúzott egyet beszélgető partnerének.

-Undorító szánalmas ember! Miért nem harcoltál az életedért!?

-Ha bántom. Olyan leszek mint ő. – újra becsukta szemeit, most örökre.

A háború is megtanult egy emberi érzést. Így már hárman voltak a lovasok közül. A halál volt az utolsó lovas aki ezt megtapasztalta. Még hozzá egyik legnagyobb művének közepette. A fekete halál idején. Ez volt az egyik legmeghatározóbb tettük fertőzéssel, ritkán dolgoztak együtt de ha valamit ketten kitaláltak akkor az nagyot ütött.

Ironikusan halál az élet által tett szert az érzelmekre. Egy csecsemő képében. Az újszülött még éppen hogy felsirt mikor az anyja egyedül halt meg egy kis tanyasi házban. Az összes falusi is úgy járt mint az asszony így egy élő sem hallotta a gyermek sírását. Kivéve a halált. A halál gyűlölte az álalakokat így hogy ha nem volt muszáj nem öltött fel egyet sem.

Most sem érezte indokoltnak így csontváz formájában térült be a kis házba. Itt történt a csoda. A halál láttán a kisgyermek abbahagyta a sírást és boldogan mosolygott a halál képébe, sértésnek vette volna hogy ha nem egy csecsemőtől látta volna. Csodálkozott.

Felvette a gyereket a kezébe aki játékosan még bele is markolt a halál fekete palástjába. Elnevette magát a halál, most először érezte azt hogy nem akar valakit holtan látni. Azt hogy ezen a szituáción vagy magán nevetett azt soha nem tudhatjuk meg. Csak azt lehet tudni hogy megmentette a csecsemőt és hogy a gyermekkel utána már csak nyolcvan éves korában találkozott. Ha tudná hogy pont a halál miatt élhetett ennyit... Rácsodálkozna mint akkor maga a halál is.