Vaszilisza rengeteg mindent mondott el, a végén pedig kényszerített, hogy elismételjem. Nem nyugodott meg addig, amíg nem tudtam tökéletesen a választ a leglényegtelenebb kérdésekre is. Mikor felsoroltam az Ikara három legszegényebb városát, végre elégedett volt.

- Rendben. Lemenjünk mozogni egy kicsit?

- Jó ötlet! - Idejét láttam, hogy ezúttal én legyek előnyben. - Ma én választok, jó? - Vállat vont, nem izgatta.

- Felőlem.

Ártatlan mosolyra húztam a számat. 

- Mit szólnál egy kis sziklamászáshoz, ha már ennyit emlegettük?

Szeme elkerekedett.

- Nem! Nem, nem, nem!

Azonban nem hagytam neki esélyt, hogy megússza.

***

- Tudom, hogy direkt volt!

- Maradj már egy kicsit nyugton! Órák óta ezen pörögsz!

- Mi az, hogy maradjak nyugton? Miattad kellett felmásznom egy húszméteres sziklára, ne mondj nekem ilyet!

- Legfeljebb tizenöt volt, de inkább kevesebb. Meg esetleg, ha már az elején szólsz a tériszonyodról, akkor nem erőltetem.

Ki tudja, mióta vitáztunk már ezen. Nem egészen úgy sült el a dolog, ahogy terveztem, mert mint kiderült, Vaszilisza kifejezetten rosszul érzi magát a magasban. Csak éppen túl büszke volt ahhoz, hogy ezt be is vallja, mielőtt felérünk.

- Most őszintén! - kezdte egy kicsit nyugodtabban, bár a hangja így is csípős maradt. - Te nem ismered azt a mostmár-csak-azért-is-megcsinálom érzést?

Zavartan néztem rá.

- Nem?

- Jó neked.

Nagyot sóhajtottam, próbáltam valamennyi türelmet elővarázsolni.

- Ebből elég lesz. Attól, hogy dühöngesz, semmi nem fog változni. Hidd el, nagyon sajnálom, ami történt. Én csak vissza akartam vágni, ha már állandóan a sziklamászással piszkáltál. Kicsit valóban túl jól sikerült. - Egy pillanatra elméláztam, mert eszembe jutott, milyen arcot vágott, amikor elmondtam, mit fogunk csinálni. - A lényeg, hogy nélküled nem tudom végigcsinálni a holnapi napot. Úgyhogy, ha nem is felejted el, tedd félre a sértődöttséget, legalább, amíg megmutatod, hogy hol találok egy hülye esküvői ruhát ebben az útvesztőben.

Meredten bámult rám, és kezdtem a legrosszabbtól tartani, amikor lassan megszólalt.

- Rose, te tényleg egyszer se mentél a szekrény egyméteres körzetébe, hogy megnézd?

Végiggondoltam az itt töltött időt, de mindig volt jobb dolgom is, mint divatos borzadályokat nézegetni.

- Ami azt illeti...

Nagyot sóhajtott.

- Talán itt az ideje, hogy megtedd.

Nem értettem, mire akar kilyukadni, de megtettem, amit kért. Aztán rögtön hátra is hőköltem. A fogasokon csupa hófehér ruha lógott.

Vaszilisza mellém lépett.

- Kezdhetsz válogatni. Ha megtalálod, amelyik legkevésbé riaszt, akkor megnézzük, hogy kell-e igazítani.

Sötét pillantást vetettem rá. A ruhák többsége annyira túldíszített volt, hogy rögvest megundorodtam. Annyi fodrot, strasszkövet és masnit életemben nem láttam.

A szőke lány nagyot sóhajtott, és kutatni kezdett.

- Mit szólsz ehhez? - Minden bizonnyal az egyetlen egyszerűt találta meg. Semmi díszítés nem volt rajta. Egyszerű fehér ruha, deréknál kicsit szűkített. Az ujja könyékig ért, és csipkéből volt. Több kedvem nem lett ugyan a következő naphoz, de kis reményt adott, hogy nem egy adag tejszínhabként kell kimennem oda.

- Köszönöm.

Csak vállat vont.

- Milyen hajat szeretnél?

Töprengve válaszoltam.

- Ha megoldható, akkor valami olyat, ami több napig megmarad vészhelyzet esetén, és nem zavar, ha harcra kerül a sor.

Tűnődve nézett rám, fejét kicsit félrehajtotta.

- Gondolod, hogy menekülnöd kellhet?

Fáradtan elmosolyodtam.

- Mostantól egész életemben készen kell állnom. Nem fogja feladni, hogy övé legyen a hatalom.

Látszott rajta, hogy érti, mire célzok.

- Azt hiszem, ha befonom a hajad, az jó lesz. Készítsd össze a táskádat, hogy szükség esetén meglegyen. Aztán feküdj le aludni.

A ruhát gondosan hozzámmérte, hogy jó lesz-e.

- Felvennéd, kérlek?

Gyorsan belebújtam, mire örömmel biccentett.

- Hihetetlen, de nem kell csinálni vele semmit. - Elindult az ajtó felé, majd még utoljára visszafordult. - Tényleg menj el aludni. Szükséged lesz holnap az energiára.

Szemügyre vettem a ruhát. Ilyen hosszú szoknyában esélytelen, hogy menekülni tudjak. Hirtelen elhatározással addig kutakodtam, amíg ollót nem találtam. Óvatosan levágtam kicsivel térd alatt, és elhatároztam, hogy másnap megkérem Vasziliszát, hogy segítsen nekem felvarrni. Elégedetten szemléltem a művem. Próbáltam elalvás előtt minden eshetőségre felkészülni, de ami várt rám, az természetesen eszembe se jutott.

*** 

Vaszilisza gyengéden rázta a vállam. Kinyitottam a szemem. A szőke lány idegesnek tűnt. Szinte sziszegve szegezte nekem a kérdést.

- Mi a fenét műveltél a ruhával? - Minden egyes szót külön kihangsúlyozott.

Ránéztem, szinte mellékesen, mintha nem lenne nagy dolog. 

- Hogy érted? - Nehezen álltam meg a vigyorgást, de nem akartam tovább feszíteni a húrt. - Csak átalakítottam egy kicsit harchoz.

Nagy levegőket vett, próbált megnyugodni.

- Mostmár úgysem tudsz mit csinálni vele.

Gyilkos pillantást vetett rám.

- Ha túl leszünk ezen az egészen, akkor rettenetesen meg fogod ezt bánni. Most igyekezz. Reggelizz meg, amíg én kezdek valamit ezzel a ronggyal.

Csak később jutott eszembe, amikor már sminkelt, és a hajamat fonta, hogy talán az aggódását rejti el a dühével.

- Kész vagy - mondta halkan, semleges hangon. Szembefordultam vele.

- Köszönöm. Gyönyörű lett.

Unottan felsóhajtott.

- El is hinném, ha előbb megnézted volna a tükörben. - Most már biztos voltam benne, hogy féltést hallottam a hangjában. - Ha rosszra fordul a helyzet, feltartom az esetleges üldözőket, amíg eléred a titkos folyosót, amin bejutottatok. Igyekezz hazajutni, amint tudsz. Kasszília biztosan el tud bújtatni néhány napig. Szerezz valami parókát, meg álruhát, és juss el a tropekai faluba.

- És utána mi lesz? Egész életemben bujkálni fogok? - kérdeztem kétségbeesetten.

- Először is, ne felejtsd el, hogy erre reményeink szerint nem fog sor kerülni. Másodszor, vagy én, vagy Árnyék tata összeszedi azokat, akiket megtalálunk a régi csapatból. Utána pedig kitalálunk valamit. - Szó nélkül biccentettem, kezdett rossz érzésem lenni. - Lassan indulnunk kéne. - Mélyeket lélegzett, ő se tűnt nyugodtnak.

- Rendben. - Magamat is megleptem, annyira üres, érzelemmentes volt a hangom.

- Jól vagy?

- Elfogadtam. Aminek jönnie kell, el fog jönni. Harc, bujkálás, menekülés. Ma, holnap, vagy két év múlva? Előbb-utóbb támadni fog, és nem leszel mindig ott, hogy megvédj.

Szomorkásan elmosolyodott.

- Azért én próbálkozni fogok. Készen állsz?

Felnevettem, de nem örömtelien.

-  Hogy összekössem az életemet valakivel, aki meg akar majd ölni? Hogy a viharba ne?

Grimaszolt. Az út megint csak csendben telt, mindketten a saját félelmeinkkel viaskodtunk.

Odaértünk a Holdkápolna ezüstözött ajtajához. Vaszilisza megszorította a kezem, majd egyetlen mondatot súgott nekem, szinte csak lehelte.

- Légyszíves, hagyd, hogy megbánhasd a ruhád tönkretevését.

Halványan elmosolyodtam, a hányingeremmel viaskodtam. A székek lassan megteltek a főurak, udvari tisztviselők tömegével.

Amikor láthatóan mindenki elfoglalta a helyét, a ceremóniamester csendet kért, majd belekezdett a szövegébe.

- Azért gyűltünk itt ma össze, hogy tanúi legyünk Rose királynő és Terrakov Frederik egybekelésének.

Ekkor jöttem rá, hogy mióta egyszer régen megtanították nekem, egyszer sem mondtam ki ezt a nevet, mert sose volt szükség rá. És így készültem hozzámenni. Szívesen továbbfűztem volna gondolatot, de felcsendült a bevonulásom zenéje.

Lehajtott fejjel sétáltam előre, ki akartam használni az utolsó pillanatokat, amikor nem kell állandóan a hátam mögé figyelnem.

Végiggondoltam, hogy honnan jutottam el idáig. Az állásinterjú. Dinova elrabolt. Elmondták mibe akartak éppen bevonni. Az egyetlen küldetés, amin valaha részt vettem, és amikor találkoztam az apámmal, mégha nem is tudtam. A csók Dinovával a bázis tetején, majd a hosszú idő, amíg én az Ikarán lábadoztam, így nem láttuk egymást. Amikor rájöttem ki is vagyok, és otthagytam Dinovát. A bál, az az előtti hetek otthon. Újra elraboltak, a palotában voltam fogvatartva, túsznak használtak Dinova ellen. A bázishoz visszatérés, majd rögtön elhagyni. Wanda. Betörés. Harc. Tíz perc Dinovával, mielőtt mindenki számára nyilvánvaló lett, hogy hercegnő vagyok. Dinova áldozata, és a szörnyű alku, hogy ártatlanokat mentsek meg. A koronázás. És most, beteljesül a sorsom.

Belegondoltam, hogy mennyivel szívesebben lennék itt, ha Dinova állna ott. Ha tényleg boldogító lenne az igen.

A ceremóniamester újra megszólalt, amikor odaértem az emelvényre.

- Ha van valaki, aki ellenzi ezt a házasságot, szóljon most, vagy hallgasson örökre! - Formalitás volt, az érdekházasságokat nem szokás megakadályozni.

- Én ellenzem! - Az ismerős hang hallatán kikerekedett szemekkel pördültem meg.

Sziasztok! Nem lett vérfürdő az esküvőből. Még. Persze, egyelőre az is kérdés, hogy ki akarja megakadályozni az egybekelést. Csak annyit tudunk, hogy Rose ismeri, de akad egy pár ember, aki átmegy ezen a rostán. Bármi ötlet? A követekző rész után már csak az epilógus, úgyhogy terveim szerint még karácsony előtt lezárjuk a történetet.
Addig is: Narissza