Tudtam, hogy hagynom kéne a repülésre figyelni Árnyék tatát, de biztosra kellett mennem.

- Száz százalék, hogy csak az Ikarán szerezhetünk segítséget? Egyikünknek sem túl biztonságos.

- Egyetlen ember maradt csak, akiben bízom, és segíteni is tud - felelte. Egész arcáról sütött az aggodalom. Teljesen elvesztettük a talajt a lábunk alól.

- Ki az?

Figyelmen kívül hagyta a kérdésemet.

- Bekapcsolnád a rádiót? Majdnem ott vagyunk, lassan fognia kell a jelet. Aztán kapaszkodj meg, leszállunk.

Elgondolkozva nyomtam meg a gombot, aztán meglepetten figyeltem, mit akar ebben a helyzetben hallgatni.

- Továbbra is körözik az első embert, aki sikeresen betört a Térképészeti Központba. Azt is beszélik, ellopott egyfajta kincset a komplexum közepéről. Megerősítve ugyan nincsen, de akkora titkolózás folyik, hogy érdemes elgondolkodni, mi is történt valójában. Annyi bizonyos, hogy a tettes fiatal lány szőke hajjal és lila szemekkel. További híreink...

Megrökönyödve néztem Árnyék tatára, aki mintha megkönnyebbültnek tűnt volna.

- Hogyhogy pletykaadót hallgatsz?

- Sokszor elfelejtjük, hogy mennyi igazság lehet a legtöbb híresztelésben. Persze, tudni kell kibogarászni belőle a valós tényeket. Ne feledd, nem olyan rég a te léted is csak mendemonda volt.

Elgondolkodva kapcsoltam ki a már reklámokat harsogó rádiót.

- Megtudtál valamit? - kérdeztem.

- Nemsokára kiderül - felelte, én pedig nem voltam biztos benne, hogy vajon tényleg semmi új nem volt, vagy csak valamiért titokban tartja.

A főváros egyik külső negyedében szálltunk le. Nem mentünk messze. Egy viszonylag újnak tűnő ház kapualjába értünk. A bejárat előtt egy ujjlenyomat leolvasó készülék állt, mint ez mostanában egyre gyakrabban előfordult, a betörések ellen. Összehúztam a szemöldököm.

- Hogy akarunk bejutni?

- Csak figyelj! - Jobb mutatóujját az érzékelőhöz érintette. Nemsokára géphang szólalt meg.

- Kívánja alkalmazni az SPK92 parancsot?

- Igen - válaszolta határozottan Árnyék tata, a csodálkozásom pedig nőttön-nőtt, pedig még nem értek véget a szokatlan események.

- Kérem, írja be a kódot, majd forduljon a retinaszkennelő felé, hogy ellenőrizhessem a jogosultságát.

Csak figyeltem, ahogy az előugró billentyűzeten egy hosszú betű- és számsort üt be. Miután a retinaszkennelés is megvolt, a falon egy ajtó nyílt. Gondolkodás nélkül lépett be, tudta, hogy követem.

Néhány percig megállás nélkül sétáltunk, míg váratlanul egy újabb ajtóhoz értünk. Itt már nem volt szükség azonosításra, anélkül is ki lehetett nyitni. Kíváncsian léptem át rajta, majd meglepetten felkiáltottam. A következő főhadiszállásra számítottam, vagy legalábbis egy bázisra, de ezekhez közel se járt.

Egy nappaliba érkeztünk. Óriási rendetlenség volt, sejtettem, hogy a tulajdonosa sok időt tölt itt. Elszórva (vélhetően) koszos ruhák feküdtek, helyenként használt edények társaságában. Félhomály volt, mivel függönyök tartották vissza a napsugarakat.

Árnyék tata kényelembe helyezte magát egy karosszékben, én azonban nem mozdultam az ablak mellől.

- Mit csinálunk most? - kérdeztem, megtörve ezzel a csendet.

- Megvárjuk, amíg a segítségünk felébred. Szerintem ülj le addig. Nem tudom meddig alszik, de elképzelhető, hogy sokáig.

- Jó így - feleltem. Szinte pislogás nélkül bámultam azt az ajtót, amiről feltételeztem, hogy a hálószobát rejti. Nem tudom, meddig álltam ott csendben, Árnyék tata sem szólalt meg. Váratlanul egy kócos, fekete hajú lány lépett ki ásítozva. Amikor észrevett minket, pár pillanatig csak pislogott, majd megindult felém.

- Ne csináld! - mondta Árnyék tata, miközben felállt.

- Úgy nyugodtabban tudunk beszélni - felelte a lány anélkül, hogy egy másodpercre is lassított volna. Odaért mellém, a falhoz lökött, majd egyik ujját erősen a homlokomra szorította.

- Ne! - hallottam még, aztán elnyelt a sötétség.

***

Amikor magamhoz tértem, újra a lány hűvös érintését éreztem. A kanapén feküdtem. Ahogy látta, hogy kinyitom a szemem, megszólalt.

- Most boldog vagy? - dünnyögte Árnyék tata felé, majd szemét forgatva rámnézett. - Bocs, hercegnőcske. Mondanám, hogy félreértés, baleset, vagy mittomén mi volt, de nem szeretek hazudni. Ha szédülsz, az csak mellékhatás, ne is foglalkozz vele.

- Egy kicsit több tiszteletet, Wanda! - csattant Árnyék tata hangja.

- Egyrészt: max tíz percig nem volt magánál. Másrészt: nagyon jól tudod, hogy csak és kizárólag magamat tisztelem - sziszegte mérgesen a lány, akit ezek szerint Wandának hívtak. Alaposabban végigmértem. Állig érő haja kócosan meredezett mindenfelé. Így közelről látszott, hogy a fekete tincsek vége sötétlilára vannak festve. Igézően zöld szempárral rendelkezett, pupillái keskenyek voltak, kígyószerűek. Gyűrött, bő pólót viselt, sötét alapszínen világos, tekergő mintákkal. Bár mozdulatain jól látszott, hogy nemrég kelt fel, szeme egyfolytában ide-oda járt, mindent megfigyelt.

- Hogy jutottatok be egyáltalán? Ha jól emlékszem, azért adtál egy halom pénzt, hogy betörésbiztos helyre költözzek, és ide gyűjtsem a játékszereidet.

- Te sem gondolhattad komolyan, hogy hagyni fogom, hogy egy vészkijárat nélküli erődöt hozz létre!

- Be is kameráztál esetleg? - kérdezte Wanda gunyorosan, a szeme csak úgy szikrázott.

- Természetesen nem! - Eddig bírtam a vitájukat.

- Bocsi, de milyen játékszerekről volt szó? - A fekete hajú lány rámnézett, majd unottan felelt.

- Fegyvereket nem árulnak a sarki kisboltban, édesem. Mit gondolsz, honnan volt a felszerelés egy jó része? Valakinek be kellett szereznie feketén a kényesebb cuccokat.

- Hercegnő, bemutatom korunk legsikeresebb betörőjét - szúrta közbe Árnyék tata. - A múltkorin kívül volt, hogy megláttak? - fordult Wandához.

- Nem. De az az egy meglehetősen közel volt.

- Ugye, megszerezted?

- Persze. Mit hittél?

- Miről van szó? - szakítottam őket félbe újra.

- Kiegészítem a bemutatást: ő itt az egyetlen valaha élt ember, aki betört a Térképészeti Központba. Mi több, megszerezte, amiért ment, majd kijutott vele. Most mit gondolsz a hallott pletykáról? - kérdezte az idős férfi felvont szemöldökkel.

Amíg én próbáltam ezt megemészteni, Wanda szó nélkül átment a szomszéd szobába, matatott egy darabig, végül egy réginek tűnő papírlappal tért vissza.

- Nem tudom, hogy mire kell neked ez a vacak, de mindenesetre itt van.

Zakatoló kérdéseim közül kiválasztottam a leginkább ideillőt.

- A tolvaj nem egy szőke, lila szemű lány?

Wanda felsóhajtott, mintha idegesítené, hogy egy számára ennyire egyértelmű dolgot kérdezek.

- Parókáról hallottál már? - kérdezte. - Szerencsére létezik mindenfelé színárnyalatban. A szemem pedig - egy pillanatra Árnyék tatára nézett, aki megrázta egy kicsit a fejét -, nos, maradjunk abban, hogy azt is meg lehet oldani.

- És hogy jutottál ki?

Elvigyorodott, vállat vont.

- Van, amire születni kell.

Árnyék tata ekkor félbeszakította a kérdezősködésemet.

- Wanda, új feladatom van számodra.

- Zseniális. Nem tudtam mivel elütni az időmet - jött a kommentár azonnal. - És mi lenne az?

- Mindjárt mondom azt is. Nem mész egyedül. Rose is veled tart.

- Utálok csapatban dolgozni! - fakadt ki. - Egyéb jó híred nincs esetleg? - Dohogva elment, majd pár perccel később egy tányér levessel tért vissza. - És mit akarsz, ezúttal mit csináljak?

- Be kell törnöd a palotába.

  
 
 
 
Sziasztok! Idejét láttam, hogy újra zargassalak titeket egy résszel. Újabb fejezet, újabb lezáratlan befejezés. Remélem mindenki boldog! Ha összeszedem magam, van esély még egy részre a szünetben.
Addig is: Narissza