Mire odaértem a motorokhoz, Gernito már várt rám. Idegesen pillantgatott körbe.

- Mehetünk? - kérdeztem, közben már a nyeregbe ültem.

- Persze, siessünk! - kiáltotta, mire elindítottam a járművet.

Áldottam Dinova eszét, amiért beszéltünk meg B tervet, ha nem tudnánk tovább menni keletre, ahogy akartuk. A falut három oldalról körbevették. Azonban az eszükbe se jutott, hogy valaki teljes gázzal a leggyilkosabb sivatagnak vág neki. Életnek semmi jele. Jódarabig mentünk néma csendben, én a vezetésre koncentráltam, Gernito pedig inkább nem zavart meg ebben.

Egy idő után úgy döntöttem, megállunk, hogy Dinováék biztosan megtaláljanak. Nem mertem belegondolni, hogy mi történhet velük, miközben mi itt biztonságban várakozunk. Már amennyire a Tropekán biztonságos kint lenni fedetlen fejjel. Garantált napszúrás.

- Gernito!

- Igen? - kérdőn nézett rám.

- Itt bevárjuk a többieket. - Egy bólintással nyugtázta, és közbeszólt volna, de én még nem végeztem. - Van nálad valami sál vagy kendő? - Egy szó nélkül előhúzott egy anyagot a zsebéből. - Jó. Tedd a fejedre a Nap ellen. - Innentől legszívesebben néma csendben magamban tépelődni kezdtem volna, de Gernitónak kérdése volt.

- Karlinka! - Felnéztem, mire folytatta. - Nem úgy volt, hogy ez lakatlan terület?

Zavartan ráncoltam a homlokom, nem értettem, hogy honnan jött ez. - De, miért?

- Mert akkor valaki szerintem elég nagyot tévedett. Mintha lenne ott egy falu.

Azonnal felpattantam, és a szememet erőltetve próbáltam kivenni miről beszél. És valóban. A látóhatár peremén látszott valami. Valószínűleg életre utaló jel. A fiúra néztem.

- Nincs nálunk távcső véletlenül? - Megrázta a fejét. Elszántam magam, hogy kiderítem mi is az. - Akkor indulunk. Megnézzük.

- Nem kéne megvárni a többieket?

- Nem érted? Hol tudott volna jobban elbújni, mint egy térképeken nem is jelölt helyen? Ha felfedezte, egész biztosan oda menekült. Egy percet sem várhatunk!

- De a többiek... - folytatta volna az ellenkezést, de a szavába vágtam.

- Nem beszéltük meg, hogy egész pontosan meddig megyünk, igaz? - Tétován bólintott, nem tudta, hova akarok kilyukadni. - Úgyhogy tulajdonképpen ők nem is fogják tudni, hogy megálltunk. Viszonylag lassan jöttem, hogy könnyebben utolérjenek. Ha el tudtak szabadulni, lassan látótávolságon belül lesznek, akkor már mindegy, úgyis közelebb mennénk. Ha nem... - Elcsuklott a hangom egy pillanatra. - Akkor még fontosabb, hogy megtaláljuk a királynőt és a hercegnőt.

Nem tűnt teljesen meggyőzöttnek, de nem tudott olyan ellenérvet mondani, amivel esélyt látott volna arra, hogy lemondjak az őrült ötletemről. Csendesen szólalt meg.

- Akkor menjünk, de ne túl gyorsan.

Halványan elmosolyodtam. 

- Természetesen.

***

A falu sokkal messzebb volt, mint első látásra hittem. Már-már azt gondoltam, hogy délibábot látunk, ám ha lassan is, de közeledtünk. A szélétől nem messze megálltunk, és leszálltunk a nyeregből. A hely nagyobb volt, mint amihez eredetileg mentünk. Az utcákon itt se sokan voltak, azok se figyeltek ránk túlságosan, folytatták, amit a megérkezésünk előtt csináltak. Egyetlen ember indult el felénk, talán a vezetőjük lehetett.

Fülelni kezdtem. Motorzúgás szállt felénk a levegőben, és amikor hátrafordultam, két közeledő motort láttam. Dinováék a legjobbkor értek be minket. Egyszerre éreztem örömöt és egy furcsa szorítást a gyomromban, miközben azt néztem, ahogy Dinova és az addig mögötte ülő Vaszilisza leszáll a járműről. Mellénk sétáltak, majd mind az öten a falu főnökére néztünk, aki ezt a pillanatot választotta, hogy megszólaljon.

- Kit kerestek itt idegenek, hol rég nem járt senki kintről? - kérdezte mélyen zengő, szertartásos hangon.

Előreléptem, Dinova szorítását a karomon figyelmen kívül hagytam.

- A négy bolygó előző királynőjének nyomát követjük. 

- Prin... - Nem hagytam, hogy Dinova közbeszóljon, folytattam.

- Úgy gondoljuk, hogy nem halt meg a Metonemen, hanem a Tropekára menekült. Tudsz segíteni nekünk?

Elgondolkozva nézett rám. 

- Még ha tudnék is, miért tenném? A jelenlegi uralkodóhoz köt hűségem, nem igaz? Honnan tudhatnám, hogy nem csak ellenőrizni akarjátok ezt? - Volt valami a hangjában, ami kihívásnak tűnt nekem. Sőt, azt éreztem, hogy nem csakhogy ott van, hanem kifejezetten hozzám intézi. Én pedig vállaltam. A szemkontaktust tartva feleltem.

- El kell hinned nekem, ugyanis esküszöm rá. - Nem gondoltam végig józanul, mit is teszek, csak követtem a megérzésem. Egy pillanatra mintha diadalmasan felvillant volna a szeme, de utána rögtön el is tűnt.

- Ennyi nekem nem elég biztosíték. Mire esküszöl?

Már épp feleltem volna, amikor Dinova ellenkezést nem tűrve maga felé fordított.

- Principessa, ne tedd! Kérlek, ne csináld ezt velem! - Hangja aggodalomtól reszketett, arcáról is ezt olvastam le. De addigra már döntöttem.

- Meg kell tudnunk! Ezért jöttünk - suttogtam neki, majd újra szembenéztem a főnökkel. - Az életemre esküszöm! - kiáltottam.

Egy hosszú pillanatig csak nézett, majd váratlanul elmosolyodott.

- Bátor leány vagy. Kevesen jönnének el ideig akár szóban, akár térben. Kérlek, kövessetek! Elmondom, amit tudok. - Megfordult, és hátra sem nézve követni kezdett. 

A többiek elindultak, engem azonban Dinova visszatartott.

- Miért vállaltál ekkora kockázatot?

Elhűlve meredtem rá. Mintha ő nem ezt tette volna fordított helyzetben!

- Miért te hogy oldottad volna meg? Azért csatlakoztam, hogy megtaláljam a hercegnőt. Ehhez először a királynő útján kell végigmennünk. Tudtam, vagy legalábbis sejtettem, hogy nem lesz egyszerű. De készen állok áldozatot hozni. Most pedig menjünk! - Miután mindezt a szemébe mondtam, lefagyott annyi időre, hogy a többiek után eredhessek, így nem tudott visszavágni.

Mire beért, én már csatlakoztam Vasziliszáékhoz. Rövidesen elértünk a célunkhoz, ami láthatóan a falu legnagyobb háza volt. A földre ültünk le bent, egy kört alkotva. Mikor mind elhelyezkedtünk, a főnök beszélni kezdett.

- Régen történt mindaz, amit most elmondok, de mindig tudtuk, elő fog még kerülni. Közel két évtizede, hogy néhányan a törzsünkből a Metonemre utazott, hogy meglátogassák egy rég látott rokonukat. Már visszafele tartottak, amikor át kellett vágniuk a Tarinnel-hegységen. Látták, amint a király zsoldosai megtámadtak egy viszonylag fiatal nőt. Azt hitték, meghalt. Harcosaink is ezt gondolták, így odamentek, hogy megadják neki a végtisztességet. Akkoriban nem voltunk ennyire elzárkózva a külvilágtól, ezért azonnal felismerték a királynőt, aki nem halt meg. A legnagyobb titokban, rendkívül körülményesen elhozták ide. Súlyosan megsebesült. Akkor tűntünk el minden térképről, hogy nyugodtan fel tudjon épülni, és köztünk rendes élete lehessen, üldözés nélkül, legalább egy darabig. Azt hittük, ha készen áll rá, vissza akar majd térni az Ikarára. Azonban a maradás mellett döntött, ekkor ezt még nem értettük teljesen. Nem sokkal később tudtuk meg, hogy szerelmes lett. Életet adott a lányának. Amikor ő elérte a három éves kort, árvaházba vitte. Visszafele tartott, amikor egy csapat katonába botlott, és...

- Ezúttal nem volt szerencséje - fejezte be Mitelin csendesen.

Néma csend szállt le közénk, de nem tartott sokáig.

- Miért vitte árvaházba egyáltalán? - kérdezte Vaszilisza.

- Nem tudom sajnos. Annyit mondott, hogy így valamiképp rálelhet majd a származására, de már nagyon menni akart, annyival lezárta, hogy elmondja, ha visszatért. De erre már nem került sor.

- És... - Valami meggátolt abban, hogy befejezzem.

- Igen?

- Ki az... - Újra neki kellett futnom. - Ki az apja?

- Én vagyok - felelte egy ismeretlen hang a hátunk mögül.

Sziasztok! Annyira benne vagyok most az írásban, hogy meg sem akartam szakítani itt a részt, de túl hosszú lenne a következő elválasztásig, úgyhogy így töltöm fel. A beígért kedvenc részem terveim szerint holnap érkezik, de lehet, hogy nem bírom ki és még ma megkapjátok. Ha túl sok időtök van, vagy kérdésetek, esetleg mindkettő, akkor kérdezzetek kommentben.

További jó körömrágást mindenkinek, remélem kellően várjátok már, hogy újra jelentkezzek:
Narissza